A szokásos módon...

Business is going on... Azaz az üzlet (az élet) megy tovább. A világ – látszólag – még nem ocsúdott fel a szeptember 11-i tragédiából, a megemlékezések, a lehetséges túlélők mentése, a romeltakarítás még javában folyik, de a tőzsde már újra erőre kapott, az olajárak ismét megpihentek (hogy „ugrásra készen” várják az elmaradhatatlan amerikai válaszcsapást, amelynek helyszíne ma még talány). Az első riadalom, amely az amerikai, s ezen keresztül a világgazdaság esetleges súlyos válságba zuhanása miatt érződött, elülni látszik.
Nem tudom, hányan éreztek hozzám hasonló személyes iszonyatot a World Trade Center épületeit ért terrortámadás sokkoló képei láttán. Nekem megjelentek az agyamban saját életem utolsó néhány másodpercének képkockái. Amint ott állok, gyermekeimmel és feleségemmel, turistaként a felhőkarcoló tetején, amint látom a repülőgép testét öltő, felénk száguldó halált, és nem értek semmit: miért? Valóban, ilyen értelemben is igaz, amit a miniszterelnök mondott: „Minden, ami most ott történik, az kicsit velünk is történik.” Lehetetlen nem gondolni arra, hogy ez velünk is megtörténhet; az éppen ott tanuló, dolgozó barátainkkal vagy az ott élő, „ötvenhatos” rokonokkal. Lehetetlen nem szimpátiát érezni a sok helyütt gyűlölt, sokszor arrogáns nagyhatalom polgáraival, a bajban naggyá váló kisembereivel, a szálló por és füst által agyagkatonákká maszkírozott, mentést végző szakértőkkel, rendőrökkel; a füsttől fuldokló, a fáradtságtól lerogyó, egymást ölelgetve bátorító tűzoltókkal, akik – több mint százan – úgy mentek a tűzhalálba, hogy valószínűleg tudták: a lángok megfékezésére semmi esélyük; a vesztenivaló nélkül maradt utasokkal, akik – a célpontként kiszemelt többi áldozatot mentve – a repülőgéppel és magukkal együtt a mélybe rántották a merénylőket is. Miközben a legostobább hollywoodi katasztrófafilmeket túlszárnyaló képeket közvetítettek a valóságról a tévék, azonközben önkéntes filmhősök ezrei játszották el életük véres-valóságos egyetlen főszerepét, egyúttal bebizonyítva azt is, hogy az amerikai nép valóban nagy nemzet. E képeket látva, az iszonyat befogadásának és feldolgozásának kényszerében az ember – még ha politikus is – nem szólhatott, nem szólhat másként, csak a megrendültség, a gyász, az együttérzés hangján. A még eltakarítatlan romok láttán, az áldozatok még nem végleges, de ezres számát hallva minden kimondott szó, ami másról szól, mint az ártatlan emberi életek elvesztése feletti fájdalomról, az emberi méltóság meggyalázása miatti tiltakozásról – kegyeletsértés, halottgyalázás.
Felebarátaim ! A romok alatt tán még élő áldozatok teste fölött, a katasztrófa tüzén nem lenne szabad politikai pecsenyénket sütögetni!
Egy jó tollú pártelnök részvétét nyilvánítja, együtt érez, de szükségesnek látja hangoztatni, hogy a történtekért az áldozat agresszivitása is felelős. A Carlos nevű gonosztevőt is hajdan bújtató pártállami külügyi apparátusban simára csiszolódott modorú másik pártelnök szintén részvétét nyilvánítja, de ha már szót kapott, leszögezi: a drámai események megerősítik a hazai közélet szereplőinek felelősségét is, illetve hogy a tűzzel játszik, aki gyűlöletre és erőszakra uszít, aki a konfliktusok kiélezését szorgalmazza. Majd kissé később – arra az esetre, ha valaki ebből nem ismert volna rá a rákosista–fasiszta, antiszemita kormánykoalíció és az oszamabin-ladenista MIÉP kriptohungarista összeesküvésére – a Szaddám Huszeint és Milosevicset nyíltan támogató Thürmer Gyula szocialista elvtársainak pártja kiadja az erre az alkalomra esedékes, nyolcezer-kilencszázhetvenkettedik elhatárolódásra felszólító ukázát Orbán Viktornak. De ne reménykedjünk, hogy tán egyszer ők is elmúlnak a politikából, mert úgy tűnik, ez máshol is így van, tehát mindig így lesz.
