A baloldali recept 1947 óta változatlan

Ahol kommunisták indulnak a választásokon, ott minden óvintézkedés életbevágóan fontos – és tökéletesen hiábavaló. A választási csalást nem a kommunisták találták ki, de ők fejlesztették tökélyre. Most, amikor egyenes ági leszármazottaik, büszke örököseik nemzetközi megfigyelők után visítoznak, azon röhögcsélnek magukban, hogy őseik 1947-ben több száz külföldi megfigyelő szeme láttára is véghez vitték a világtörténelem egyik legszemérmetlenebb választási csalását. A kommunisták nem kedvelik a demokratikus pepecselést, nem véletlen, hogy soha eszükbe nem jutott, hogy betartsák a választási törvényeket, előírásokat, szabályokat. Még azokat sem, amelyeket ők alkottak.
Az 1944. december 21-én Debrecenben alakult Ideiglenes Nemzetgyűlést nem választotta senki, így nem csoda, hogy minden közelben sündörgő kommunista bekerült az új, „demokratikus” törvényhozó testületbe. Azokban az időkben csak pár száz, talán néhány ezer komcsi lézengett az országban, ahhoz elegen voltak, hogy kulcspozíciókba betelepedjenek, ahhoz viszont kevesen, hogy akár csak egy mandátumot is szerezzenek a választásokon. (Tizenkétezer szavazat után járt egy mandátum.) A pártot erősíteni kellett, de ez nem volt egyszerű feladat.
A polgárok még emlékeztek a dicsőséges 133 napra, a tisztességes, baloldali munkásemberek a szociáldemokratákhoz húztak (nem a Marosán-félékhez), de az ország egész népe a saját bőrén tapasztalta a legfejlettebb társadalom hőseinek garázdálkodásait. A kommunista agitációnak egészen speciális terepeket kellett keresni. Megtalálták. A bolsevizmust eleve a lumpen proliknak találták ki, ez a réteg nálunk is nyitott lélekkel fogadta a világmegváltó propagandát (lásd Horn Gyula Cölöpök című művét.) Hithű és meggyőződéses hívekre leltek az internálótáborokban is. A nyilas csőcselék hamar felismerte a szellemi rokonságot, de mindenképpen szívesen vállalta a kommunisták támogatását a szabadságáért cserében. S ott voltak még azok a gerinces és jellemes tömegek is, amelyek mindenkor a győztesek mellé állnak, azoktól remélve némi könnyen megszerezhető koncot. Ilyen elkötelezett szavazótáborral rendelkezett a Magyar Kommunista Párt (MKP) az 1945. november 4-én tartott nemzetgyűlési választások idején. Akkoriban még nem állt a maihoz fogható magas szinten a közvélemény-kutatás, a pártok külső segédlet nélkül csapták be magukat. Az MKP választási győzelemre készült. Abban bíztak, hogy nem csak eltökélt szavazóbázis erősíti őket, vannak egyéb kivételezett eszközeik is. Ők soha nem szenvedtek papírhiánytól, a tömegkommunikációs eszközöket korlátlanul kihasználhatták, s nem kizárólag szellemi, olykor testi táplálékot is adhattak az éhező országnak. Hol az oroszok hagytak itt néhány vagon jóvátételi krumplit, máskor az egyházi segélyeket kobozták el és osztották ki a kommunista párt ajándékaként. S mily hálátlan a magyar nép! A választásokon az MKP csúfosan megbukott; 5 167 180 személyt vettek fel a választási névjegyzékbe, közülük 4 774 653 (92,4 százalék) szavazott, 4 730 409-en érvényesen.

A koalíciós kényszertől a kék céduláig
Az emberek nagy többsége a demokráciára szavazott. A polgári és keresztény pártokkal „felerősített” kisgazdapárt 2 697 508 voksot (57,03 százalék) kapott, a kommunisták 802 122 szavazattal (16,95 százalék) csak harmadikok lettek a pártok rangsorában. Jellemző, hogy így is több mandátumot nyertek el, mint a 21 ezer szavazattal többet szerző Szociáldemokrata Párt. A történészek szerint az 1945-ös választások kirívó visszaélések nélkül, rendben zajlottak le. Ezzel kapcsolatban idézzük Mindszenty József emlékiratainak egy mondatát: „Tudtam arról, hogy Zala vármegyében Rákosi Mátyás megbukott, de választási visszaéléssel a kisgazdapárt szavazataiból kiegészítették a hiányzó kommunista szavazatokat.” Úgy látszik, a kommunisták repertoárjában ez már nem is számít csalásnak. A nemzetgyűlési választásoknak túl sok értelme nem volt, hacsak az nem, hogy jelezte a polgárok vágyait, ám a kormányt nem a választói akarat alapján hozták létre. Az MKP terrorizálni tudta a győztes kisgazdapártot, s a kierőszakolt koalíció tagja lett. Innen rövid út vezetett a totális hatalom megragadásához.
