Akiknek derogál az azonos mérce...

Még mindig élnek a pártállami beidegződések. Tizenkét évvel a rendszerváltozás után még mindig… Vannak olyan témák, amelyekről nem szívesen veszik, ha írunk. Ezt gyakorta tudomásunkra is hozzák. Nem szeretik, ha a volt apparátusbeliek képmutatásáról ejtünk pár keresetlen szót. Mindmáig azt várják el tőlünk, hogy úgy tegyünk, mintha… mintha mi is…?
… Mintha minden rendben volna. Velünk és velük. Mintha a két fél között valaha is normális kapcsolat létezett volna.
Kinek a hibájából is? Ki volt az, aki nemcsak ököllel ment neki az ártatlanoknak, hanem a földkerekség legrémisztőbb hadseregével…? Ki volt az, aki erre a gaztettre felkérte szovjet elvtársait…? Ki volt az, aki elvtelenül, gerinctelenül végrehajtott és végrehajtatott minden népellenes intézkedést, és még az alkotmányunkba is belefoglalta a megszálló gyilkosok nevét…?
Sok mindenen lehet vitatkozni. Azon is, hogy ki mikor született vagy hogy miben vett részt tevőlegesen. Egy dolog azonban nem vitatható: azok, akik a tulajdon népük ellen fordulva, hazaáruló módjára polgárháborús veszélybe sodorták az országot, majd visszaállították a proletárdiktatúra intézményét, azok (és minden későbbi karrierista követőjük) mindenképpen részt vettek egy nép megalázásában, fizikai és lelki tönkretételében.
Könnyű a sértődöttet játszani és mindenkitől megkövetelni, hogy tegyen úgy, mintha… Mintha mi…? Mintha nem tudná, hogy ők fosztották ki és árusították ki az országot… Mintha nem miattuk élnének létminimumszint alatt embertömegek… Mintha nem miattuk ülne lemondó, levert arckifejezés fiatalok százezreinek arcán… Mintha nem nekik volna köszönhető, hogy már hónap közepén aggódni kell, hogy is lesz tovább…
Mintha mindez nem lenne olyan rohadtul hazug…
Hajdan felkötött gyilkosok forognak sírjukban, mikor azt látják, hogy egy kalap alá veszik őket amazokkal. Utólag kikérik maguknak az azonos mércét. Miért is…? Mert volt, aki hirtelen felindulásból vagy önvédelemből tette. Azok viszont, akik előre megfontolt, aljas, haszonszerző, rangéhes, pozícióvágyó szándékkal igáztak le és aláztak meg, szomorítottak meg egy egész népet, amely világszerte tehetségéről ismert, azok nem érdemlik meg még a gyilkos nevet sem. Az ő nevük tömeggyilkos. Aki „csak” lopott, sikkasztott, azé tolvaj. S mivel ez köztörvényes bűncselekménynek minősül, hát ezeknek a „csak” kategóriásoknak rács mögött a helyük.
Lehet érzelegni, krokodilkönnyeket hullatni, hirtelen szociálisan érzékennyé válni, ámde a magyar történelem legfényesebb lapjait nem lehet meghamisítani. Soha többé.
Az az égbekiáltó igazságtalanság, amely Bayer Zsolttal, a mai zsurnalisztika egyik legbátrabb és legtehetségesebb újságírójával történt, nemcsak hogy felháborítja a sajtóetikát még ismerő kollégákat, hanem közös fellépésre és cselekvésre szólít. Azok, akik „le akarnak szólni odafentről”, hogy ezt vagy azt az embert le kell állítani, el kell hallgattatni, azok számára egyszerűen megállt az idő. De nem csak úgy ’89 táján, hanem jóval hamarabb. Akik az újságíró felelősségéről csak úgy „kinyilatkoztatnak”, azok egyszerűen nem vesznek tudomást a Nemzetközi Újságíró Szövetség kódexéről, amelynek most 1., 7. és 9. pontját a legdurvábban sértették meg.
Nem szeretjük ismételni önmagunkat. Aki pótolni akarja eddigi mulasztásait, az lapozza fel az Új Hevesi Napló 2001/8. számát. A 4. oldalon megtalálható minden erre vonatkozó információ. Egyúttal közöljük azt is, hogy a lex Répássyt oly hevesen vitatók úgyszintén lemaradtak – 1954-hez képest, amikor a Nemzetközi Újságíró Szövetség megalkotta máig érvényes kódexét. Ezt pedig minden hajdani cenzornak ismernie kellene… hacsak nem igyekezett lázas igyekezettel elfelejteni…

A szerző író, az Új Hevesi Napló felelős szerkesztője