Kutyaszorító – olajba mártott történelem

Most, hogy Duray Miklós, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának ügyvezető alelnöke 2001. október 23-ra, a nemzeti ünnepre, a „magyar kisebbség érdekében kifejtett következetes munkájáért” Mádl Ferenc köztársasági elnöktől átvehette a Magyar Köztársasági Érdemrend Nagykeresztje polgári tagozata kitüntetést, talán alkalmas a pillanat a múlt egy-egy villanásának felidézésére.
Tizennyolc év telt el már azóta, hogy Püski Sándorék New York-i kiadójánál megjelent a Kutyaszorító című önéletrajzi fogantatású kötet, amely az ifjú Duray megélt élményei által a szlovákiai magyarság helyzetének tarthatatlanságát mondja el. A szerzőt addigra már letartóztatták tiltott közéleti szereplései miatt, s noha ideiglenesen szabadlábra helyezték, a könyv végképp olaj volt a tűzre. A csehszlovák hatalom szerint börtönre érett volt a tartalma, s még inkább megbocsáthatatlan az a körülmény, hogy a kéziratot külföldre csempészték, s a kisebbségi ügyvállalásban a közvetlenül Illyés magaslatain járó Csoóri Sándor írt hozzá előszót. „Kapaszkodás a megmaradásért” – ez volt az előszó önmagában is beszédes címe.
Csehszlovákia, Magyarország, Egyesült Államok... Szinte kikerülhetetlen volt a botrány. Nem csak Prága érezte sértve magát, Bukarest és Moszkva is tiltakozott. Budapest sem hallgathatott, s bizonyára nem is óhajtott hallgatni. Hiszen Csoóri az előszóban túlment minden addigi határon a szocializmus létjogának megkérdőjelezésében, s különben is: Csoórin ütve azokat vélték megfélemlíteni, akikkel kegyetlen elszámolnivalójuk volt a nemzeti kérdésben.
A Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának erről szóló szigorúan bizalmas irata, amely egy gépelt és mindössze negyvennyolc sokszorosított példányban készült, pártközponti szamizdat jellege ellenére is a Tájékoztató címet viseli. Kézzel ráírták, hogy „Elolvasás után a KB irodájának kérjük visszaküldeni!” Az iratból Révész Sándor az Aczél és korunk című kötetében idézett részleteket, de az összefüggések feltárulásához a teljes szöveg ismeretére van szükség. Hogy lássuk, milyen világban éltünk! (A helyesírást a betűhibák javításán túl érintetlenül hagytam – P. G. I.)
*
A Központi Bizottság Titkársága 1983. június 13-án megvitatta a Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztály előterjesztését a Püski Sándor Magyarországról elszármazott New Yorkban élő könyvkereskedő és kiadó által a közelmúltban megjelentetett „Kutyaszorító” című könyvről, amelynek szerzője a Pozsonyban élő Duray Miklós. Duray Miklós csehszlovák állampolgár, a kötet az ő önéletrajzát és önmagával készített interjúit tartalmazza.
Duray Miklós 1944-ben született Losoncon. 1968-ban az akkor létrejött Magyar Ifjúsági Szövetség vezetője lett, 1966 és 1969 között tagja volt a CSEMADOK vezetésének, egy ideig elnökségének is. Később mint nacionalistát távolították el ezekből a szervekből. Azóta geológusként dolgozik. 1977-től a Csehszlovákiai Magyar Kisebbség Jogvédő Bizottsága megjelöléssel, illetve saját nevével jelzett illegális, ellenzéki tartalmú írásokat adott közre. Duray 1977 óta rendszeres kapcsolatban áll a magyarországi ellenzéki csoportokkal, különböző magyar emigráns szervezetekkel és nyugati központokkal is. Rajtuk keresztül juttatta el a szlovákiai magyarság helyzetéről készített összeállításait a madridi tanácskozáshoz, illetve jelentette meg különböző emigráns kiadványokban, például a párizsi Magyar Füzetekben.
