A Kádár-korszakban nemcsak tudatos nemzetpusztítás folyt, hanem egy tudatos nemzetépítés is. Egy új nemzet, a Kis-Magyarországhoz kötődő magyar államnemzet kiépítése. Egy olyan nemzet kiépítése, amely nem ismétli meg 1956-ot, amelyhez képest a szomszédos országokban élő magyarok idegenek. Egy „állítólag adófizető” közösséggé, amely számára érthetetlen, hogy milyen alapon járhat választójog a nyugati magyaroknak, amikor nem Magyarországon fizetnek adót. Egy olyan államnemzeté, amelynek sovinizmusa egyaránt irányul a „kéregető” határon túli magyarokra és „kívülről” a „mi” ügyeinkbe „beavatkozni” próbáló nyugati magyarokra.
Szerencsére a kommunisták sosem dolgoztak tökéletesen, úgyhogy sem a nemzetépítés, sem a nemzetrombolás – a hagyományos nemzet lerombolása – nem sikerült maradéktalanul. Következésképpen Magyarországon ma két magyar nemzet él: egy tízmilliós és egy tizenötmilliós. Ez nem is lenne baj, ha a kettő összessége 25 millió volna. De sajnos nem annyi, hanem csak tizenötmillió, és sajnos annak is csak a kétharmada él a magyar állam területén.
A mai kormánypártok a kádári politikával szemben szocializálódtak. A Fidesz genezise kifejezetten a Kádár-rendszer elutasítása volt. Ebbe tartozott a magyar államnemzeti koncepció elutasítása is, annak magyarellenes („15 millió ellenes”) sovinizmusával együtt.
A nemzeti szolidaritás
Célunk az, hogy a Kádár-féle kis-magyar államnemzet olyan mértékben váljon nyitottá a számára „kívülállókra” – így a nyugati magyarokra és a Kárpát-medence magyarságára –, hogy szolidaritást vállaljon mindazokkal, akik erre igényt tartanak. A szolidaritás: közösségvállalás, amely egyesíti a tízmilliós, kis-magyar államnemzetet a 15 milliós magyar nemzettel. Ez a nemzeti integráció lelki síkja, lelki alapja.
De vajon csak Magyarországon szűnt-e meg széles tömegekben a nemzeti szolidaritás érzése? Az általános felfogás az, hogy igen. Látszólag az otthon maradottak szolidaritási érzése gyöngült meg leginkább. A Kádár-korszakban a nyugati magyarok „jól menő idegenekké” váltak sokak számára, a szomszédos országokban élők pedig „nemkívánatos szegény rokonokká”.
Valójában ennél bonyolultabban alakult a helyzet. Az anyaországban is mindvégig volt egy „kemény mag”, amely nem felsőbbrendűségi pozícióból tekintett a végek magyarságára és nem a haszonlesés reményével a nyugati magyarságra. Hanem azzal a meggyőződéssel, hogy mindhárom közösség egy nagy közösséget alkot, így felelősek vagyunk egymásért. Lehet, hogy ez a mag kisebbségben volt a nemzeti szolidaritástól elfordulókhoz képest, de a „kemény magnak” volt és van egy nagy előnye a „tízmilliós” magyarokhoz képest: tudta, mit akar. A kemény magnak alapvető kérdés volt a nemzeti szolidaritás, a tízmil-liós nemzet „tagjai” viszont csak a kisebb ellenállás irányában úszva mondtak le a szolidaritásról.
Másrészt a végeken és Nyugaton sem minden magyar azonosult a végletekig Magyarországgal. Nemcsak a Márai-versekben jellemzett, keserűen és kilátástalanul, de makacsul kitartó száműzöttek éltek nyugaton, hanem mellettük mindvégig jelen voltak a gyökereikkel tudatosan szakító elvándorlók is, akiket Fasang János művészi eszközökkel mutat be a „Trabanttal a damaszkuszi úton” című regényében. A szomszédos országokban is bőven voltak olyanok, akik, ha nyíltan nem is tagadták meg magyarságukat, de a karrier és a jobb élet reményében inkább a többségi állammal kezdtek azonosulni, mint az anyaországgal.
Az anyaországi társadalom azért tűnik bűnbaknak, mert Magyarországon az is magyar, akit nem különösebben izgat a nemzeti szolidaritás. A végeken és Nyugaton ezzel szemben a szolidaritás gyöngülése egyenesen arányos volt az asszimiláció fokával. Persze az asszimilációnak általában nagyon súlyos személyes indítékai vannak, amelyeket tiszteletben kell tartanunk. Ez azonban nem foszt meg annak a jogától, hogy a legnagyobb nagyrabecsüléssel szóljunk azokról, akik sosem adták fel a nemzeti szolidaritást. Akik megmaradtak magyaroknak, azok számára nem volt kérdés, hogy szolidárisak-e az anyaország népével, illetve a végek magyarságával.
