Amerika új háborúja és a magyar külpolitika

Látszólag nem fognak komoly hatást gyakorolni hazánk külpolitikájára a szeptember tizenegyedikei New York-i és washingtoni terrortámadások. Úgy tűnhet, hogy a Magyarország számára legfontosabb kérdésekben nem lesz érdemi változás, legfeljebb néhány magyar műszaki alakulat a NATO 5. cikkelye alapján részt vesz egy Afganisztán vagy Irak elleni büntető akcióban. Ez azonban csak a csalóka felszín. Szeptember tizenegyedike az amerikai külpolitika középpontjába helyezte a terrorizmus elleni háborút. Az elkövetkező években ez lesz az a kérdés, amely leginkább befolyásolni fogja az USA viszonyát más államokkal. A békefenntartásban való kooperáció, a liberális gazdaságpolitika vagy az emberi jogok helyzete az adott országban mind-mind másodlagos tényezők lesznek ehhez képest. Ez a szemléletbeli változás az, ami komoly hatással lesz legalább három, hazánk számára rendkívül fontos kérdésre: a magyar–amerikai szövetségre, a NATO bővítésére és a magyar–román viszonyra.
A magyar–amerikai szövetség
Az elmúlt évek egyik legfontosabb világpolitikai trendje az amerikai–nyugat-európai viszony fokozatos elhidegülése volt. A korábban sziklaszilárdnak tűnő szövetséget olyan problémák terhelték, mint az EU törekvései a NATO-tól független védelmi politikára, a boszniai válság megoldásával kapcsolatos eltérő vélemények, vagy a koszovói bombázás megítélése. Az egyre komolyabb súrlódásokat Bush elnök hivatalba lépése még ideológiai ellentéttel is tetézte. A Nyugat-Európában uralkodó baloldali pártok számára elfogadhatatlan volt az új elnök álláspontja, a kiotói szerződés, a halálbüntetés vagy éppen az ABM-szerződés felmondásával járó rakétapajzs kérdéseiben.
E fokozatos távolodás komoly nyugtalansággal töltötte el az amerikai külpolitika formálóit, akik továbbra is kulcsfontosságúnak tekintették a transzatlanti szövetséget. Így kezdett el az utóbbi egy-két évben kialakulni az a felismerés, hogy a magyar–amerikai és a lengyel–amerikai szövetség erősítése a NATO-n belül ellensúlyozhatná a nyugat-európai kapcsolat gyengülését. Ugyanis, amint azt a taszári repülőtér bérbeadása vagy az amerikai rakétapajzs támogatása példázta, hazánk védelempolitikai felfogása közelebb áll az amerikaihoz, mint a tőlünk nyugatra fekvő országoké. Emellett Magyarország egyre inkább a posztkommunista átmenet mintaállamává kezdi magát kinőni, ami tovább növeli súlyát Washington szemében. Emelkedőben lévő ázsiónk legbiztosabb jele, hogy az új budapesti amerikai nagykövet, Nancy Goodman Brinker, nem karrierdiplomata, hanem a Bush családhoz közel álló, s általuk a nagyköveti posztra személyesen felkért politikus. Természetesen hazánk mind védelmi, mind külpolitikai szempontból sokat nyerhetne azzal, ha a világ első számú hatalmát közeli szövetségesének tudhatná. Ez a közeledés azonban egyelőre gyerekcipőben jár. A két ország még kevesebb szálon kötődik egymáshoz, mint amit egy tartósan erős szövetség igényelne. A kölcsönös bizalom ugyan kialakulóban van, de ennyi idő nem volt elég a megszilárdulásához.
A szeptember tizenegyedikei terrorcselekmények következményei évekre jegelhetik, vagy nagyon fel is gyorsíthatják a szoros magyar–amerikai szövetség kialakulását. Ez elsősorban attól függ, hogy a nyugat-európai országok hogyan reagálnak a hamarosan megkezdődő amerikai katonai válaszcsapásokra. Elképzelhető, hogy az egész nyugati civilizációnak hadat üzenő véres terrortámadás olyan fokú szolidaritást ébreszt a francia és a német politikai elitben, hogy képesek lesznek teljes mellszélességgel az USA mellé állni. A tragédia utáni első napokban adott nyilatkozatok, s különösen annak deklarálása, hogy a terrorakciók a NATO alapszerződése értelmében az egész szövetség elleni támadásnak tekintendők, azt sugallják, hogy ez a forgatókönyv elképzelhető. Ilyen esetben az amerikai–nyugat-európai távolodás minden bizonnyal leáll. Az lesz fontos, ami öszszeköti, nem az, ami elválasztja őket – a terroristákat támogató államok elrettentése tromfolja a globális felmelegedésről vallott eltérő nézeteket. Ha ez történik, akkor az USA számára a szoros magyar–amerikai szövetség legfontosabb mozgatórugója el fog tűnni, s annak létrejötte hosszú időre lekerül a napirendről.
