Kinek nincs itt igazi köztársasági elnöke?

Lengyel Péter ezt írta 1992 júniusában, a 168 Órában: „Mégiscsak istenáldotta ország ez a te hazád, ha a veszedelemben ilyen ember támad védelmére, amilyen az államfő. Mellette szólni annyi, mint a trikolórt védeni... kiállni a köztársaság mellett, kiállni a jövő mellett. Az ő nagysága nem a rangja, nem a jól körülbástyázott hatalma, hanem személyes emberi megvesztegethetetlensége. Szerencsés Magyarország: azt az embert találta meg kompromiszszumként, aki – senki sem tudhatta előre – az államfői poszton lángész… ő nem hibázik… különleges kegyelem az országnak.” Ilyen – és számos hasonló – szöveget Magyarországon eddig három politikusról fogalmaztak: Sztálinról, Rákosiról és Göncz Árpádról.
A közelmúltban Bauer Tamás szabad demokrata képviselő terjedelmes cikket jelentetett meg a Népszabadságban, „Elnök nélkül” címmel. Ebben azt igyekszik bizonygatni, hogy Magyarországnak ma nincs igazi köztársasági elnöke. Mint dolgozata utolsó mondatában írja: „Szomorúan kell megállapítanunk, hogy nincs ma a köztársaságnak olyan elnöke, aki pártok fölött állna s őrködne az államszervezet demokratikus működése felett.” Vagyis látszat csupán, hogy több mint egy éve beiktatták a legmagasabb közjogi méltóságba Mádl Ferencet, hazánk hatodik köztársasági elnökét. Az elnök – aki, mint sokan emlékszünk még, egyenlő volt a demokráciával – Bauer számára mindmáig Göncz Árpád.
Teljesen világos: Bauer szerint a szabad demokratáknak nincs elnökük a Göncz Árpád (s bármely köztársasági elnök) számára alkotmányos maximumként biztosított tíz év után. Ez nyilván nagyon szomorú. De talán mégsem csak az az elnök (volt) egyenlő a demokráciával. Egyet lehet érteni Debreczeni Józseffel, aki A miniszterelnök című munkájában így írt: „Az SZDSZ kezdettől fogva potenciális hatalmi pozíciónak tekinti az elnöki posztot, s nagy erővel lát hozzá annak valóságos hatalmi központtá tételéhez… Szabó Miklós például teljes nyíltsággal fogalmazza meg ’91 júliusában a Kritika hasábjain, hogy a kormányzati hatalmi törekvések ellensúlyát az elnöki státus szisztematikus megerősítésével kell megteremteni. A demokrácia megmentése érdekében! Valójában meghirdeti egy kétpólusú, félprezidenciális hatalmi rendszer kiépítésének programját.” Ehhez azonban – az ország szerencséjére – az SZDSZ akkori parlamenti ereje nem volt elég.
Bauer minden vádpontján végigmenni aligha lehet. Nézzük ezúttal azokat, amelyek azt szándékoznak igazolni, hogy Mádl Ferenc nem törekszik pártatlanságra. Szigorúbban fogalmazva: méltatlan az elnöki posztra. Nem úgy, mint Göncz Árpád volt. Emlékezetes Kövér László azon mondata, mely szerint az ellenzék akkora kárt okozott az országnak, amekkorát az ár- és belvizek, a koszovói válság és az agyhártyagyulladás együttesen. Bauer szerint erre Mádlnak reagálnia kellett volna. Kérdés: miért? Egy tipikus, a belpolitikai küzdelmek hevében született, nem rasszista, nem náci, nem bolsevik, nem az államrendet veszélyeztető stb. kijelentésre miért kellene a köztársasági elnöknek reagálni? Reagáljanak – meg is tették – az érintettek. Emlékszik-e valaki, hogy Göncz Árpád állást foglalt volna a „bőgatyás”, „fütyülősbarackos” vádakra, melyek szülőatyja Landeszmann főrabbi volt? S figyelmezette-e Tamás Gáspár Miklóst s a többieket, hogy a „mucsai”, a „kriptonyilas”, a „náci” és hasonló jelzők használata a politikai ellenfélre nem éppen ildomos? Nem tette. És mit cselekedett a „hordóügyben”? Köztársasági elnökként viselkedett-e 1992. október 23-án? Az akkori német államelnök és az akkori német kancellár sokkal élesebb helyzetben is magas méltóságának megfelelően reagált.
