Egy terrorista önéletrajza

Szabir vagyok, harmadik generációs terrorista. Isten igazából nem tudom, mit jelent ez a szó: terrorista. De mivel a világ ennek nevez minket, ám legyen. A nevem Szabir, és ez az én terrorista nyelvemen türelmest jelent, vagy nagy tűrőképességűt, vagy valami ilyesmit. Ez a név nem ritka nálunk. A szülők, akik a körülmények ellenére gyerek nemzésére vállalkoznak, babonából azt hiszik, ha ilyen nevet adnak neki, nagyobb lesz az esélye a túlélésre.
Szabir vagyok, de már nincs több türelmem, és fogytán a tűrőképességem is. Harmadik generációs terrorista vagyok, és harmadik generációs házunkat rombolták le a minap az izraeli rakéták. Az első a terrorista nagyapám háza volt, a Nakba évében, ’48-ban. Terrorista nagyanyám nem élte túl a tragédiát, addig sírt a ház romjai fölött, amíg bele nem halt bánatába. Terrorista nagyszüleimnek háromszintes házuk volt egy Szamakh nevű faluban. Most hiába keresnék a falu nevét a térképen, nem fogják megtalálni. Letörölték a föld színéről, még Izrael állam alapításának évében. Minden egyes házat leromboltak abban a faluban, nem csak terrorista nagyszüleimét. Ha mégis kíváncsiak rá, hol temették el terrorista nagyanyámat, a térképen keressenek egy Tibiriász nevű várost. Szamakh falunk néhány kilométerre onnan feküdt. Én akkor még nem éltem, így hát nem láttam a család első generációs lerombolt házát, de terrorista apám annyit mesélt róla, hogy vakon is oda találnék, és minden szoba sarkában megtalálnám a családom terrorista emlékeit. A narancs ízét is érzem, amely a kertünkben termett; a kristálygolyókat is megtalálnám, amelyeket terrorista apám érettségi előtt a földbe rejtett, mintegy ígéretként, hogy azon túl a tanulásnak szenteli az idejét. Nagyanyám sírját is könnyen megtalálom, akárcsak a majomkenyérfa helyét. De ez még mind semmi: terrorista fiam is odatalálna minden játszótérhez, pedig ő már negyedik generációs terrorista.
Nagyapám, miután nagyanyámat eltemette, Ciszjordánia felé vette az irányt. Sokat hallott a Deir Yasszin-i és a Kufur Kaszim-i mészárlásokról, és úgy gondolta, „Bilmal Wala Biliyal”. Ez terrorista nyelvünkön annyit jelent: „Inkább vagyont, mint embert.”
Mondjuk, ez nem volt igaz, mert nagyanyám nem tekinthető vagyonnak, de nagyapám arra gondolt, hogy nem akar több emberi áldozatot.
Tulkarem mellett egy Nour Shams nevű menekülttáborba helyezték a családot. Nagyapám fia (apám) taníttatását tartotta élete céljának. Apám szorgalmasan tanult a szomszédos fügefa alatt, hiszen a „háznak” nevezett szardíniásdobozban, ahol egymás fölött aludtak a testvérek, képtelenség lett volna a tanulás. Apámmal szimpatizált egy arabnyelv- és irodalom-tanár a szomszédos Anabta faluból, aki Tulkaremben tanított. Az a tanár tanítás után is segített apámnak, és biztatta, hogy a tanuláson kívül semmi mással ne foglalkozzon. Apámnak sokszor esőben kellett Anabtába tekernie, hogy a tanár úr megmagyarázzon neki valamit. Apám kitűnő eredménnyel érettségizett le. Nagyapám mindenáron egyetemre akarta küldeni. Mindenki bolondnak tartotta, de ő hajthatatlan volt. Apám a kairói egyetemre került. Nagyapám négy éven át éjjel-nappal dolgozott, hogy pénzt küldhessen apámnak Kairóba. Apám időben elvégezte az egyetemet, és mérnökként jött haza. Nagyapám sírt a diploma láttán, de a büszkesége határtalan volt.
Apám Kuvaitba ment dolgozni. Fizetése több mint a felét nagyapámnak küldte, hogy végre élvezze az életet. Nagyapám nem akarta élvezni az életet, hanem félrerakta a pénzt. Egy év alatt egy telek árát gyűjtötte össze, és amikor öt év múlva apám hazalátogatott, egy szép házban töltötte a nyári szabadságát, a sajátjában. Hatvanhétben az volt az első ház, amelyet az izraeli katonák leromboltak. Indoklás: valaki a szomszédból köveket dobált az izraeli tankokra. Nagyapám napokig a romokon sírt, majd ő is, akár terrorista nagyanyám, a romok fölött halt meg bánatában.
Apám Kuvaitban volt, és nem tudott hazautazni nagyapám temetésére, az izraeli hatóságok nem engedélyezték. Idegenben gyászolt. Nemsokára megnősült. Terrorista anyám szülei szintén Kuvaitban dolgoztak, és apám ott ismerkedett meg velük. Én már Kuvaitban születtem, és ott jártam iskolába. Apám jómódú ember lévén a mérnöki fizetéséből megengedhette magának, hogy elsőszülött fiát amerikai egyetemre járassa. Én is mérnök lettem, és Kuvaitban kaptam munkát. Nagyon jó fizetésem volt, így rövid idő elteltével megnősültem. Feleségem szülei Tulkaremben éltek, így ott építkeztünk. Szép nagy házat építettünk, külön szobával minden gyereknek. Tegnap a szomszéd gyerekek köveket dobáltak egy izraeli konvojra, és megtorlásul az izraeli helikopterek rakétákkal lőtték a házamat. Nagyapámhoz és apámhoz hasonlóan én is a romok fölött ülök, de nem sírok. Ne felejtsék el, Szabir a nevem, és nem fogok összerogyni a romok között.
Harmadik generációs terrorista vagyok, és újra fogom építeni a házamat, mert a könnyek ideje lejárt.

A szerző nyelvtanár