Korántsem biztos azonban, hogy német és francia kormány rá tudja magát venni az amerikai válaszlépések kritikamentes támogatására. Egyik viszolyog az erő alkalmazásától (Németország), a másik gyanakszik mindenre, ami amerikai (Franciaország). Az USA pedig minden bizonnyal amerikai katonai erőt fog felhasználni a retorziókhoz. Szeptember tizennegyedikén, alig három nappal a Világkereskedelmi Központ lerombolása után, a francia kabinet egyik tagja már óvott a „háborús logika” alkalmazásától. A hasonló hangok erősödése biztosra vehető. Németországban és Franciaországban is parlamenti választások lesznek jövőre, s a jelenleg kormányon lévő középbal pártoknak meg kell védeniük baloldali bázisukat a náluknál is baloldalibb koalíciós partnereik ellen. Ez szinte lehetetlen lesz, ha támogatják a valószínűleg sok ártatlan civil halálával is járó amerikai válaszcsapásokat. Ráadásul az USA elvárja, hogy összehangolt offenzívát indítsanak a náluk megbújó iszlám szélsőségesek ellen. A mozlimokra fókuszáló rendőri vizsgálatok azonban felvetik a diszkrimináció problémáját, ami pontosan e pártok baloldali bázisa számára vörös posztó.
Amennyiben a német és francia kormányok kritikával illetik az amerikai ellenoffenzívát, vagy amerikai vélemények szerint nem kellő erélyességgel lépnek fel saját szélsőségeseikkel szemben, úgy az elmúlt évek elhidegülése folytatódik. Ebben az esetben, az egy-két éve megindult folyamat felgyorsulhat, és a megbízható Magyarország jelentősége komolyan felértékelődhet. A szoros magyar–amerikai szövetség megfogható közelségbe kerülhetne.
A NATO további bővítése
A magyar külpolitika egy másik fontos kérdése a NATO további bővítése. E szempontból is katalizátornak bizonyulhatnak a szeptember 11-i események. A NATO-bővítésről szóló eddigi tárgyalások során az orosz „érzékenység” figyelembevétele komoly szerepet játszott az új tagok kilétéről szóló vitákban. Oroszország azon döntése, hogy milyen mértékben fogja támogatni az amerikai ellencsapást, valószínűleg meg fogja könnyíteni a bővítés következő köréről szóló döntést. Komoly orosz támogatás akár Oroszország NATO-csatlakozását is megalapozhatja, míg annak elmaradása esetén az orosz „érzékenység” valószínűleg jóval kisebb szerepet fog játszani a jövőbeli döntések során.
Amerika valószínűleg kétféle segítségért fog Oroszországhoz fordulni. Egyrészt szeretnék, ha az orosz titkosszolgálatok információkkal látnák el őket iszlám fundamentalista szervezetekről. A volt szovjet Közép-Ázsiában, illetve a Kaukázusban az utóbbi években megerősödött iszlám fundamentalizmus ugyanis már korábban ez irányba terelte az oroszok figyelmét. Ez év júniusában tevékenyen részt vettek a Sanghaji Együttműködési Szervezet létrehozásában, amelynek célja az iszlám szélsőségesek elleni küzdelem. A megállapodást Oroszország, Kína, Kazahsztán, Tádzsikisztán, Üzbegisztán és a Kirgiz Köztársaság írta alá. Így aztán Oroszország valószínűleg rendelkezik értékes információkkal a témában. Putyin orosz elnök már fel is ajánlotta Bush amerikai elnöknek, hogy az orosz titkosszolgálatok megosztják a rendelkezésükre álló információikat amerikai társaikkal.
Moszkva számára sokkal nehezebb lesz a második kérést teljesíteni. Az USA az Afganisztán és Oszama bin Laden elleni sikeres akció érdekében valószínűleg kérni fogja, hogy használhassa Üzbegisztán és Tádzsikisztán légterét, illetve a légitámadások vagy az esetleges szárazföldi invázió támogatásához szükséges ottani földi létesítményeket. Ha erre hasonló pakisztáni felajánlások miatt nem is kerülne sor, az USA akkor is el fogja várni, hogy Oroszország ne ellenezze az amerikai jelenlétet Afganisztánban. Moszkva szempontjából mindkét esetben ugyanaz a probléma: az amerikai csapatok jelenléte Közép-Ázsiában. Azok ugyanis csökkentenék az orosz katonai befolyást, sőt hosszú távon akár gazdaságit és politikait is. Ezt pedig Oroszország nagyon szeretné elkerülni.
