Kezeljünk mindent a maga súlyának megfelelően!

Egy ország első emberének megszólalásai, a vele készített interjúk mindenhol figyelmet keltenek a lakosság körében, és ez alól hazánk sem kivétel. A miniszterelnökkel az m1 csatornán augusztus 28-án folytatott beszélgetés a szokásostól abban tért el, hogy ezúttal túlnyomórészt az őt és családját ért támadásokról esett szó. A miniszterelnök elismerésre méltó türelemmel válaszolgatott a riporter faggatózásaira, és igyekezett eleget tenni a közvélemény érdeklődésének. Előrebocsátom, én sziklaszilárdan meg vagyok győződve arról, hogy azok a vádak, amelyek édesapja bányüzleteivel kapcsolatban Orbán Viktort érték, hamisak, méltánytalanok és részét képezik lejáratásának, a választási küzdelemnek. Épeszű ember aligha tételezheti fel, hogy egy politikus, aki már fiatal korában lehetőséget kapott a legmagasabb funkció betöltésére, egy ország irányítására és a politikai pályán még évtizedekig tevékenykedhet, karrierjét ilyen pitiáner gazdasági manipulációkkal veszélyeztesse. Azt persze sohasem lehet elkerülni, hogy nyüzsgő hivatalnokok, jogtalan előnyre számító vállalatvezetők ne igyekezzenek a hatalomban lévő politikusok kedvében járni. Gondoljuk csak el, hogy mennyire megnő a vonzalom a választásokon győztes pártok iránt. Hirtelen még azok is rájönnek a kormány iránti vonzalmukra, akik a választás előtt a vesztes oldalon álltak. Némiképp sajnálom – és ebben csupán csipetnyi irónia van –, hogy az SZDSZ jeles debattere, Bauer Tamás belebonyolódott ebbe az ügybe, s ígéretéhez híven nemsokára kénytelen lesz visszavonulni a képviselőségtől!
A miniszterelnök és az őt kérdező riporter közötti beszélgetésben volt néhány momentum, amellyel érdemesnek látszik behatóbban foglalkozni. Az egyik kérdés után a következő válasz hangzott el: „Ha akartam volna... Ön szerint nem tudtam volna megoldani, hogy nem néhány tízmillió forint értékben, mint amiről a vádak szólnak, hanem milliárdos értékben az apám szállítson az autópályáknak”. Ezt nézetem szerint nemcsak azért nem tette meg, mert mint mondotta, nem fér össze a lelkiismeretével, fogadalmával, esküjével, hanem azon józan belátásból sem, mert ő is tudja, hogy a politikusok ballépéseire előbb-utóbb fény derül.
A hazai és külföldi közélet történéseit figyelve ma már mindenki előtt nyilvánvaló, hogy a politikusok szabadsága erősen korlátozott. Ezer szem figyeli őket, minden tettük, hivatali ténykedésük, enyhébb vagy jelentősebb korrupciógyanús műveleteik, magánéletük különlegességei nem maradnak titokban a nyilvánosság előtt. Meg sem lehet számolni, hogy csak az elmúlt tíz esztendőben hány botrány tört ki, hány egykori hatalmasság ül börtönben vagy – a törvénytől félve – bujkál más országokban. A legújabb hír, hogy az egyik dél-amerikai állam japán származású volt elnöke nem mer a hosszú éveken keresztül általa vezetett országba visszatérni. Gondos „kutakodók” még azt is kiderítik, hogy a politikus mit mondott fiatal korában, hány barátnője, közlekedési kihágása volt, milyen tüntetéseken vett részt, milyen mozgalmakhoz vonzódott. A példaképnek (?) tekintett nagy nyugati demokráciában még az államvezetők szobájában megesett „enyelgések” is kitudódnak, hiszen ahol a pénz az úr, ott dollárszázmilliókat lehet keresni ezen intim légyottok közlésével, különösen azoknak, akik a „speciális titkok létrehozására” és az azt követő „fellebbentésére” specializálódnak. A politikusok magánéletének, kapcsolatainak feltárása szerencsénkre hazánkban még nem gyűrűzött be, de félek attól, hogy más jelenségekhez hasonlóan ez is megtalálja „vasfüggönyünkön” a réseket.
Amikor e sorokat írom, a baloldali sajtó még nem elemezte a szóban forgó interjút (azóta megtette – a szerk.), de biztos vagyok benne, nehezményezni fogja, hogy a miniszterelnök – ellenállva a riporter nyomásának – nem kívánt reagálni a MIÉP alelnökének jól ismert nyilatkozatára. Mivel a MIÉP vezető politikusai meglehetősen gyakran tesznek hasonló jellegű kijelentéseket, a miniszterelnöknek és a többi notabilitásnak minden esetben el kellene magukat azoktól határolniuk? Úgy gondolom, ezt azért mégsem kívánják meg tőlük. E kérdéskörrel kapcsolatban Orbán Viktor kifejtette, hogy „... a dolgokat a maguk helyén és súlyával kell kezelni. Az ifjúsági minisztérium államtitkára volt a megfelelő súlyú ember és megfelelő súlyú pozíció, ahonnan világossá kellett tenni a kormány véleményét. A súlytalan jelenségeket nem kell felemelni a legmagasabb állami életnek a szintjére.” Ezzel az okfejtéssel nézetem szerint egyet lehet érteni.
Ugyanakkor én ennek a véleménynek egy másfajta aspektusával szeretnék foglalkozni. Tapasztalataim azt mutatják, hogy ezt az elvet – indokolatlanul – túlságosan sokan vallják a különböző kormányhivatalokban és a hozzájuk kapcsolódó intézményekben. Meglehetősen sokan gondolják, hogy a megkeresések, a kérdések vagy az azokat feltevő személyek nem az ő „súlycsoportjukban” vannak. Teljesen érthetetlen számomra, miért nem válaszolt időben az Országimázs Központ az ellenzék egyik politikusának faggatózására a meghirdetett pályázat bírálóbizottságának összetételével kapcsolatban. Miért kellett hónapokig várnia arra, hogy feltegyék a névsort az internetre? Miért kellett kiprovokálniuk a bírósági feljelentést? Baló György stábja az m1-ben miért nem tudta megszerezni a Vegyépszer alvállakozóinak, kivitelezőinek listáját? Mi van ezen titkolnivaló, miért kell elzárkózniuk az információadás elől? Nem véletlen, hogy ezzel kapcsolatban a miniszterelnök is meglepetését fejezte ki. Nem kívánom gazdagítani ezt a témát a kormánypártokhoz (valamikor) közel álló szűk értelmiségi csoport kommunikációs gondjaival. Feltételezem, hogy a mi leveleinkre a hivataloknak nem kell 30 napon belül válaszolniuk, mivel a feladók – Keller úrral ellentétben – biztosan nem fordulnak a bírósághoz. A kommunikációs hiányosságok, az információk visszatartása, a fölösleges titkolózások azonban nagymértékben ronják a politikai légkört, illetve teljesen szükségtelen, időt rabló csatározásokhoz vezetnek.
Mindezeken a gondokon könnyen lehetne segíteni: nagyobb nyitottságot, figyelmet és megértést kellene tanúsítaniuk a hatalom közelében lévőknek a kívülállókkal szemben. Nincs arra szükség, hogy a társadalom egy részének az legyen a benyomása: ezek az emberek gőgősek, beképzeltek, önhittek, és sorolhatnám tovább a jelzőket. Ezek a politikailag is ártalmas minősítések ugyanis lassan meggyökeresednek az emberek gondolatvilágában, és később egyre nehezebb lesz onnan kigyomlálni.

A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja