A gonosztett és a bosszú bezáruló köre

A tragikus amerikai események után tíz nappal fokozatosan a józan mérlegelések állnak az első és soha nem felejthető megdöbbenés helyére. A gondolatok két irányba tartanak: egyrészt a támadás megszervezésének a körülményei, másrészt a valószínű következmények felé. A támadást követő első hangok után viszonylag gyorsan elhalkultak azok a felvetések, amelyek azt a zavarba ejtő kérdést fogalmazták meg: hogyan lehetséges, hogy ilyen volumenű akció semmilyen formában sem jutott a megfelelő szervezetek tudomására? Noha most már hallunk előzetes adatokról és elemzésekről, mégis meghökkentő a láthatóan teljes körű ignorancia, ami e támadást megelőzte. Ez a tudatlanság némi aránytalanságot mutat azzal a magabiztossággal, ami az utólagos elemzések során a feltételezett elkövetők körére mutat rá. Ha ez ennyire bizonyosnak látszik most, miért nem volt korábban is feltehető? S miért nem történtek megfelelő előkészületek nemcsak bizonyos típusú, hanem további, a történtekhez hasonló formájú támadások megelőzésére? E kérdések keményen hangzanak, ám a mai magabiztosság fényében igencsak megalapozottak; hiszen ha a korábbi ignoranciából indulunk ki, ma is némi óvatosság ajánlható a tettesek körének pontos behatárolását tekintve. Kiemelt fontossága van ennek: hiszen a rosszul kijelölt tettesi kör mint a megtorlás célpontja – ahogyan tekintélyes állami vezetők és értelmiségiek visszatérően figyelmeztetnek rá – különösebb fantázia nélkül is elképzelhető ellenállást válthat ki különösen azokból, akik esetleg nem érzik felelősnek magukat e tragikus események előidézésében.
Ha belegondolunk abba, minő felkészülés, szervezés, milyen kiterjedt hálózat, miféle anyagi eszközök szükségeltettek e támadás kivitelezéséhez, nagyon nehéz elképzelni azt, hogy ennek a készülődésnek valamilyen szintű kiszivárgása nem jutott el azokhoz, akiknek életfeladatuk pontosan az efféle szagok és források utáni nyomozás. A kiszivárgás természetesen levédhető; ezer és egy eszköze van annak, hogy a bűz ne terjedjen túl egy bizonyos körön, hogy bezárva maradjon abban az épületben, ahol efféle gondolatok forognak, ha ugyan az ilyen gondolatok egyáltalán elzárhatók azoktól, akik felfedésükre specializálódtak.
Efféle spekulációk végtelenségig felvethetők. Fontosabb azonban annak mérlegelése, hogy az ignorancia keltésében minő egyéb eszközök álltak az elkövetők s még pontosabban: a mögöttük álló erők rendelkezésére. Itt merül fel az a kérdés, hogy minő szervezettséget igényelt például dezinformációs mechanizmusok kiépítése és fenntartása; mi kellett ahhoz, hogy az amerikai szolgálatok szinte valamennyien az atom- és/vagy a vegyi támadás kategóriáiban gondolkozzanak, míg másféle lehetőségekre ne vessenek ügyet oly mélységben, ami a támadás sikerét kockáztathatta volna. Talán érdemes megfontolnunk, hogy a dezinformációhoz nem elég külső mechanizmusok működtetése, hanem valamilyen szinten már a kiemelt veszélykategóriák megállapításában, a koncentrált területek lehatárolásában is szerepet kellett hogy játszszon. A támadást megelőző elhárítási tudatlanság ekképpen összetett magyarázatot nyerhet: nemcsak külső mechanizmusok segíthették ezt, hanem mélyebbre ható dezinformálás is, aminek konkrét megvalósításához önmagában aligha volt elegendő egy, a belső-ázsiai hegyvidékek elzárt völgyeiben rejtőző banditavezér. Noha ez a bandita ezer és ezer szállal kapcsolódik a külvilághoz, nehéz elképzelni, hogy mélyebb kapcsolatok híján képes lett volna olyan mechanizmusok kiépítésére, amelyek alkalmasak a látványos tudatlanság és tájékozatlanság ily hatékony előidézésére.
Amikor tehát a küszöbön álló ellencsapás célpontjának és volumenének a kérdése kerül terítékre, nem árt figyelembe venni mindazt, amit a fenti gondolatok tartalmaznak. Ha azonban mindennek ellenére mégis azt tapasztaljuk, hogy a célpont kijelölése hihetetlen magabiztossággal folyik és láthatóan semmi sem akadályozhatja meg a rendkívüli ellencsapást, érdemes elgondolkodni azon, hogy nem áll-e itt fenn némi aránytalanság; s hogy vajon nincsen-e összefüggés e különös és teljes dezinformáltság, illetve az ellencsapás céljainak igen gyors és határozott kijelölése között. Bizonyosan van ilyen kapcsolat; hiszen már hosszú ideje lehetett olyan készületekről hallani, amelyek a hegyi bandita megsemmisítésére törekedtek, még pontosabban: azon erők megsemmisítésére, amelyeket a bandita közismert neve szimbolizál.