Az 1947-es választásokkal kapcsolatban sokat emlegetik a „kék cédulát”, holott az egy gondosan megtervezett csalássorozatnak csak egyetlen – igaz, roppant fontos – eleme volt. A leghaladóbb párt már 1945 őszén elhatározta, hogy felgyorsítja a haladás ütemét. A négyéves választási ciklus végét nem akarták kivárni, ehhez szét kellett verniük a parlamenti többséget adó kisgazdapártot, előrehozott választásokat kierőszakolniuk, s azt minden lehetséges eszközt igénybe véve megnyerniük. 1946 februárjában kizárattak a kisgazdapártból 21 nemzetgyűlési képviselőt. (Közöttük volt Sulyok Dezső is.) Az év decemberében kezdték felszámolni a „köztársaság elleni összeesküvést”. A nyomozó hatóságok hamar kiderítették, hogy az öszszeesküvésben a kisgazdapárt vezetői is részt vettek, így a főtitkár, Kovács Béla, sőt még Nagy Ferenc miniszterelnök is azon szervezkedett, hogy saját törvényes hatalmát megdöntse. A lemondatások és letartóztatások nyomán 1947 júniusában az eredetileg 245 fős kisgazda frakció 184-re apadt. Eldöntötték a Nemzetgyűlés feloszlatását, az új választások kiírását. Ám mielőtt ezek megtörténtek volna, a kommunistáknak ismét sürgős dolguk akadt. A kisgazdáktól kizárt Sulyok Dezső Magyar Szabadság Párt néven új pártot alapított, s 1947 nyarára olyan népszerűségre tett szert, hogy nem volt kétséges, csak ő nyerheti meg a választásokat. A Szabadság Párt nem kerülhetett az új választások indulói közé! A már akkor is szabad és független szakszervezetek kezdték meg az összehangolt támadást. A nyomdászok megtagadták a párt 300 ezer (!) példányban megjelenő lapjának, a Holnapnak a kinyomtatását. Ezzel egyidejűleg a politikai rendőrség zaklatni kezdte a párt vezetőit. Még semmilyen konkrét vádjuk nem volt, de azt nyugodtan megígérhették, hogy a mentelmi joguk felfüggesztése után valamennyiüket letartóztatják. Sulyok tudta, ha mást nem is, ezt az ígéretüket biztosan beváltják a kommunisták, ezért 1947. július 23-án pártja működését beszüntette, ő maga pedig Nyugatra menekült. Másnap, július 24-én a Nemzetgyűlés elfogadta az új választási törvényt és feloszlatta önmagát.

Zöld út a visszaéléseknek
A Rajk László által szerkesztett választási törvény elrendelte új választói névjegyzék összeállítását, az új pártokat ajánlások gyűjtésére (kopogtatócédula) kötelezte. Lehetővé tette, hogy hivatalosan kiállított szavazólappal bárki szavazhatott a lakóhelyén kívül is (kék cédula). Egyes listák töredékszavazatait országos listán egyesítették, 60 mandátumot ebből osztottak ki. A törvény kitalálta a prémiumrendszert, ha a baloldali blokk a szavazatok 60 százalékát szerzi meg, akkor az országos listáról a mandátumok 80 százalékát kapja meg. A választások tisztaságának megőrzése érdekében a törvény rendelkezett a választási bíróságok életre hívásáról is. A törvényt úgy állították össze, hogy az MKP visszaéléseinek törvényes utakat nyisson. A névjegyzék összeállításakor rengeteg embert fosztottak meg szavazati jogától. Mihályi Ernő tájékoztatásügyi miniszter augusztus 22-én bejelentette, hogy 466 553 egyént, köztük 170 ezer kitelepítésre váró svábot nem vettek fel a választási névjegyzékbe. Ha ők 466 ezret vallottak be, akkor vajon menynyi lehetett valójában a választásból kizártak száma? Korabeli források egymillióra becsülik. Ám nem csak a potenciális ellenfeleket kellett kiiktatni, új szavazók megnyerésére is szükség volt. Idézzük fel, hogy miféle választási programmal igyekeztek félrevezetni a népet.
