A nemzetállamot most általában úgy definiálják, mint egy olyan entitást, amely csak a közvetlen környezetéhez kapcsolódó nagyobb országok relációjában értelmezhető. Így például Ukrajna nemzetállamisága csakis az orosz birodalomból való kiválásán keresztül érzékelhető és így tovább. Magyarország helyzete ebben a tekintetben szerfelett érdekesnek tűnhet még a fent vázolt posztmodernizmus szemszögéből is, hiszen nemzetállami jellege egyedi módon csakis a Kárpát-medence régióinak viszonyaiban ragadható meg azzal a nyilvánvaló különbséggel, hogy Magyarország nemzetállamisága – ellentétben Ukrajnával – saját relációján keresztül is értelmezhető.
Az Antall-kormány idején az a valóban különös viszony, amely Magyarország és a környező országok között fennállt, csak bizonyos történelmi nosztalgiákat hívott életre, a Horn Gyula vezette posztkommunista rezsim pedig a politikai hisztériát sem nélkülözve, ellenségesen reagált minden olyan kezdeményezésre, amely a Kárpát-medencét mint önálló, szerves egységet vizsgálhatta volna. Mindkét esetben azonban a dilemmát a lokális és regionális érdekek látszólagos feloldhatatlansága okozta azzal az alapvető különbséggel, hogy a Horn–Kuncze-kormány értelmező szótárában regionális vagy az úgynevezett összmagyarsági érdekek hangsúlyozása revizionizmusként és irredentizmusként volt elkönyvelve. Az 1998-ban létrejött polgári kormány, amely kis túlzással nevezhető posztmodernnek is (gondoljunk csak az Ifjúsági és Sportminisztérium vezetőjének halasztott kinevezésére, noha politikai státusa mindvégig egyértelmű volt), Orbán Viktor személyében egy olyan politikust adott az országnak, aki iskolapéldája az évezredtabukat törő politikusnak.
Vegyük példának az ösztönszerűség politikai rangra emelését. A magyar miniszterelnök elsősorban politikai döntéseket igénylő szituációkban alkalmazza az ösztönszerűség elvét, eklatáns példát adnak erre Orbán gyakori látogatásai Erdélyben, amelyek a nehézkesebb és protokollárisabb román politikusokat már-már a kétségbeesésbe hajszolták, de emlékezhetünk még az 1998-as NATO-tagságunkat hivatalosan is dokumentáló brüsszeli ceremóniára, amikor Orbán az obligát angol köszönőszöveg előtt magyarul szólt az ország (és a nagyvilág!) magyarjaihoz.
A miniszterelnök kiválóan alkalmazza a politikai vitákban a kiszámítható és a kiszámíthatatlan zseniális kombinációját, gyakran nem kis fejtörést okozva az ellenzéknek, különösen a dogmatikusabb politizálásban edzett, korosodó MSZP-s vezetőknek, akik lassan negyedik éve képtelenek megtalálni karizmatikus személyiségének ellenszerét. Orbán Viktor az utcán is „ösztönösen” politizál, és a mindennapi emberek közt vegyülve is sokkal természetesebbnek tűnik, mint például amikor a dúsgazdag, de színtelen exbankár MSZP-s miniszterelnök-jelölt – felfedezve szociális érzékét – kórházakat látogat.
Példa lehet továbbá a tradíció és a mindennapiság élménye. Ha a posztmodern politizálás egyik ismérve az egymással látszólagosan szöges ellentétet alkotó szituációk feloldása, akkor elkönyvelhetjük, hogy a mai kormányfő egyik fontos jellemzője a történelem összefonása a megélt jelennel. Orbán, ha úgy tetszik, újraértelmezi a magyar történelem fordulópontjait, kiragadván azokat a fontos eseményeket, amelyek még komoly relevanciával bírhatnak a jelen megítélésében is. A minap zárult millenniumi ünnepségsorozat jellegzetes példája ennek a tevékenységnek. A kistelepüléseknek adományozott millenniumi zászló a magyarság őserejének és fennmaradásának a szimbóluma. Visszatérni a gyökerekhez, az államalapító Szent István hagyatékához, ez az a történelemszemlélet, amely olyan tradíciókat és hagyományokat emel a jelenbe, amelyek a mai polgárosodó Magyarország gerincét erősíthetik.