„A” ország fontos embere együttérzését nyilvánítja, de nem mulasztja el megjegyezni a külügyminiszterével éppen tárgyalásra készülő, a terrorcselekményt egyébként azonnal elítélő palesztin vezetőről: „Mindenkinek megvan a maga Bin Ladenje, a miénk Arafat.” Igyekszik az eseményeket a Jó és a Gonosz közötti világméretű harc összefüggéseibe helyezve lefoglalni a Jó melletti legközelebbi férőhelyet önmaga, országa és népe számára. „B” ország fontos embere osztozik a gyászban, de reméli, hogy ezentúl az áldozat megértőbb lesz aziránt, amit „B” ország katonai és rendőri alakulatai a csecsenekkel művelnek, és nem okvetetlenkedik ezentúl annyit az emberi jogok miatt. No, nem mintha „B” ország nem tartaná fontosnak az emberi jogokat, hiszen nem értene egyet egy, a kollektív bűnösség elvét alkalmazó válaszcsapással. A világon a legtöbb (65 millió) ártatlan ember életét kioltó kommunista rezsim hivatalos lapjának „elemzői”, bár leszögezik, hogy az ilyen barbár lépésekre nincs mentség, a terrorizmus mélyebb okai között azért felsorolják a világ különböző részei közötti növekvő jövedelmi szakadékot, az etnikai és vallási konfliktusokat és persze a nagyhatalmi hegemonizmust, az erőpolitikát, a rasszizmust is. Amíg ezekkel nem foglalkozik a világ, addig nem lesz igazi béke – véli annak az országnak a hivatalos lapja, amelyik évtizedek óta megszállva tartja Tibetet, terrorral, szisztematikus betelepítésekkel, a tibetiek tudatos lezüllesztésével igyekezvén megtörni egy békés nép gerincét, szétzúzni a világ egyik legérdekesebb ősi kultúráját. (Szanyi Tibor és a magyar elvtársak tiltakozása már bizonyára útban van Peking felé.)
Az itthoni „elemzők” közül pedig egy régi nagy név mai kisszerű viselője a New York-i és washingtoni borzalmakat is jó ürügynek találja, hogy azokba rúgjon, akiket nem kedvel. A Fidesz jelmondatát – „A jövő elkezdődött” – lopja el, s kapcsolja össze sekélyes mondanivalójával, melynek summája: „Ma kezdődött el a jövő – és mondhatom, miként a múlt, mocskos lesz ez is.” Hát, csak azért is: A JÖVŐ ELKEZDŐDÖTT! Igen, abban az értelemben is, hogy szeptember 11-ével új időszámítás kezdődött a világtörténelemben, csupán még azt nem tudni, hogy mi következik utána. A fentiekből éppenséggel nem sok jót olvashatunk ki. Miközben a példátlan gaztett kiagyalóinak fantáziája minden fikción túltett, azonközben a jövő építésére vonatkozóan – úgy tűnik a tragédiát követő megnyilatkozásokból – a világban a tollhoz, mikrofonhoz jutók, a döntéshozók és véleményformálók jelentős részének erről is, mint mindig, most is csak ugyanaz, saját rögeszméje jut az eszébe.
Pedig a jövő – amely tényleg elkezdődött – olyan lesz, amilyenné tesszük. Amilyenné fantáziánk, bátorságunk és tehetségünk tenni engedi. S ha akarjuk, akkor igenis tiszta lesz. Tisztább, mint a terroristák, látszólagos ellenfeleik lelke. S az élet a XXI. században is mehet tovább. Csak nem úgy, mint eddig. „... but not as usual.”

A szerző a Fidesz-Magyar Polgári Párt ügyvezető alelnöke