Minek itt vitatkozni, amikor rágalmazni is lehet

Nálunk manapság – múló nyári uborkaszünet idején – a politikát az egy nap, egy botrány című szociálliberális tragikomédia jelenti. Frissen, felmelegítve, fontoskodva, ismételhetőn, műfelháborodással és bumerángot nem ismerő ostobasággal csak mondják, mondják… Mit is? Hogy itten a miniszterelnök személyesen, netán rokonságával, ismerőseivel ellopja az országot, ünnepelteti magát, „papkurzussal” királyságát készíti elő, és MIÉP-es szövetségben rettegésben tartja azokat, akiknek rettegni – nem tudjuk, miért – jó hatalmi és pénzes üzletnek látszik. A derék baloldali kompániának egyrészt minden gyanús – súlyos vád ez személyiségükre! –, másrészt minden műbalhéval lepleződik, hogy nincs a mai magyarságra érvényes mondanivaló. E téren legfeljebb egy állítás van: ők mindent jobban csinálnának. Mint mindig, tehetjük hozzá, aztán ha nem, majd meghirdetik a jobb kurzust. Ötletük volt, van, lesz, de leginkább hatalom kell, mert az csak náluk van jó kezekben.

A szocialista miniszterelnök-jelölt, gazdag ember és bankár, a „munkásosztály” legnagyobb dicsőségére azonban láthatólag nem tudja átélni, hogy ő a szegények és a munkások „embere”, akinek mindent meg kell ígérnie. A miniszterelnök-jelölt ugyanis tetőtől talpig modern ember, aki számára a világ piac, s a létezésnek az osztalék növekedése az értelme. Így a jól eladható burzsoá bankárarc a gázról sem tud másként gondolkodni, mint aminek profitot kell hoznia, miközben a megcélzott választók melegedni, főzni, fürdeni szeretnének. Ó, szent együgyűség! – e luxusokat meg kell fizetni! Akinek nincs pénze, az kérjen segélyt – éljen szerényen. Hogy a gázt a magyar fogyasztók a miniszterelnök-jelölt egykori és mai utódpártja miatt (ő akkor is magas hivatalokban volt) nem tudja megfizetni, az természetesen nem érdekes, hiszen egykor az alacsony gázár volt az érvényes jelszó a „karrierépítésben”. Mert akkor úgy volt verseny, hogy nem volt verseny.
Most azonban a kiváló bankár mindenkit és mindent versenyeztetni akar, mert felfogása szerint a piaccá lett világon ez a legjobb „szabály”. Ő, aki nem versenyben lett gazdag, nem tanulta meg azt, hogy hiába nevezzük versenynek azt, ha egy – bár talán ambiciózus, de mezítlábas – gyalogos pályázót összeengedünk egy minden extrával ellátott mercedeses (nyugati) indulóval. Az ilyen „versenyeknek” mindig ugyanazok lesznek a győztesei, és a verbális „versenyek” közben diktáló monopolhelyzetek jönnek létre. Úgy tűnik, hogy egy modern bankárnak az egyszerű esetek megoldhatatlanok.
Mint – úgy általában is – megoldhatatlan a jelenlegi kormány értelmes alternatívákkal történő kritikája. A szocialista miniszterelnök-jelölt, miután a pillanatnyilag legyőzhetetlennek látszó globalista világkurzust „frontálisan” nem ellenző, de értelmes nemzeti érdek-képviseleti lépéseket is vállaló kormánypolitikát egészében nem vetheti el, egyszerű megoldást talált, mindenben rálicitál a kormányra. Eme ötletdús módszer persze igen gyümölcsöző, hiszen a kitartó szocialista szavazótábor átlagos intelligenciája egyrészt nem túl magas, vagy ha van neki, akkor tudja jól, hogy a valódi program a transznacionális tőke kiszolgálását jelenti, s helytartóságban ügyes „karrierépítőkre”, akik csak a saját érdeküket nézik, nagy szükség van.
Nincs tehát társadalmi program, de van, él a mindenkori lényeg: a hatalmi program. Ha nem tudunk vonzók lenni, akkor az ellenfeleket ellenségként kell minden áron lejáratni. S itt válik megbocsáthatatlanul erkölcstelenné egy többszörösen bukott társulat, amikor a hitelesség szikrája nélkül purifikátori szerepbe vágja magát. A „reális szocializmus” és a spontán privatizáció, majd a Bokros-csomag és a garantált nyereséget biztosító multiknak eladott energiaipari és közmű-privatizáció végrehajtói nem akarják megérteni, hogy ugyan kritikai – bár nem rágalmazási – joga mindenkinek van, de egy ilyen múltú társulatnak hallgatnia kellene, csendben élvezve a zömmel mások kárára szerzett vagyonokat.
