Amin a legkeményebb válaszcsapás sem változtat

A „globalizáció” kezdetén, amikor az európai műveltségű ember megkezdte a többi földrész fölfedezését, kirablását, majd technikai fölényének megfelelő átrendezését, Daniel Defoe már tudta (noha manapság a Robinsont irodalom szakos egyetemisták sem olvassák), hogy a széles körben terjedő újságok híreinek, tudósításainak nyelve lényegében azonos az értekezésekével és a regényekével. Beleértve azt a tényt, hogy egyetlen szöveget sem lehet a szerző nézőpontjának, látókörének, képzeletének kikapcsolásával megfogalmazni. Újságíróként azt is tapasztalta, hogy a sajtó terjedelme kötött, megjelenésének az időpontja előre meghatározott. Ebből következik, hogy azt, amit közölni akar – ellentétben az értekezéssel és a regénnyel –, behatárolt terjedelemben és megadott időkeretek között kell megfogalmaznia. Aki időnként él a gyorsabb és szélesebb olvasóközönséghez eljutó véleménynyilvánítás sajtóbéli lehetőségével, ugyancsak tudja, hogy ez akaratlanul, „tudat alatt” hajlamossá teszi a felületességre. E sorok írója egyszer azt állította cikkében, hogy 1956. október 23-án, miután a tömeg a „nincs elvtárs” ütemes harsogásával félbeszakította Nagy Imrét, a későbbi miniszterelnök nem mondta el a beszédét. Emlékeimben összemosódott az a tény, hogy a beszéd ezután érdektelenné vált – azzal az élménnyel, amit a kommunista diktatúra kötelező nyelve elleni lázadás jelentett. Nem ellenőriztem önmagam, mások figyelmeztettek arra a tényre, hogy a beszéd elhangzott. Szégyellem.
Valahogy így járhatott Temesi Ferenc is, amikor helyszűke miatt határozottan kijelentette: „A történelemnek persze nincs vége, miként ezt Fukuyama (Hegel, Nietzsche stb.) gondolta…” Attól félek, ha alaposabban átgondoljuk Fukuyama (Hegel, Nietzsche stb.) gondolatmenetét, be kell látnunk, a történelem általuk (és általunk) használt fogalmának – tragikus következményekkel – régen vége van. Fukuyamát a baloldali gondolkodók gyakran vádolják felületességgel, félremagyarázásokkal, s elismerem, néha elég meggyőzően. A történelem végéről szóló tételét azonban számos helytálló érvvel alátámasztva vezette le. Annak, ami most Amerikában történt, s amit Martonyi János nem alaptalanul nevez az emberiség elleni támadásnak, éppen abban rejlik az egyik oka, hogy az elkövetők művelődési hagyományában nem létezik a történelem európai értelemben vett fogalma. Hiányoznak az ahhoz kapcsolódó etikai értékek, illetve más világkép áll tudatuk középpontjában. Másfelől pedig a XX. század közepétől az áldozattá vált világbirodalom polgárai és vezetői egyre távolabb kerültek attól, ahogy – az egyszerűsítés kényszerében fogalmazva – Hegel a történelmet egységes, a múltból következő, ezáltal a jelen lehetőségeit meghatározó és a jövő iránti felelősséget fölvető fejlődési folyamatként fölfogta.
Az Egyesült Államok szellemi életében a történelmi gondolkodás soha nem vert oly mély gyökereket, mint Európában. A nagy változásokat elindító XVI. század európai szellemeit megragadta a görög-római történetírók tudósítása ősi emberi magatartásokról, helytállásokról, viselkedési formákról, etikai kötelezettségekről. Ennek igazát művészi értékű alkotások is bizonyították. Mindez meghatározta azokat a megismerő folyamatokat, amelyekre a „mi” világunk fölépült. A szabadság, az emberi jogok, a keresztény szeretet és az önkéntes együttműködés Európában kidolgozott (Amerikában átvett) eszmerendszerétől a tudományos és technikai eredményekig. Azok a repülők, amelyek most az iszonyú pusztítást okozták, enélkül ugyanúgy nem léteztek volna, mint az az épület, amit leromboltak. A Szentírás hosszan sorolja, ki kitől született, s ez nem csupán a kiválasztottságot indokolja, de a folyamatosságot is tudatosítja. Az a történelemfölfogás, amiről szólok, együtt tárgyalta a hagyományban őrzött azonos értékeket és a változási (Hegel szavával: fejlődési) folyamatban létrejövő módosulásaikat. Ebben a fölfogásban a világ csak úgy érthető meg, ha az észbeli (az ismeretben, tudásban, műveltségben megnyilvánuló) fejlődés szakaszainak kapcsolatait átgondoljuk, s eszerint irányítjuk akaratunkat a jövőre irányuló lehetőségeinkre.
