A világ, amely nem az, ami tegnap volt

Mikor e sorokat írom, kedden éjjel New Yorkban, Manhattanben, az összeomlott házak alatt emberek százai várják a halált, mert még nem haltak meg, de ez percek vagy órák kérdése, mert nincs az az emberi hatalom, amely az égő máglyaként átforrósodott és összedőlt romokat megközelíthetné. Mellettem az íróasztalon égő gyertya, amikor este hazaértem irodámból, akkor gyújtottam meg. Ez a harag napja. <br/>A tett módja mintha arra utalna, hogy a tettesek a mozlimok között keresendők, pedig még semmit sem tudunk. <br/>Egy nevet emleget az egész világ, mutatják is a képét, a név ismerős, de nekünk magyaroknak e névnél ismerősebb egy másik név, az, hogy Jumurdsák. Mert &#8211; és ezt gyerekkorunktól tudjuk &#8211; ő &#8222;a legfőbb gonosz&#8221;, aki a Mecsek patakjánál játszó hétéves Gergőt és az ötéves Vicuskát elrabolta. Gyermekkorom óta ő a legfőbb terrorista, mert ártatlan gyerekeket ejtett fogságba. S hány, de hány magyar lett janicsárrá Jumurdsák miatt, mit nekünk Oszama bin Laden &#8211; de <br/>mégis. <br/>Mától a világ már nem az, ami tegnap volt. <br/>