Úgy tűnik azonban, hogy egy volt kommunista vagy régibb-frissebb sütetű „liberális” nem tud a közös gyökértől, a totális és zavartalan saját világuralom ábrándjától elszakadni, nem érzik jól magukat, ha – akár kényszerrel is – nem boldogíthatnak másokat. Egykor a tulajdontalan, versenytelen gazdaság hazugságával, ma a mindenkinek nyereséget hozó verseny illúziójával. Egyetlen módszer azonban változatlan volt és maradt: annak görcsös „bizonyítása”, hogy akik nincsenek velük, azok mind cégéres becstelenek. Ehhez pedig nem kellenek dokumentumok, pontosan elég az, ha ők azt gyanítják, hogy valaki valahol arról beszélt, hogy a „városban” úgy tudják, s egyáltalán, elég az, ha valaki valaha vagy most ismer valakit, netán ugyanannak a csapatnak szurkol… S aztán beindul a zömmel régen ismerős elvtársak közül és az elvtársak ismerősei, barátai közül rekrutálódott magyarországi médiavilág…
Beindulnak együttesen és egyhangúan, de természetesen virtigli függetlenként, akiknek senkihez és semmihez, csupán az igazsághoz van kapcsolatuk. S lassan kialakul az a helyzet, hogy ha a kormányzati világból bármiben nem az itt is kipróbáltan független SZDSZ-es és MSZP-s érdekeltségeket bíznak meg munkával, akkor dühöng a korrupció, sőt „európai pénzektől” esünk el, és a Financial Times elégedetlenkedik a „nacionalizmus” miatt. Az pedig már csak valami. Hogy egy bármilyen nyugati újság miért a „norma” letéteményese, nos, arra nincs válasz. Valószínűleg azért, mert Pravdának mindig lennie kell.
Az itthonról kiküldött pénzek és „informá-ciók” („weyerbélázás”) politikai bunkóként való használata is olyan politikai vatta, amivel értelmi és gondolati űrt töltenek ki a baloldalon. A magyar választóknak még a mate-rialista része sem nagyon érti, hogy az ő szegény léte hogy egyezhetne – mondjuk – a Süddeutsche Zeitung által képviselt (jóléti) tudattal és érdekekkel. Bár már sokan elhiszik, hogy a francia menekültügyi hivatal okosabb magyar cigányügyben, mint a magyar kormány. Hát hogyne, régen is egy szovjet minisztériumi alosztályvezető is jobban tudta, hogy mi kell a „testvéri” magyar népnek, mint az itthoni élcsapat KB-je.
S egyáltalán, minek itt vitatkozni, amikor rágalmazni is lehet, meg 9823 eszement kérdést feltenni, többszörösen értelmetlen népszavazási indítványokat farigcsálni, feljelentgetni, születésnapitorta-elszámolásokat követelni. Miért képzelik ebben az országban azt, hogy itt a demokrácia másféle hitek, gondolkodás, érvek és módszerek stb. egyenjogú szabadságát jelenti, sőt azok guvernamentalitását is? Ez óriási tévedés.
Demokráciával, illetve folytonos demokráciasérelemmel – megfelelő célszerűséggel – nálunk csak volt kommunisták és liberalizált szövetségesei jogosultak járni-kelni. Vagyis hogy ők a demokrácia, s aki ezt tudja, az demokrata. Ezért nem kell program, nem kell semmit végiggondolni. Akinek ilyen igénye van, ott a mézesmadzag és a vatta(program)cukor. Akinek nem elég, az gyanús és feltehető, hogy fasiszta, antiszemita, kirekesztő stb.
A mondanivaló-nélküliség tombol ma Ma-gyarországon, a „progresszív” erők habosítják a szinte semmit. S újra és újra destruálnak minden értéket, mert rettegnek attól, hogy az öntudatra ébredt magyarságnak egy fél évszázad után végleg elege lesz azokból, akik saját népük helyett mindig másokat utánoztak (majmoltak), szolgáltak, s bárki helytartóinak felkínálkoztak. Pragmatikusan üres – ideologikusan és ideológiátlanul – puszta hatalmi önzés immár az egész, amiből most már a világmegforgatás buta idealizmusa is elmúlt, s maradt a hatalom kíméletlen akarása. S a gyűlölködés, amely nélkül értelem nélküli a világ és az élet a baloldalon.