Ugyanakkor markáns választóvonal figyelhető meg azt a történelmi korszakot érintve, amit „közelmúltnak” nevezünk. Ez a megközelítés azonban lényegesen eltér attól a világképtől, amely az Antall-kormány történelemfelfogására volt jellemző, ami szerint a közelmúlt valahol 1938 körül kell, hogy csatlakozzon a jelenhez. Az első szabadon választott miniszterelnök csak félhivatalosan volt hajlandó elismerni azt a tényt, hogy Magyarország egy ázsiai ízű történelmi zsákutcába került a II. világháború után. A polgári kormány ennél sokkal radikálisabban viszonyul ehhez a történelmi periódushoz. Intellektuális oldalon ez úgy értelmezhető, hogy ha a modernizmus győzelme és az úgynevezett haladó erők diadalmenete egyenesen vezetett a kommunizmusnak keresztelt rémálomhoz, akkor inkább egy, a totális diktatúráktól mentes attitűd és egy szelektív történelemkép lehet az, amely sikeres mozgatórugójává válhat a jövő Magyarország szellemi arculatának.
Ez a hozzáállás egyben radikális szakítást is jelent a magyar baloldal eszmetörténelmével, Lukács és társai századeleji hégeliánus marxizmusának magyar változatával, amely egészen a mai napig többé-kevésbé megegyezik a baloldali értelmiség világképével. A magyar történelmi arcképcsarnok is ennek megfelelően átalakul, és benne Bethlen István, Hóman Bálint, Klebelsberg Kunó és Szabó Dezső ismét visszafoglalhatják az őket megillető helyeket a magyar politika- és kultúrtörténelemben. Ez az átrendeződés – és ezt nem lehet eleget hangsúlyoznunk – azonban semmiféle szellemi fajsúlyeltolódást nem jelent, különösen akkor nem, ha a fenti neveket összevetjük néhai Aczél György értelmiségi holdudvarával.
A haladó erők tudományfanatizmusa mereven elzárkózott minden olyan történelmi kísérlettől, amely nem materiális (anyagi) alapon magyarázta a világot, pedig az emberiség története tele van olyan mondákkal, mítoszokkal és legendákkal, amelyek gyakran hű tükörképei egy adott társadalom lélektanának. „A mítoszokat és a legendákat csak a mindennapi életünkre gyakorolt hatásukkal tudjuk értelmezni” – mondotta egykoron Georges Sorel, a szindikalisták atyja. Mítoszok és legendák végső soron egy társadalmi csoport vagy egy nép jövőbe vetett hitét fejezik ki. A Szvatopluk fejedelem eszén túljáró Árpád vezér legendája a magyarság talpraesettségét és életképességét volt hivatva igazolni. Ha egy pillantást vetünk azokra a magyar filmekre, amelyek az utóbbi években készültek a Honfoglalástól a Sacra Coronáig, egyfajta mitikus élményt nyújtó érzésekről beszélhetünk, amelyek egy szelektív történelmi tudat művészi manifesztációi. A Sacra Coronában a Szent László királyunknak megjelenő vértanú, Gellért püspök arról beszél a fiatal uralkodónak, hogy a Szent Korona a magyarság jövőjének és egységességének a biztosítéka. Ahogy ezt a világhírű francia antropológus, Claude Lévi-Strauss is megerősítette: az istenekről szóló mesék az ember szokásainak hű tükörképei.
A magyar történelmi hagyományok, mítoszok és legendák ápolása és megőrzése mindaz, ami arra hivatott, hogy a magyarság erejét, egységét és nagyságát (!) bizonyítsa – fontos feladat a jövő generációt tanítók számára. Ugyanakkor szükségeltetik egy olyan világkép kidolgozása, amely elutasítja a gyakorlati ész által okozott történelmi katasztrófákat. Mindez a polgári kormányhoz hű értelmiség feladata kell hogy legyen, hogy sikeresen szálljon szembe a globalizáció totalizáló tendenciáival.
Ez az utóbbi a garancia arra, hogy a modern magyar történelem egyik legmeghatározóbb politikusának a vezetésével és a jobbközép erők összefogásával egy erős és prosperáló Magyarország válhat egyenlő partnerévé az európai országok közösségének. A magyar államiság fogalma csakis ebben a perspektívában értelmezhető.
A szerző politológus
origo.hu
Menczer Tamás: Nem fognak győzni