A csehszlovák hatóságok 1979 óta többször folytattak nyomozást Duray ilyenirányú tevékenységével kapcsolatban. 1982. november 10-én letartóztatták, és 1983. január 31-én Pozsonyban bíróság elé állították a köztársaság megsértésének és aláásásának vádjával. A tárgyalást másnap elhalasztották. A további eljárást február 24-én felfüggesztették, és Durayt – figyelmeztetés után – szabadlábra helyezték. A megyei pártbizottságokat a Duray-ügynek a hazai értelmiség egyes köreiben kiváltott visszhangjáról és az ezzel kapcsolatos aláírásgyűjtésről többször tájékoztattuk.
A Püski Kiadó által most megjelentetett könyv tulajdonképpen Duray politikai önéletrajza. Középpontjában a csehszlovákiai magyar nemzetiség helyzete és az 1968 körüli események állnak. Élesen csehszlovák-, CSKP-ellenes, szocializmus- és kommunistaellenes, és elítéli a Szovjetunió és a Magyar Népköztársaság politikáját is.
A kiadványnak közvetlen magyar vonatkozása is van: a kötethez Csoóri Sándor, az Írószövetség elnökségének tagja írt előszót, s azt engedély nélkül, a törvényes utat megkerülve juttatta ki az Egyesült Államokba. Csoóri a hozzá intézet kérdésre válaszolva elmondta, hogy vállalja írását: lelkiismereti parancsnak engedelmeskedett, mikor az előszót megírta és kivitte az Egyesült Államokba. Meggyőződése szerint az, amit ő leírt, eltörpül a valóságos helyzethez, a határainkon túl élő magyarság sorsának tűrhetetlenségéhez képest.
Csoóri írásában a nemzetiségi kérdést ürügyül felhasználva lényegében a szocialista rendszer alapjai ellen intéz támadást. A nemzetiségi kérdés megoldatlanságáért a Szovjetunió politikáját, a szocialista rendszert teszi felelőssé. Megállapításai alkalmasak a szocializmusellenes, nacionalista indulatok felszítására és sértik külpolitikai érdekeinket is.
Az üggyel kapcsolatban az alábbi intézkedésekre kerül sor:
– Ha az imperialista propagandaközpontok Csoóri Sándor írását szélesebb körű kampány keretében felhasználják, az abban foglaltakra a Magyar Nemzet vagy az Élet és Irodalom hasábjain nyilvánosan is reagálni kell. Ez az írás lépjen fel a nacionalizmus ellen, utasítsa vissza Csoóri Sándor előszavának főbb megállapításait. El kell érni, hogy a szükségessé váló adminisztratív intézkedéseket a kérdés iránt érzékeny értelmiségi közvélemény értse és elfogadja.
– Csoóri Sándor – további intézkedésig – az Írószövetség képviseletében nem utazhat külföldre.
– További intézkedésig a Művelődési Minisztérium Kiadói Főigazgatósága leállítja Csoóri Sándor politikai tartalmú, a Magyar Népköztársaság érdekeit sértő írásainak megjelentetését.
– Az ügy további alakulásától függően a Tájékoztatási Hivatal elnöke elrendeli, hogy Csoóri Sándor politikai érdekű és tartalmú írásait a lapok és folyóiratok ne közöljék, a Művelődési Minisztérium pedig egyidejűleg biztosítja, hogy Csoóri Sándor nyilvános szerepléseit az illetékes tanácsi művelődésigazgatási szervek ne engedélyezzék.
Budapest, 1983. június 17.
