Fradi-sztori: elhatárolódik-e a kormány?

Napjaink közéletét mindinkább a két nagy politikai párt fej fej melletti versengése jellemzi, amit – a demokratikus fejlődés kilátásait tekintve – akár pozitív jelenségként is felfoghatnánk. Lévén azonban mindkét párt egyaránt gyűjtőpárt, egyik sem nélkülöz olyan politikai erőket, amelyek mindkét tábort a másikkal szemben – a történelmi közelmúlt meglehetősen terhes örökségére tekintettel – gyanakvóvá, sőt ellenségessé teszi. A kisebb politikai pártok pedig a parlamenti küszöb átlépéséért küzdenek, amit alighanem csak a két nagy gyűjtőpárt egyikével való valamilyen választási szövetség vagy legalább együttműködés révén láthatnak biztosítottnak. Ez alól kivételt egyedül a MIÉP képez, amelynek kirívó az ellentéte a baloldali pártokkal, különösen a szabad demokratákkal szemben. Harcmodorát és politikai céljait tekintve e két párt legalábbis radikálisnak minősíthető. Az imént felvázolt szituáció váltja ki a baloldali pártok részéről a stratégiai okokból is eltúlzott Haider-szindrómát, amely a legnagyobb kormánypártot az országhatáron túl is hivatott kompromittálni. Ennek következménye továbbá az országgyűlési választások időpontjához képest korán beindult kampány, amely nem nélkülözi a botrányos elemeket, s nemkívánatos módon rontja a társadalom közérzetét.
Így vetődik fel a kérdés: vajon jogrendszerünk rendelkezik-e alkalmas eszközökkel ennek a távolról sem kívánatos jelenségnek a kezeléséhez? A bőséges repertoárból tehát – mondanivalóm szemléltetése végett – kiragadtam az e célra szerintem leginkább alkalmas Fradi-sztorit. Ennek az a lényege, hogy az MTK labdarúgócsapatát működtető gazdasági társaság többségi tulajdonának a megszerzése után Várszegi Gábor, a Fotex Rt. elnök-vezérigazgatója megszerezte az FTC Labdarúgó és Sport Kft. 80 százalék arányú tulajdonjogát is. Így a két rivális labdarúgócsapat egy gazdasági érdekeltség irányítása alá került. Várszegi Gábor tisztában volt tehát e lépésének várható következményeivel. Ezekről, különösen a gazdasági kihatásokról meglehetősen sok szó esett. Nem így a tranzakció várható politikai hozadékáról. Az adásvételi szerződéssel együtt tehát Várszegi Gábor az ismert botránykrónika forgatókönyvének első fejezetét is meg- és aláírta.
A forgatókönyv második fejezete azzal kezdődött, hogy a MIÉP elnöksége e tárgyban meghozta ismert állásfoglalását, amit a bevezetésben vázolt politikai környezetre tekintettel prognosztizálni lehetett. Az is rutinszerű volt, hogy ezt az állásfoglalást Bognár László, a MIÉP alelnöke július 25-én sajtóértekezleten ismertette. Ezt követte július 28-án a Ferencváros–Újpest labdarúgó-mérkőzés. Kiemelést érdemel, hogy mind a Népszabadság, mind pedig a Népszava sportújságírói csupán az újpesti szurkolók antiszemita hangvételű provokációjáról számolnak be. Sőt, a Népszava szerint: „Az ellenfél zöld-fehérek ezúttal annyiban érdemelnek említést, hogy a provokációra csak a szokásos ordináré rigmusukkal (F… Újpest) voltak képesek felelni. Intelligens válasz tőlük ma, sajnos, elképzelhetetlen.” Ezt hangsúlyozva a tudósítás címe: Játékkal feleltek a provokációra. Nem így Megyesi Gusztáv, aki Sieg heil! c. vezércikkében (ÉS, 2001. 08. 04.) már azt állítja, hogy „a Fradi-tábor (…) mélységesen felháborodva a túloldal mocskos zsidózásán, nem leplezett antiszemitizmusán, ökölbe szorított, majd erőteljesen az ég felé nyújtott karral, hibátlan kórusmunkával azt kiáltotta, hogy Sieg heil!” A tényállásnak ilyen, nem túlságosan meggyőző, ámde meghatározó kiegészítése után a szerző a „lila csürhe” antiszemita hangvételű provokációját a „zöld csürhe” kontójára írja. Majd az ebből származó felelősséget kiterjeszti az egész országra, amit a következőként fogalmaz meg: „A többi már egy mocskos országról szól.” Erre az országra jellemző szerinte az is, hogy egy olyan parlamenti párt elnöksége zsidózott, amellyel a miniszterelnök a jövőben – ha már most nem – a választási helyeken fog alkudozni, majd egymás nyakába borulni. Bőségesen összegyűlt tehát az elektronikus média számára a Haider-szindróma további gerjesztéséhez elegendő robbanóanyag. Ehhez pedig időszerű volt mind Bognár Lászlót, mind Csurka Istvánt a népbírósági tárgyalásokra emlékeztető légkörben „Kereszttűz” alá venni. A Magyar Hírlap (2001. 08. 21.) Megkésett korrekció című álláspontja Dávid Ibolyától zokon veszi, hogy amikor „a MIÉP alelnökének és elnökségének a Fradi-ügyben harsogott antiszemita állásfoglalásról (…) megkérdezték, habozás nélkül vetette oda, hogy a focihoz nem ért és nem is érdekli”. Ámde augusztus 19-én szerencséjére a miniszter asszony: „…az MTI-nek kijelentette, új eljárási megoldáson gondolkodik, amellyel a sértett bíróság elé viheti a közvádas esetet az ügyészség vádemelést elutasító döntésével szemben is…” Ezt az állásfoglalás megkésett korrekcióként annál is inkább elfogadja, „…mert egybevágni látszik Halmai Gábor liberális alkotmányjogásznak az ÉS legutóbbi számában is kifejtett gondolatmenetével”.