Ezeknek az embereknek nagyon sokat köszönhetünk.
A szabad világban élő magyarság szolidaritása és közösségvállalása nemcsak praktikus haszonnal járt (mint például azzal, hogy a nyugati magyarok ellensúlyozták a Ceausescu-féle magyarellenes propagandát Nyugaton). A magyarság előőrsei is voltak a szabad világban: abban a világban, amelynek mára az anyaország is integráns részévé vált, és reményeink szerint a többi magyar nemzetrész is azzá válik. Ma már mi, magyarországiak is nyugati magyarok vagyunk. A nemzeti integrációs program célja többek között az, hogy a végek magyarsága is felzárkózzon. Csak egyféle magyarság legyen: nyugati. Az egykori „kelet népe” legyen a „nyugat népe”.
A Kádár-korszak nemcsak intézményesen, hanem az emberek érzésvilágában is eltűnő félben van. Ezt a nemzeti szolidaritás erősödése tükrözi, hiszen növekvő nemzeti szolidaritás nélkül aligha támogatná a magyarországi lakosság többsége a státustörvényt. Növekvő nemzeti szolidaritás nélkül rontania kellene a Fidesz népszerűsé-gét, hogy vissza akarja adni az állampolgárságot és a választójogot a nagyvilág magyarságának. De nem rontja. Talán javítja is.
A kormány célja: nemzeti integráció
A szabad világ egykori és új (visszaszerzett) részeiben élő magyarság integrációja folyamatban van. Ez a folyamat akkor teljesedik majd ki, amikor minden magyar, aki a Kárpát-medencén kívül él, megkapja a magyar állampolgárságot, és minden magyar állampolgár megkapja a választójogot. Ennek az integrációnak a beteljesítése a kormány eltökélt szándéka, amint azt a parlamenti konstelláció lehetővé teszi, véghezvisszük ezt a programot.
A nemzeti integráció programját először Antall József fogalmazta meg híres kijelentésében, hogy „lélekben 15 millió magyar miniszterelnö-kének” érzi magát.
Mennyiben tartottuk meg és mennyiben haladtuk meg az antalli programot? Ehhez érdemes – némi filológiai elemzéssel – a kijelentés mélyére nézni, s ennek alapján vizsgálni, hogy mit tart meg és mit halad meg belőle a polgári kormány. Filológiailag az Antall-féle jelmondat három elemet tartalmaz: 1. a tizenötmillió magyart; 2. a „miniszterelnököt”; és 3. a „lélekben érzést”.
A tizenötmillió magyar
Az anyaország lakossága tízmillió. A határon túli magyarság 3-3,5 millió. Összesen 13-13,5 millió, azaz még hiányzik kettő. A 15 milliós számban a világban szétszórva élő kétmillió is benne van. A magyarság tehát három, illetőleg négy nagyobb csoport: az anyaország; a „végek magyarsága”; és a világ magyarsága – amely legalább két másik csoportra bomlik: a nyugatiakra és a többiekre (mint a kazahsztáni magyarok). A nyugati magyarok és a többi szórvány helyzete annyira különböző, hogy nyugodtan két külön csoportként is szólhatunk róluk, bár a „többiek” elég kicsiny csoport.
A mai kormány teljes mértékben osztja az antalli hitvallásnak ezt az elemét, legfeljebb egy megjegyzést kell hozzáfűzni. A tizenötmillió, mint meghatározás, elnagyolt ahhoz, hogy a kettős identitásra választ adjon. Mi van például a magyarországi kisebbségekkel? Vagy mi van az izraeli magyar zsidókkal? Vagy a nyugati magyarok második-harmadik nemzedékével? Vagy azokkal a kitelepített svábokkal, akik máig valamilyen módon Magyarországgal azonosítják magukat? (Akik 1954-ben a darmstadti kultúrházban elkeseredetten zokogtak a rádiókészülék előtt, amiért a világbajnokság berni döntőjében Nyugat-Németország megverte Magyarországot.) A kettős identitás a világ magyarsága szempontjából is nagyon fontos, mert a második-harmadik nemzedék gyakran már kettős identitással rendelkezik. A kérdésre, hogy „hová teszszük” a kettős identitást, egyelőre csak a filozófiai válasz tisztázott, de a jövőben koncentrálni kell praktikus vonatkozásaira is. A filozófiai válasz az, hogy mindenkit elismerünk magyarnak, aki magát – legalább részben – annak tartja. Tehát, ha részükről ilyen igény mutatkozik, ők is a magyar nemzetpolitika alanyai lehetnek.