Miféle erőkről van szó? A mozlim világ azon militáns csoportjairól, amelyek életüket egyetlen célra tették fel, arra, hogy olyan csapásokat mérjenek az Egyesült Államokra és annak szövetségeseire, amelyek ezek pusztulását is okozhatják. E csoportok azonban már hosszú évtizedek óta szerveződnek; megsemmisítésük ugyanennyi ideje aktuális a világ vezetői körében; s ugyanennyi ideje készülnek különféle tervek annak érdekében, hogy a lehető leghatékonyabban végezzenek e csoportokkal és az őket támogató államok egyes köreivel. Nem kétséges, hogy a lehetséges forgatókönyvek között előkelő helyen állt és áll az, amelyik a szokványos egyedi és/vagy korlátozott akciókon túlmenően olyan átfogó háborúban gondolkodik, mint amilyen kicsiben az Öböl-háború volt, s amely emettől eltérően több országra terjedne ki és sokkal nagyobb hatékonysággal valósulna meg. Az eredmény nyilvánvalóan nem lehet más, mint a mozlim világ erősödő katonai hatalmainak hosszú évtizedekre való megtörése és annak a fenyegetésnek az elhárítása, amit a mozlim atomhatalmak megjelenése jelent.
A fenti meggondolások semmiképpen sem igazolják azokat az álláspontokat, amelyek e hihetetlen terrorakció olyan okairól szónokolnak, amelyek bizonyosan jelen voltak és vannak, ám mégis elterelik a figyelmet az áldozatokról. Nem lehetséges szó nélkül hagyni ártatlan emberek ezreinek kínhalálát akkor, amikor saját emberségünkből kiindulva tudjuk, hogy akár egyetlen embertársunk halála is miféle megrázkódtatást képes okozni számunkra. Hogyan lehet akkor némán elhaladni ezer és ezer ember szörnyűséges halála mellett? Hogyan lehet eltekinteni az emberi szolidaritás követelményeitől akkor, amikor az okok és összefüggések ugyan világosak, de az is világos, hogy emberek kínhaláláról van szó, akiknek hozzátartozóik, gyermekeik, hitveseik és szüleik maradtak életben, akiknek mindezt most saját életükben kell feldolgozni és túlélni? Ezért lehetetlen megkerülni azt, hogy a megdöbbenésből való felocsúdás nyomán is az első gondolat és az első szó a szolidaritásé legyen; amit sajnálatos módon mulasztanak el azok, akik csak az állítólagos okokra koncentrálva fogalmazzák meg vádló kijelentéseiket és tüntetik fel elkerülhetetlennek a legborzalmasabb ellencsapást.
A szolidaritásnak azonban másik oldala is van; szolidárisnak kell lennünk természetesen azokkal is, akik egy kibontakozó ellencsapás következtében ártatlanul veszítik el az életüket; akiknek ugyanúgy vannak szüleik, hitveseik, gyermekeik és rokonaik; akik esetleg a legmélyebb nyomorba süllyedve tengetik majd megmaradt életüket betegségtől, ínségtől gyötörve; akik azért fognak szenvedni, mert mások állítólag az ő nevükben is ítélkezni merészeltek; s azért, mert ennek során olyan erők hatalmába kerültek, amelyek nyilvánvalóan egyetlen dologban érdekeltek: hogy olyan világméretű összecsapás bontakozzék ki a világhatalmak között, amely nehezen megfejthető és még nehezebben értelmezhető célok érdekében került a legrafináltabb módon előkészítésre. Ha ezeket a módokat és a hozzájuk kapcsolódó nyilvánvaló célokat átgondoljuk – vagyis ha feltesszük itt is az örök kérdést: cui prodest? kinek az érdekében áll mindez? –, akkor az elemi emberi szolidaritás érzése magasabb szintre kell hogy emelkedjék: ki kell terjedjen az emberiség egészére, hiszen maga az emberiség az áldozata ennek a katasztrófának, ami nem hagy érintetlenül egyetlen országot és népet sem. Itt már nem kultúrák összecsapásáról van szó, hanem – mint sokan megfogalmazták – valóban a jó és a rossz gigantomachiájáról, arról az elemi összeütközésről, ami emberi történelmünket voltaképpen alkotja.
Kivel legyünk itt szolidárisak? Elsősorban az igazságtalanul szenvedőkkel; de ezen túl bizonyos értelemben azokkal is, akik világméretű céljaik érdekében, saját aljasságukkal mit sem törődve követnek el olyan gaztetteket, amelyekkel nemcsak mások ártatlan szenvedését és halálát okozzák, hanem magukat is a végső elgonoszulás mélyére taszítják. Szolidaritásunk ezen a ponton talán már irracionálisnak tűnik; pedig nagyon is érthető, hogy belátjuk: a gonosztettben nemcsak az áldozat szenved, hanem a gonosztevő is, aki felelősséggel tartozik tettéért; s mi megrendülve utasítjuk el a tettet és sajnáljuk benne az embert, aki ilyesmire vetemedett. Ez az alapja a rossz minden valódi megértésének; ez az alapja a lehetséges megbocsátásnak is; aminek egyelőre még- sincs itt az ideje, hiszen nem látjuk, hogy az elmúlt időszak irtózatos tettei milyen forrásból, milyen célra jöttek létre és milyen következményekkel járnak. Csak remélhetjük, hogy e következmények nem okoznak az eddigi igazságtalanságon messze túlmenő újabb gaztetteket, amelyek – természetükből adódóan – soha nem képesek megtörni a bűn és bűnhődés, a gonosztett és a bosszú bezáruló körét.

A szerző filozófus