A nemzetek feletti Gonosz
A kocsiban hallottam az első híreket, az egész olyan volt, mint egy szokásos hollywoodi gusztustalanság, de nem az, mert szembe kell néznünk a ténnyel: a Gonosz megint nyert. Megnyert egy csatát, de ez nem a harc vége. Lényeges, hogy ki a tettes? Filozófiai szempontból nem. A Gonosz nemzetek feletti. Hogy az önfelrobbantás módja mozlim tettesekre utal, az valószínű, mert megintcsak a vallás az, amely minden háború „alján ott ül”, évezredek óta. Nehéz egy olyan vallási felfogással küzdeni, amely hetedik mennyországot ígér annak, aki felrobbantja az ellenségét, feláldozva magát, mert az fel fogja robbantani önmagát is, hogy ebbe a hetedik mennyországba jusson. Ez a felfogás gonosz, mert ártalmas. Krisztus mit mondott? „Hallottátok a parancsot: szeresd embertársadat és gyűlöld ellenségedet. Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket és imádkozzatok üldözőitekért” (Mt. 5. 43–44.). Ez a kereszténység legnagyobb tanítása, mert ez nincs meg más vallásban. Az ellenség szeretete. Ha egy terrorista keresztény lenne (önmagában nonszensz), az nem tudná megölni az ellenségét, mert abban a pillanatban már nem keresztény. S most hiába hozhatok fel keresztény mezben elkövetett gyilkosságokat, akik azokat elkövették, nem voltak keresztények, bár ha annak jogcímén tették is. A kereszténység Jézus által tanítottan szereti ellenségét, az iszlám – egyes követői szerint – deklaráltan gyűlöli… De ez a tett ne indítson minket a mozlimok ellen, még akkor sem, amikor a mai terrort ünneplő palesztinokat mutatja a képernyő, mert ha gyűlölni kezdjük őket emberi mértékkel tán jogosan, ne feledjük, már nem lennénk keresztények.
Barátaim a megmondhatói, akikkel hosszú évek óta beszélgetünk, régi tételem: az emberiség degenerálódik. A mai hír hallatán is ez jutott eszembe. Ha őszintén szembenézünk a tükörrel, bevallhatjuk, kevesebbek vagyunk apáinknál. Kevesebbek hitben, lelkierőben, erkölcsben, bátorságban, áldozatban, tudásban, politikában, művészetben, soroljam? S apáink kevesebbek voltak nagyapáinknál, s ők apáiknál. A sor végtelen. Batthyány Lajos, Deák Ferenc, aztán nagy csönd, Antall József, és ma? Arany János, Krúdy, József Attila, Karinthy, aztán nagy csönd, Pilinszky, s ma? Vivaldi, Bach, Mozart, Rossini, s ma? Folytassam? Kármán Tódor, Neumann János, Wigner Jenő, Teller Ede, s ma? Barabás Miklós, Csontváry Kosztka Tivadar, és ma? Nem folytatom, a civilizáció fölette az emberiség kultúráját, a civilizáció mindent fölevett.
A természet és a kultúra trónfosztása
Hallgatom a nyilatkozatokat és a kommentárokat. Némelyiket szomorúan, mint a legkisebb parlamenti párt elnökéét, amint elégtételt vesz a globalizációért, szavakban együttérez, de megelégedve. Más felelős emberek megrendülve mondják: ez az egész civilizáció elleni támadás. Mi a mi civilizációnk? A világ a vesztébe rohan, a konstrukció, a mechanizmus, a teremtett világ föleszi teremtőjét. A magunk létrehozta világ már átvette az uralmat felettünk, a komputereket nem mi programozzuk, már ők adják ki a parancsokat, s mi, homo sapiensek engedelmeskedünk nekik, mert ha nem, akkor összedől az általunk konstruált szép új világ, amely csak általuk tartható már fenn. Összedől, mert már nem mi uralkodunk felette, a rendszer, a szisztéma felsőbbrendűsége maga alá gyűr mindannyiunkat, s ha még élni és létezni akarunk, szolgálnunk kell a saját teremtményeinket. Lupus in fabula – tanultuk latinul, ne fesd az ördögöt a falra, mert megjelenik – mondjuk magyarul. Megfestettük és az ördög életre kelt. Az utolsó évszázadokban semmi mást nem tettünk, mint olcsó gyöngyökre cseréltük az Istentől kapott romlatlan természetet és az emberiség évezredek alatt felépített kultúráját. Eladtuk a világot, az Isten által teremtett és az emberi szellem által megteremtett világot a civilizáció kedvéért, s egyre azzal ámítottuk magunkat, hogy minden civilizációs siker az emberiség nagy ugrása, pedig minden civilizációs siker a természet és a kultúra trónfosztása volt és nagy ugrás, de nem felfelé, hanem egy mély szakadék felé. Nagy dolog az angol vécé, a mosógép, a pétisó, de még nagyobb dolog volt, amikor az Erzsébet híd lábánál fakeretes uszodában úszhattunk, és ha szomjasak voltunk, merhettünk a Dunából. Nagy dolog, ha kattintásra van világosság, meleg, ha melegben is hideget csinálhatunk, s átutazzuk ezt a kis országot egy nap alatt nyugattól keletig, de még nagyobb dolog volt, amikor nem volt szmogriadó, nem fonnyadtak el a gesztenyefák levelei júliusra, s nem ismerték azt a szót, hogy allergia. Nagy dolog, hogy az Isten háta mögött is felhívhatnak telefonon, hogy saját otthonomban lapozgathatok a washingtoni nemzeti könyvtárban (ha még áll), hogy Budapesten nézhetem egy képernyőn, amint húszezer kilométerre éppen kívánatos Barbie babáknak adnak át díjakat, s öt perc alatt jégbe dermedt főzelékem frissen párolgó ebéddé válik, de ennél sokkal nagyobb dolog marha velős csontot enni prionok nélkül, sóval, borssal, paprikával és pirítóssal, a színes keblek tucatjai helyett azt a kettőt megsimogatni, amelyikhez közöm is van és nyári karosszékben, egy korsó barna sör mellett Mikszáthot olvasni. A tömegek magukhoz sározzák az elitet, a népek vezetői szavazatokért kezelnek, az írástudók pénzért hazudnak, minden eladó.
Mától a világ már nem az, ami tegnap volt, nem azért, mert ha Rómával ezt meg lehetett tenni, akkor mindenkivel, a provinciákkal, velünk is meg lehet majd tenni, hisz holnap beugrik két terrorista egy sportrepülőbe és rázuhan az atomerőműre, nincs ember, aki megakadályozza, hanem mert volt ember, aki ezt az embertelenséget kitalálta, kidolgozta és megvalósította.
„Ádám: Sokan tengődtök-e még e vidéken? Eszkimó: Sokan bizon, többen, mint ujjamon számíthatok. Szomszédaimat igaz agyonverém már mind, de hasztalan. Mindig kerülnek újak, s oly kevés a fóka faj. Ha Isten vagy, tegyed, könyörgök, hogy kevesb ember legyen, s több fóka.”
A Verseny kontraszelektál
Talán e válságos estén, hol mindenkinek nem- csak joga, de kötelessége belenézni szívének mélyibe, nemde itt az Ok, amit jó Madách Csesztvén megírt a hársak alatt, hol én is ültem pár éve egy hétig? Nézzünk vissza Mt. 5. 43-ra. Ma már nemhogy ellenségét nem szereti a keresztény világ, de felebarátját sem, mert mindenek fölött áll a Verseny, a Szent, amely kitermeli majd a legjobb fajt, csoportot, egyedet. Ez a nagy tévedés, ez semmit jót nem termel, csak kontraszelektál, mert a Verseny öl. A Versenyt az erőszakosak nyerik, s nem a méltányosak. A nagy dolgok nem a versenypályán történnek, hanem az asztalnál, ahol kenyér van és pecsenye, ahol paprikás van és bor, s ahol emberek egymással koccintanak, mert ez a lényeg. Mert ha Verseny van, akkor van Győztes és van Vesztes és akkor van Harc és van Áldozat is. Mint ma, egy óra leforgása alatt több ezren.
Mikor Einstein és Szilágyi 1940-ben, Örkény felejthetetlen novellájában kijött az Apostolokból, ahol a zseni számításával szemben tíz fillért tévedett a főpincér a számla összeadásánál, a tudós, aki nagyon gondterhelt arcot vágott, megkérdezte Szilágyitól: „– Mi a véleményed erről a dologról, barátom? – Nekem haza kell sietnem vacsorázni – mondta Szilágyi. – De azt hiszem, ezen a világon nem lehet segíteni.”
Szilágyinak igaza van.

A szerző ügyvéd, a Nemzeti Kör tagja