Az antalli kijelentés második eleme
Az igazi botrány annak idején ebből lett. Mert azt még csak-csak lenyelte a világ közvéleménye, hogy azok, akik ezt az ázsiai, „pogány” nyelvet beszélik Európa szívében, állampolgárságtól függetlenül egy közösséget alkotnak. De, hogy a magyar kormányfő az ő miniszterelnökük is legyen?! Ez nagy falat volt. Érthetően. A „miniszterelnökben” benne volt, hogy a magyarság olyan közösség, amelynek a léte politikai vonatkozásokat vet fel. Az összetartó erő nemcsak a közös nyelv, a pentaton ének és a csodaszarvas, hanem a magyar államiság hagyománya is. A magyarság nemcsak kultúrnemzet, hanem politikai jellegű közösség is. Ezt a felfogást a mai kormány változatlan formában örökölte az első demokratikus miniszterelnöktől.
Amin túlléptünk, a harmadik elem
A „lélekben” a „miniszterelnököt”, azaz a magyar nemzeti közösség politikai jellegét relativizálta. Visszavezette a kultúra, az érzelem síkjára. Előre kalkulált a felháborodással és előre választ is adott rá. Ez több volt diplomatikus óvatoskodásnál: a realitásokat figyelembe vevő politikai program volt. Azt jelentette, hogy a magyarság ugyan politikai jellegű közösség, de nem intézményes politikai közösség. Azt jelentette, hogy a magyar miniszterelnök morális kötelessége, de nem intézményesített kötelessége a határon túli magyarokkal és a nyugati magyarsággal azonosulni. Antall József azzal számolt, hogy a kilencvenes évek elején az intézményes politikai közösség megteremtése a Rubicon átlépése lett volna. Erre Antall – teljesen jogosan – még nem érezte elég erősnek Magyarországot.
Orbán Viktor azonban átlépte a Rubicont. Ma az egész nemzetpolitika az intézményesített tizenötmilliós nemzetközösség kiépítéséről szól. Az elmúlt négy év alatt ez három dologban konkretizálódott. A Máért megteremtésében, amellyel állandó, intézményesített politikai fórum jött létre; a státustörvény elfogadásában, amely személyre szóló jogi kapcsolatot eredményezett; végül annak meghirdetésében, hogy a Kárpát-medencén kívül szétszóródott, magyar állampolgárság nélküli magyaroknak meg kell adni az állampolgárságot. Ez azt jelenti, hogy minden magyar intézményes, személyre szóló kapcsolatba kerül (kerülhet, ha akar) a magyar állammal. Tehát többé nem lelki vállalás és nem érzések kérdése lesz, hogy mi köze van az ötmillióhoz a mindenkori magyar miniszterelnöknek: intézményesen köze lesz hozzájuk. Ettől persze jogi értelemben még nem lesz a miniszterelnökük, csak azoké, akik magyar állampolgársággal rendelkeznek. Különösen, ha a kormánypártoknak sikerül kiharcolniuk, hogy a nem Magyarországon tartózkodó magyar állampolgárok is választhassanak. A szomszédos országokban élő hárommillió azonban nem választja a miniszterelnököt, tehát közvetlenül nem lesz az ő miniszterelnökük. Orbán Viktor tehát több, mint lélekben és érzésekben, de kevesebb, mint jogilag minden magyar miniszterelnöke.
Ha megpróbálunk a „lélekben érzés” helyett új kifejezést keresni, akkor láthatjuk, gyökeresen megváltozott a magyarság helyzete. Ki gondolta volna a kilencvenes évek elején, hogy tíz éven belül a „lélekben érzés” szép, de meghaladott kategóriává válik? Ki gondolta volna, hogy a lelki integráció – a szolidaritás – alapjára intézményes integrációt építhetünk? És ki gondolta volna 20 évvel ezelőtt, hogy Magyarországon kormánypolitika szintjén meg lehet fogalmazni a nemzeti integráció gondolatát?
Ehhez parttalan remény kellett. De volt remény. Ezért őrizték meg és ápolták sokan a nemzeti szolidaritást. Ezért maradtak meg a magyarság előőrsei a szabad világban. Ezért illeti köszönet mindazokat, akik ehhez hozzájárultak.
A szerző a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának politikai államtitkára
origo.hu
Házasságokkal is épül a hálózat Magyar Péter és főnöke körül – videó