A leköszönt elnök azon sem gondolkodott nyilvánosan: vajh mi volt az oka annak, hogy a hazai demokrácia történetében éppen az SZDSZ–MSZP-kormányzás idején minősült a hazai sajtó csupán részben szabadnak: három egymást követő évben. (És ha csonka a tévékuratórium, abban van-e szerepe a szociál-liberális többségű parlament által elfogadott és az elnök által szentesített médiatörvénynek?) Tűnődött-e azon, hogy milyen része volt ebben neki, a „médiaháború” idején tanúsított magatartásával, az aláírások megtagadásával, a hónapokig tartó „mérlegelésekkel”, az alkotmánybírósági határozatok semmibevételével? S emlékszik-e a leköszönt elnök – s persze Bauer Tamás – arra, hogy a magának hadsereg főparancsnoki jogosítványokat tulajdonító Göncz Árpád miként cselekedett a taxisblokád idején? És vajon miért nem cselekedett, amikor 1996-ban a magyar MiG–29-esek lengyelországi kalandozásra indultak Keleti György szocialista honvédelmi miniszter állítólagos tudta nélkül, parlamenti jóváhagyás nélkül? Lépett-e bármit is Göncz Árpád, amikor az akkori belügyminiszter, a szabad demokrata Kuncze Gábor rohamrendőrökkel veretett szét békés, időskorú tüntetőket?
Megannyi kérdés. De hol a válasz?
Elhiszem, hogy fáj Bauernek a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja, amelyen csakis a bolsevizmus áldozataira, s nem minden diktatúra meghurcoltjaira emlékezünk. De talán Bauer is tudja: a XX. század másik – mondhatni, egyetemes – diktatúrájáról, a nácizmusról, annak leverése óta megemlékezik a világ. Jó lenne, ha Bauer – egyéni érzékenységétől függetlenül – elfogadná, amit egyébként Simon Wiesenthal mondott, hogy nincs különbség a nácizmus és a bolsevizmus áldozatai között. Arról pedig a köztársaság jelenlegi elnöke nem tehet, hogy az első emléknap szónokai, igencsak érthetően, a letűnt kommunista rend képviselőiről szóltak elítélően. Azt pedig miért várta volna el Bauer Mádl Ferenctől, hogy előzetes cenzúrát alkalmazva hatástalanítsa az országházi ünnepségen szólók beszédeit? És hol lett volna a szólás szabadsága?
Bauer sérelmezi, hogy Mádl nem fogadta el Demszky invitálását a millenniumi zászló fővárosi átadására, mondván: „Az államelnök nem kíván politikai párt vezetőjének zászlót átadni.” Megjegyzem, Mádl Ferenc ebben más pártokkal szemben is következetes. Nem úgy, mint Göncz Árpád volt, aki az SZDSZ – hajdani pártja – ötödik születésnapi rendezvényén ünnepélyes szerepet vállalt.
Bauer szerint: „Mádl beszédeiben és nyilatkozataiban ugyanazt a konzervatív retorikát halljuk-olvassuk, mint az újabban a mérséklet és megfontoltság mezét magára öltő Orbán Viktoréban.” Bauer arra utal, miszerint először Orbán, majd Mádl is arról beszélt, hogy a kemény pártpolitikai megosztottság – véleményük szerint – nem jellemző az ország népére. Mert, mint a köztársasági elnök fogalmazott: „Az emberek készek arra, hogy kézbe vegyék saját sorsukat, és fütyülnek arra, hogy milyen veszekedések zajlanak a politikum szintjén, amit szintén nem szabad túlértékelni.” Tény: ez inkább egy kívánatos állapot megfogalmazása, de alighanem egybecseng az állampolgárok többségének óhajával.