Az Egyesült Államokban a második világháború után kirobbanó szellemi és erkölcsi lázadás, amely sokféle formában nyilvánult meg, elvetette a hagyomány rendjéből következő kötelezettségeket. E lázadás része volt a film, a zene, a színház, a költészet, a regény, a képzőművészet, sőt a filozófia is. A „happening”, vagyis történés – írta Kodolányi Gyula 1972-ben a beatirodalomról – „nem történet, nem történelem, hanem esetlegesség és véletlen. Nincs vége és nincs kezdete: formája történetté alakulhat, de akkor már meg is szűnt, mert zárt alkotás lett, kövület”. E gondolatmenet elfogadása vetett véget a hegeli történelemnek. Beleértve azt, hogy a történés élményének fokozására elterjedt a kábítószer, s vele termelésének, forgalmazásának hihetetlen összegeket mozgató – világméretű – üzlete.
A kövületek elleni lázadás a hatvanas évek végén elérte Európát, s a művelt rétegekre nagy hatást gyakorló marxizmus talaján a hatvannyolcas társadalmi robbanáshoz vezetett. A fölizgatott diákság és a velük rokonszenvezők romboló dühéből terrorosztagok nőttek ki: Vörös Brigádok, Vörös Hadsereg Frakció, IRA, ETA stb. Mögöttük ott állt a KGB (egyik ügynöke ma Oroszország elnöke), a Carlost befogadó MSZMP ma is gyakorló politikusai, valamint a kábítószerpénzek tömege. Részt vett ebben Németország jelenlegi külügyminisztere (a lázadók ügyvédjeként kancellárja is), a francia miniszterelnök és az európai politikai-szellemi vezetőréteg sok tagja. Az Egyesült Államoknak pedig nyolc évig elnöke lehetett az erkölcsi értékekre fittyet hányó, kétes ingatlanügyekkel gyanúsított, botrányhős Bill Clinton, aki utolsó elnöki napján dúsgazdag bűnözőket részesített kegyelemben. Hegel történelemfogalmának része Locke tétele arról, hogy a szabad társadalomban a törvények mindenkire egyaránt kötelezően vonatkoznak. Benne van Rousseau-nak a Társadalmi szerződésben kifejtett gondolata is, hogy „rabok vagyunk, míg a puszta testi vágy ösztökélésére cselekszünk, de ha magunk alkotta (társadalmi) törvénynek engedelmeskedünk, akkor szabaddá válunk”. Nem új jelenség, de a XX. század végén vált – PR elnevezéssel – általánosan elfogadott üzleti vállalkozássá és politikai hatalomformáló tényezővé a kétféle mérce, az álszent képmutatás. A hatalomgyakorlók fölmentve érzik magukat a tisztesség, a jogkövető magatartás kötelezettségei alól. Szomorú, de e tévhitnek áldozata lett a kereszténydemokrata Helmuth Kohl is, ami nyilván szerepet játszott felesége öngyilkosságában. A nyugati világból szinte eltűnt az, amit Kant még a történelem legfontosabb tényezőjének tartott: az erkölcsi kötelesség elve. Nem is látszik komoly szándék arra, hogy bárhol szükségét éreznék újbóli fölfedezésének.