*
Egyetlen név szerepel az iraton, Óvári Miklósé, mint aki KB-titkárként látta a dokumentumot, és nyilván felelősséget vállalt érte. Csakhogy mire a titkársági értekezlet megtörtént, voltak egyéb események is. A Központi Bizottságból Knopp András – mintha nem tudta volna magától is – faggatta Csoórit, megpróbálta-e hivatalos úton elfogadtatni írását, azaz kért-e engedélyt a külföldre juttatáshoz – ahogy az akkor kötelező volt – az Országos Széchényi Könyvtártól. Mint a pártközponti dokumentumból látjuk, Knopp lényegében hitelesen tolmácsolta Csoóri Sándor válaszát. Annyit tehetünk hozzá a teljesség kedvéért, hogy a telefonbeszélgetésben Csoóri azt is kifejtette: mondhatná, hogy Amerikában, ottani útja során írta a szöveget, tehát nem engedélyeztethette itthon, de ez nem volna igaz. Az előszó Magyarországon született, és saját kezűleg csempészte ki az Egyesült Államokba. Köpeczi Béla ugyanezekben a napokban a Művelődési Minisztériumba rendelte az írószövetség elnökségét. Oda Csoóri Sándor nem akart elmenni, de Fekete Gyula rábeszélte, mondván: így tudnak igazán „beolvasni” a miniszternek. S valóban: az írószövetség elnöksége nem határolta el magát sem a szerzőtől, sem a gondolataitól.
Ezek a gondolatok pedig – úgy látszik – olyannyira veszélyesek voltak a hatalom számára, hogy még a központi bizottsági legbelsőbb körben sem idézték, nehogy az igazság netalán megmételyezze őket. A tájékoztató szövege ugyanis csak politikai általánosságok formájában utal a perbe fogott előszó bűnös vétkeire. Azt szóval sem említi, hogy Csoóri Sándor elsősorban az egypártrendszert nevezi meg a szocializmus végiggondolatlan eszmerendszeréből és gyakorlatából a bajok fő forrásának, mint többek között a nemzetiségi nyomorúság okozóját is. A másik megnevezett ok a magántulajdon megszüntetése. A harmadik alapok a kisebbséget lelkileg, nyelvileg, morálisan védő egyházak megroppantása. Ennek nyomán minden más – az ipartelepítés, a lakosságarányok megváltoztatása – csak következmény.
Csoóri az idegközponthoz nyúlt. A szigorú büntetés most sem maradhatott el. Immár harmadszor... Először az Iszapeső közlése után, aztán ’77-ben a Charta-aláírás miatt tiltották el a közléstől és tiltották ki még megyékből, így szülőmegyéjéből is a költőt. 1977 és ’87 között nyúlfarknyi villanásokon kívül sem a rádióban, sem a televízióban nem szerepelhetett.
De – ha lehet – ennél is tragikusabb az, amit Duray Miklósnak kellett megélnie Csehszlovákiában. Már csak azért is, mert a kisebbségi létben alig-alig van búvóhelye az üldözöttnek. Különösen, ha politikai gyanúsítottként épp akkor szabadul ideiglenesen a vizsgálati fogságból. Ebből a nézőszögből is szemlélnünk kell a magyarországi történéseket. Ugyanis a válaszcikk, amelyet az MSZMP KB titkársága kilátásba helyez, hamarosan elkészül. Ha nem olyan könnyen is, mint ahogy azt a megrendelők gondolták! Emlékezések szerint Gyurkó László, Sükösd Mihály, Lázár István nagyon enyhe, sok tekintetben rokonszenvező, tehát a hatalom számára vállalhatatlan mondatokat írt le. Pethő Tibor pedig egyenesen visszautasította a felkérést. S lényegében ugyanezt tette Király István professzor is, akiről szokás mostanában könnyű kézzel és könnyű szívvel ítélkezni. Ő csak úgy tudta volna elképzelni a feladatot, hogy komoly elemzést ír – a Csoóri Sándor iránti megbecsülés jegyében. Erre persze nem volt fogadókészség.
Megtalálták hát a képernyőn hajlongó Hajdú Jánost, akinek a Durayt és Csoórit is élesen támadó cikke az Élet és Irodalom 1983. szeptember 16-i számában jelenik meg. Duray Miklóst csak több mint fél évvel ezután ítélik el. Az ok-okozati összefüggést nehéz volna bizonyítani. Az eredmény így is, úgy is: börtönbüntetés Csehszlovákiában. Arra a magyarra mérve, akiről Csoóri Sándor akkor azt írta: „... nem az anarchia s nem a terrorizmus eszközeit választja, hanem a megegyezést kereső ember egyetlen módszerét: a vallomásba ágyazott igazmondást.”

A szerző újságíró