A forgatókönyv harmadik fejezetének megkomponálása a korábban független, most már liberális alkotmányjogászként felemlegetett Halmai Gábor érdeme. Az idézett állásfoglalásban jogforrásként felhívott cikkében (ÉS, 2001. 08. 17.) ugyan – Dávid Ibolyától eltérően – nem tesz említést a pótmagánvád jogintézményéről. Viszont – ugyancsak a várakozásnak megfelelően – az ügyésznek terhére rója, hogy nem vádolta meg Bognár Lászlót hivatalból – a feljelentést be sem várva – közösség elleni izgatás bűntettével, holott a MIÉP elnökségének határozatát ismertető alelnök szavai kimerítik e bűncselekmény törvényes tényállásának elemeit. Majd a legfőbb ügyészt arra a kötelességére oktatja ki, hogy keresetet kellett volna beadnia a bírósághoz a MIÉP mint alkotmánysértő párt betiltása iránt. Ennek olvastán erőt vesz rajtunk a déja vu gyötrő érzése. Visszaemlékszünk ugyanis arra, hogy amikor a korabeli baloldal a kékcédulás választási csalással sem érte el az általa olyannyira óhajtott parlamenti többséget, a választási bíróság által fosztották meg 1947. november 20-án a Magyar Függetlenségi Párt 47 képviselőjét a mandátumától.
Egyébként nem világos előttünk, hogy amikor a kormány részéről az arra illetékes Ifjúsági és Sportminisztérium már elhatárolta magát a MIÉP elnökségének nyilatkozatától, miért zaklatták kérdéseikkel a riporterek Dávid Ibolyát, aki igazságügy-miniszterként nem gyakorol felügyeletet a nyomozást megtagadó ügyészség fölött. Így nem adhat utasítást az ügyészségnek sem a nyomozás lefolytatására, sem pedig a vádemelésre. Még kevésbé a MIÉP betiltására irányuló kereset beadására. Az MSZP és az SZDSZ ugyanis – először az Antall-kormány, majd a jelenlegi koalíció idején – szándékegységben akadályozta meg az Országgyűlést az ügyészségnek az Igazságügyi Minisztérium alá való rendelésben. Az ügyészi szervezet tehát továbbra is mint önálló államhatalmi ág működik az Országgyűlés merőben formális felügyelete alatt. Ezért is lenne indokolt a pótmagánvád intézményének a szabályozásával kapcsolatos büntetőeljárás-jogi szabályok mielőbbi hatályba léptetése, ami megtörné az ügyészség vádmonopóliumát. Célszerű lenne azonban elsősorban az, hogy a szemben álló felek egymás iránt több kompromisszumkészséget tanúsítsanak, a törvényalkotásban pedig inkább együttműködjenek. A kialakult helyzet azonban jogi eszközökkel már aligha kezelhető.
Történt ugyanis, hogy az m1 televíziós csatorna augusztus 28-án 21 órakor sugározta azt a beszélgetést, amit Orbán Viktorral folytatott Baló György, aki megkomponálta a forgatókönyv negyedik, minden eddiginél drámaibb töltetű fejezetét. Ennek befejezéseként, utolsó kérdés ürügyén – a Haider-szindróma jegyében – a riporter valójában felszólította a miniszterelnököt, hogy határolódjék el a MIÉP elnökségének a Fradi ügyében hozott határozatától. Erre Orbán Viktor azt válaszolta, hogy a kormány részéről megtette ezt már a sportminisztérium államtitkára. Állította, hogy hazánkban nincs antiszemitizmus, bár vannak elítélendő jelenségek és hangzanak el közéletünkben olyan durva, helytelenítendő nyilatkozatok, amelyekkel nem lehet egyetérteni. Megjegyezte azonban, hogy legalább ugyanilyen súlylyal gyakran megtörténik ez a tekintélyes nyugat-európai országokban is.
A forgatókönyv az ellenzéki pártok között kialakult elkeseredett politikai vitáról szól. Ugyan miért kellene attól a kormánynak vagy magának a miniszterelnöknek elhatárolódnia, amikor a vitában a koalíciós pártok egyike sincs érintve?

A szerző ny. ügyvéd