Moszkva nehéz helyzetben van, hiszen bárhogy is dönt, érdekei valahogy sérülni fognak. Ha Putyin elnök nem ellenzi az amerikai csapatok közép-ázsiai jelenlétét, akkor a közelmúlt amerikai–orosz ellentéteit eltörpítheti a sikeres együttműködés. Ebben az esetben a Bush-kormány valószínűleg jobban figyelembe venné Oroszország aggodalmait a rakétapajzs, és a NATO-bővítés ügyében. Ennek ára azonban az orosz befolyás hanyatlása Közép-Ázsiában.
Amennyiben Moszkva úgy dönt, hogy ellenzi az amerikai csapatok jelenlétét a régióban, úgy az hosszú időre késleltetni fogja a nyugati civilizációt jelképező szervezetekhez, a NATO-hoz és az EU-hoz való csatlakozását. Amerika, a világ vezető nagyhatalma vízválasztónak tekinti a szeptember tizenegyedikei terrortámadást, és felszólította a világ több országát, hogy deklarálja, kinek az oldalán áll a terrorizmus elleni globális harcban. Ezt a választást Oroszországnak is meg kell hoznia. Ha Oroszország ellenzi az amerikai csapatok közép-ázsiai jelenlét, azzal megakadályozhatja befolyásának csökkenését a térségben, de elveszítheti annak lehetőségét, hogy a NATO-bővítéssel kapcsolatos fenntartásait az USA figyelembe vegye. Ebben az esetben Moszkva NATO-bővítéssel kapcsolatos kifogásai nem fognak megértő fülekre találni.
Hazánk számára nagyon nem érdektelen, hogy mely államok kerülnek be a bővítés következő körébe. Ezért Oroszország reakciója az amerikai válaszcsapásra számunkra is kulcsfontosságú.
A magyar–román viszony
A szeptember tizenegyedikei események miatt megváltozó amerikai külpolitika kihathat Magyarország Romániához fűződő viszonyára is. Pár nappal az USA-t ért terrortámadás után Corneliu Vadim Tudor, a Nagy-Románia Párt elnöke azzal vádolta meg Iliescu elnököt, hogy az 1995-ben jóváhagyta palesztin terroristák Romániában történő kiképzését. Ha ehhez hozzáadjuk, hogy Romániának a Ceausescu-időkben nagyon jó kapcsolatai voltak szélsőséges iszlám szervezetekkel, akkor a vád akár igaznak is tűnhet. S ha a vád igaz, akkor Románia egy jó időre diszkreditálta magát az USA-nál. Azonban tételezzük fel, hogy a magyargyűlölő pártvezér valótlant állít.
Romániában jól ismert tény, hogy Tudornak szoros kapcsolatai vannak Líbiával és Irakkal, két állammal, amelyek közismerten támogatnak iszlám terroristákat. Nagyon valószínű, hogy az elnökválasztáson majd 30 százalékot szerző Tudor komoly biztonsági kockázattá teszi Romániát az Egyesült Államok szemében. Ugyan Románia felajánlotta, hogy a NATO-tagokhoz hasonlóan csapatokkal támogatná az amerikai ellencsapást, de hogyan is oszthatná meg az USA terveit vagy kódjait egy olyan az ország katonáival, amelynek parlamentjében egy Tudor ül? Mi a garancia arra, hogy egy parlamenti bizottsági ülésen elhangzó katonai titkok nem jutnak el Amerika ellenségeihez?
Ezek után természetesen hiteltelenek lesznek a román diplomácia azon kísérletei is, amelyek szélsőségesnek próbálják lefesteni a státustörvényt bevezető magyar kormányt.
Az Amerika elleni terrortámadások komoly változásokat hozhatnak hazánk külpolitikai helyzetében. Ezeket befolyásolni azonban csak kismértékben tudjuk. A legtöbb, amit a magyar külpolitika tehet, az az, hogy az esetleges pozitív jeleket felkészülten várja, hogy így maximális hasznot legyen képes belőlük húzni.

A szerzők a bostoni Fletcher School of Law
and Diplomacy hallgatói