Mindezek következményeként hatvannyolcban elkezdődött a XVII–XVIII. századtól (Európában, Amerikában csak korlátozottan) fölépített iskolarendszer lerombolása. Nem szerkezetét, hanem tartalmát és szellemét semmisítették meg. Kétségtelen, a jólét fenntartásához és növeléséhez egyre több képzett szakemberre (munkaerőre) van szükség, s ennek költségei gyorsan emelkednek. A tudomány nem csupán óriási eredményekhez vezet, de mind több részterületre bomlik, ahol az új eredményekhez folyamatosan növelni kell a kutatók és az eszközök számát, ami igen drága. Mivel belátható időn belül a természettudományok és a műszaki tudományok hoznak mérhető hasznot, természetesen főleg ezeket fejlesztik. (Az ugyancsak hasznos gazdaságtudomány és a jog kevesebb befektetést kíván.) Miközben az előbbiekhez szükséges ismeretek megsokszorozódtak, a közoktatásra fordított idő két évszázada nem változott, a felsőoktatásé alig valamivel nőtt. A szükséges tanórákat a világon mindenütt éppen a történelmi – és erkölcsi – tudat kialakításához szükséges előképzettségtől vonják el.
Ennek következtében az, akinek felelős állampolgárként kellene viselkednie, nem ismeri a múlt magatartási mintáit, nem találkozik azokból következő érzelmi hatásokkal és kötelezettségekkel. Általában fogalma sincs, hogyan gondolkodnak a köz dolgairól mások, miként működik az az állam, amelyben él. A média pedig – elsősorban az amerikai szórakoztatóipar termékeiben – a bűn és a bűnöző kultuszát, a tettek következményeivel szembeni egyéni és közösségi felelőtlenség hasznosságát, az általános hazugság és félrevezetés eredményességét táplálja a köz tudatába.
Az egyén tapasztalatai, véleménye, fontossági sorrendjei, értékrendje csak akkor számít, ha a közvélemény-formálók egyik vagy másik csoportjának – tőle teljesen függetlenül kialakult álláspontját – erősíti. Egyébként vagy nem kíváncsi rá senki, vagy rossznéven veszik.
Ne szépítsük, Hegel (és mások) történelemfogalmában a fejlődés gondolata a hódítást is magában foglalta. A hódítást, ami azt jelenti, hogy a nemzeti vagy csoportérdekek mások rovására érvényesülnek. Mi, magyarok nem feledhetjük, hogy Európa tétlenül (vagy éppen a hódítókat segítve) nézte, hogyan pusztítják el hazánkat (máig ható következményekkel) a törökök. Aztán 1849-ben ugyanígy jöhettek a cári csapatok, majd következett Trianon, Jalta. S 1956-ban is tapasztaltuk az Egyesült Államok és az Egyesült Nemzetek bűnös tétlenségét. 1990 után azt, hogy a szovjet birodalom bomlasztásának szándékával nekünk folyósított kölcsönöket kegyetlenül visszafizettették. Horn Gyulát (egy állami terrorszervezet volt tagját) a német határ megnyitásáért megjutalmazták, nekünk meg fölényes tudatlansággal osztogatták haszontalan tanácsaikat – a mi költségünkre. Ebben az értelemben igaza van Temesi Ferencnek, a történelem folytatódik.
Az események összefüggésein elgondolkodó honfitársaink nem alaptalanul azonosulhatnak úgy a nemzettel, hogy maguk is érzik: a „méreg ég, s ömlik mély sebére”. De nem szabad, hogy tisztánlátásunkat és arányérzékünket sérelmeink és nehézségeink megzavarják. Nekünk kell a világhoz alkalmazkodnunk, mert az nem alkalmazkodik hozzánk. Akkor is, ha tudjuk: a hatalmi gőg, a senkire nem hallgatás, a múltbéli tapasztalatok mellőzése a pillanatnyi érdekek miatt, mint annyiszor a történelemben, ismét megbosszulta magát. Az álomgyárak és reklámcégek képzeletbeli világát valóságnak tekintő, téveszméitől vezettetve önmagát bomlasztó nagyhatalom elképesztően védtelennek bizonyult. S ezen a legkeményebb válaszcsapás sem változtat. Megkezdődött a történelem utáni történelem. Most talán a következmények is fölmérhetők. Ha nem hinnék abban, hogy az ide vezető folyamat megfordítható, s ha az emberiség nem akarja önmagát végső pusztulásba sodorni, ezt meg kell tennie: akkor nem lenne érdemes ezeket leírni.

A szerző egyetemi tanár