Nehezményezi Bauer, hogy az elnök „a kormánypártok álláspontját visszhangozta”, amikor a zámolyi romák ügyében augusztus 20-i interjújában ezeket mondta: „Nem hiszem, hogy az lenne a kiút, hogy elhagyják hazájukat… Egyébként az én nagyszüleim is kivándoroltak Amerikába… Aztán hazajöttek. És nem szidták onnan kintről a hazájukat.” Kár, hogy Bauer nem érti (vagy csak úgy tesz) a mondandó lényegét. Ha értené, talán azokból az interjúkból is idézne, amelyek egyértelműen igazolják: Mádl Ferenc pontosan átlátja a helyzet súlyosságát, csak a megoldást nem a kérdés pártpolitikai síkra terelésében keresi, nem abban, hogy a sokszor szerencsétlen sorsú cigányságot belpolitikai célokra, az ország lejáratására használják itteniek – odakinn. Ezúttal arra emlékeztetnék, hogy Göncz Árpádnak soha egyetlen szava nem volt, amikor eszmetársai nyilvánvaló hazugságokat állítottak külföldi médiumokban a rasszizmus és ezen belül a hazai antiszemitizmus dúlásáról, vagy éppenséggel a cigányokat sújtó „politikai üldözésekről”.
Éppen a Magyar Köztársaság akkori elnöke volt, aki nem átallott a La Stampa című olasz lapban Európához fordulni segítségért, a hazai, úgymond, jobboldali veszély miatt. („Európa, segíts! – Magyarországon jobboldali veszély van.”) Tette mindezt akkor, amikor kevéssel korábban az Amnesty International, az emberi jogok érvényesülését vizsgáló szervezet azon öt európai ország között említette Magyarországot, ahol nem találtak okot az elmarasztalásra. Ezen országok pedig: Belgium, Hollandia, Izland, Luxemburg és Magyarország voltak. (Az akkoriban országunkba látogató izraeli államelnök a hazája belpolitikai helyzetéről faggatózó újságíróknak így válaszolt: igen, van véleménye az izraeli belpolitikáról, de ő erről nem beszélhet. Tisztsége ugyanis nem engedi. Ő pártokon felül áll.) Göncz Árpád volt, aki még 1995-ben, a New York Timesnak a salgótarjáni 1956. december 4-i, 131 halálos áldozatot követelő pufajkás sortűz ügyében hozott bírósági ítélettel kapcsolatban azt mondta: a határozat „inkább megtorláson, semmint az igazságszolgáltatáson alapul.” Ne feledjük: a független magyar bíróság ítéletét minősítette az államelnök, mellesleg maga is börtönviselt forradalmár.
Göncz Árpád volt, aki, direkt beavatkozva a belpolitikába, többször is kijelentette, hogy a szocialista–szabad demokrata koalíciónak nincs alternatívája. Állíthatja e valaki, hogy ezek a megnyilvánulásai, tettei (és a most nem említettek) nem volt pártjának, eszmetársainak a mondandóját visszhangozták? (Egy jellemző történet: Göncz Árpád jelen volt a dél-koreai Tedzson városában, amikor 1993-ban Magyarország képviselői átvették azt a zászlót, amelyik az átadók szándéka szerint, a magyarországi világkiállításon lobogott volna. S aztán, mindenekelőtt a szabad demokraták nyomására, a nagy tervek semmivé lettek. S az egy évvel korábban még ünneplő akkori köztársasági elnök mélységesen hallgatott.)
