Vasárnap reggel érkezett az aktivista. Üde jelenség volt a lakótelep életében, mert eddig csak Jehova tanúi, a kellemes karácsonyi ünnepet kívánó purdék, illetve a boldog új évet köszöntő szemetesek jöttek alkalmatlan időpontban, címlapján valamiféle idétlen paradicsomot ábrázoló magazint, vagy üres tenyerüket tartva a még pizsamában bóbiskoló kócos polgárok gyűrött ábrázata elé. Jehováékkal könnyedén elbánt az ember – elnézést, buddhista vagyok –, és a purdékat, kukásokat is kezelte – csak egy húszasom van apróban, nem baj? –, de ez az új aktivista valami olyannal állt elő, hogy még a fővárosi aluljárókban izmosodott kolduselhárító rutin is rögvest csődött mondott.
– Kádár Jánosnak szeretnénk szobrot állítani. Itt kellene aláírni – mondta szerényen, és már dugta is az ajtón befelé a nevekkel és címekkel zsúfolt ívet.
– Én viszont nem szeretném, ha Kádár Jánosnak szobra lenne – válaszoltam, és felkészültem a szüleimmel ezerszer megharcolt ideológiai vitára, amelynek lényege az ajtón kívülről, hogy akkoriban mennyivel jobb volt az élet, innen bentről pedig, hogy az egész ország azóta is a gulyáskommunizmusuk eredményeit nyögi. Csakhogy a vita elmaradt, mert az aktivista – cserzett arcán megbocsátó mosollyal, amilyet eddig csak a már említett tanúktól láttam – bólintott, és már indult is újabb áldozatot keresni. Én pedig maradtam az összes érvemmel együtt az ajtóban, kócosan, álmosan, kisgatyában, azon tűnődve, hogy ha állna, mégis milyen lenne Kádár János szobra.
Mivel azonban a rendszerváltás igencsak fiatalon ért, csupa kamaszos gondolat ötlött az eszembe. Az én Kádár Jánosom bizonyosan sakkozna, olvastam a Reform egyik kezdeti számában, mindjárt a mezítelen hölgyet ábrázoló fotó mellett, hogy azt nagyon szeretett. És iskolaköpenyt adnék a figurák fölött morfondírozó alakra, mert az eltünteti az osztálykülönbségeket. A lábaira pedig Tisza tornacsuka kerülne, mert nagyon erős kádári élményem, hogy annak idején az egész generációm kék-fehér dorkóban virított. Illetve egyszer, már a szocializmus végelgyengülésének időszakában Puma cipő került a boltokba hétszázötvenért, de akkor a nagy kapitalista fölbuzdulásban meg mindenkinek olyanja lett.
Hülye egy szobor lett az én ajtóban alkotott képzeletbeli Kádár János-emlékművem. Mentségemre csak az szolgálhat, hogy a nagy időkben, például 1956-ban vagy 1968-ban még nem ismerhettem az öreget.
origo.hu
Menczer Tamás: Nem fognak győzni