Bauer igyekezete, hogy az ombudsmanválasztásból Mádl Ferenc alkotmányellenes működésére bizonyítékot fabrikáljon, mondhatni, mulatságos. Teljesen világos (s ezért persze nem is elmarasztalható a szabad demokrata parlamenti képviselő), hogy neki – és nekik – a korábbi biztosok feleltek meg, egyebek közt eszmei közelállásuk miatt. A kormányzó koalíció azonban részben másokban – újakban – gondolkodott. Nem történt egyéb, mint amit különben a Ház bármely oldala, pártja alkotmányosan megtehet. Bauer okfejtése átlátszó feltételezéseken alapul. Mellesleg még az MSZP-t is elmarasztalja („a szocialista párt részben engedett a zsarolásnak”), majd eleve megkérdőjelezi a régieket jobbára már felváltó újak szakmai felkészültségét. Az pedig, hogy megvalósult „a Fidesznek az a Répássy Róbert által nyíltan hangoztatott szándéka, hogy szűnjön meg a külön adatvédelmi biztos intézménye”, nem egyéb csúsztatásnál. A képviselő ugyanis azt mondta: ha marad a pillanatnyi helyzet, akkor de facto (és nem de jure) nem lesz adatvédelmi biztos. Nem örökre. Egyelőre. A köztársasági elnök jelölt – az ellenzék vétózott. Ennyi történt, s ez természetesen semmiképp sem jó. (Az ellenzék még a bizottsági meghallgatás előtt elutasította a Mádl Ferenc által jelölt adatvédelmi biztos személyét!)
Ezúttal csupán emlékeztetnék rá: hasonló történeteket Göncz Árpád elnöksége idejéből is feljegyezhettünk, legyen szó tévés és rádió-(al)elnökökről, alkotmánybírákról. A közmédia elnökeinek lemondásának elfogadását Göncz közel egy esztendeig fontolgatta, majd ezt követően, mintegy ultimátumszerűen követelte Dél-Amerikából a kölni betegágyon fekvő Antall József miniszterelnöktől az azonnali intézkedést. A háttér pedig ennyi volt: a szabad demokraták is rájöttek, hogy a közmédiumokban fennálló helyzet nekik sem jó. Göncz Árpád, mint ilyenkor mindig, azt hangsúlyozta, s ezt hívei és a sajtó túlnyomó része mindenkor megerősítette: „csakis a lelkiismerete szavára” hallgatott. Néha hónapokon át. Megjegyzendő: 1994 után, mondhatni, mindent aláírt. A Bokros-csomagot is. Ha Bauer feledékeny lenne, emlékeztetem: a lex Répássy ügyében Mádl Ferenc volt az, aki az Alkotmánybírósághoz fordult, s beadványában az ellenzéki kifogásokat idézte. Ugyancsak Alkotmánybírósághoz fordult a türelmi zónák kérdésében, mert aggályosnak tartotta, hogy a helyi önkormányzatok elutasító magatartása esetén a belügyminiszter is jogosult a zónák kijelölésében. Az AB helyt is adott az észrevételeknek. (Feltehetően megvan az a magnószalag, amely őrzi Pető Iván 1995 elején, egy lakitelki politikai hétvégén elhangzott szavait, melyekkel kénytelen-kelletlen elismerte: Göncz Árpád nem mindig képes megszabadulni politikai, ideológiai hátterétől. Pontosabban fogalmazva: voltak bizonyos esetek, amikor a köztársasági elnök még Pető Iván szerint is pártpolitikusként viselkedett.)
Kár, hogy Bauer Tamás belekezdett ebbe a témába. Mert korai még az ítélkezés, különösen korai a tendenciák megállapítása. S ha valóban tiszteli az immáron nyugdíjba vonult Göncz Árpádot, akkor jó ideig megtartóztatja magát a további összehasonlítgatásoktól. Ami egészen bizonyos: Mádl Ferencről olyan sorok sosem jelennek majd meg, mint amilyenek – Debreczeni József idézi őket – a kilencvenes évek elején Göncz köztársasági elnökről jelentek meg a Népszabadságban: „Különös lény. Nem olyan, mint mi vagyunk, inkább amilyenek lenni szeretnénk… egyedül ő van itthon e hazában, mégpedig ezeríziglen, a nép lelkében gyökerezve, mélyen, magyarosan, mint Fazekas Mihály bátor kis hőse…”
Egyébként pedig: az országnak (kivéve Bauer Tamást és pártját) van elnöke. A neve: dr. Mádl Ferenc.

A szerző újságíró