„A Magyar Nemzeti Függetlenségi Front választási szövetségét alkotó demokratikus pártok közös programja:
1. Kérlelhetetlen harc a régi rend, a nagybirtok és a nagytőke uralmának visszaállítására törekvő reakció ellen, bármilyen köntösben jelentkezzék is a politikai életben. A magyar nép felvilágosítása az összeesküvők népellenes, galád terveiről, az összeesküvés maradványainak teljes bűnügyi és politikai felszámolása.
2. A magyar demokrácia nagy vívmányainak közös védelme. Közösen fejezzük be, védjük és szilárdítjuk meg a földreformot. Közösen védjük és fejlesztjük tovább az üzemi bizottságok intézményét, amely biztosítja a munkásság számára az ipari termelés igazgatásában való részvétel jogát.
3. A közösség érdekében szükséges államosítás és állami kezelésbevétel (a szénbányák, az energiatelepek, a föld mélyében rejlő kincsek, nehézipari üzemek) közös védelme. A nagybankok államosításának közös és sürgős végrehajtása.
4. A hároméves terv közös végrehajtása. A magyar gazdasági élet fellendítése, a dolgozók életszínvonalának, kultúrájának, anyagi és szellemi jólétének emelése érdekében.
5. A közigazgatás demokratikus reformja, az önkormányzatok erőteljes kifejlődésének biztosítása a demokrácia elveinek és szellemének megfelelően.
6. A mezőgazdasági érdekképviselet megvalósítása, a demokratikus alapelvek, a parasztság dolgozó többségének érdekei alapján és érvényesítésével.
A Magyar Nemzeti Függetlenségi Front választási szövetségét alkotó pártok ünnepélyesen kijelentik, hogy közösen biztosítják a magyar nép természetes és elidegeníthetetlen állampolgári jogát: vallásos hitének és meggyőződésének szabad gyakorlását; hogy közösen őrködnek a magyar nemzeti és állami függetlenség csorbítatlansága felett, közösen utasítanak vissza minden idegen beavatkozást Magyarország belügyeibe; hogy közösen vallják a gazdasági életben való magánkezdeményezés szabadságának, a munkából eredő magántulajdon érintetlenségének elvét, a kisemberek tulajdonának védelmét; hogy a mezőgazdaság felépítését a paraszti magángazdaság kereteiben és alapján a paraszti magántulajdon megerősítésével kell előmozdítani.”
Sok újdonság nincs a Nap alatt. A baloldali recept azóta is változatlan. Különösen a hívő emberek bizalmát akarták elnyerni. Még egy keresztény pártot is kreáltak Független Magyar Demokrata Párt néven, Balogh István plébános vezetésével. Balogh páter annyira volt keresztény, mint Miklós Imre, az Állami Egyházügyi Hivatal későbbi elnöke. De a szemfényvesztés, a választók félrevezetése önmagában nem volt elég. A kommunisták – s kisebb részben a szociáldemokraták is – éltek az ideiglenes névjegyzékkivonattal való szavazás (kék cédula) nyújtotta visszaélés lehetőségével. Több ezer aktivista járta teherautókon az országot, s minden településen, választási körzetben szavazott. Ez persze kiderült, de a párt vezetőit nem zavarta. Akkor jegyezte meg Farkas Mihály, hogy „a tiszta választás kispolgári csökevény”. Mennyi kék cédulás szavazatot adtak le? – ma már megállapíthatatlan. Vas Zoltán, aki először írt itthon a kék cédulás csalásról, 65 ezer hamis szavazatot említ. Vas nyilván bagatellizálni akarta a csalás jelentőségét. Ugyanakkor vannak kutatók, akik úgy vélik, annyi kék cédulát használtak fel, amennyivel több szavazatot kapott az MKP 1947-ben, mint ’45-ben (310 ezer). Az igazság valahol középen lehet, hiszen két év alatt a kommunista propaganda sok embert, főleg fiatalt megtéveszthetett, sokan lettek meggyőződéses hívei a pártnak. Az MKP első helye nem a kék cédulának köszönhető, a csalás más területen bizonyult roppant hasznosnak. Biztosította a baloldali szövetségnek a 60 százalék fölötti szavazatokat, így a 60,9 százalékos támogatottságra a mandátumok 66 százalékát kapták meg. A prémiumrendszer érdekességei közé tartozik, hogy az MKP-nek 11 130 szavazatra volt szüksége egy mandátumhoz, a Demokrata Néppártnak 13 674-re, a Keresztény Női Tábornak 17 384-re. A Demokrata Néppárt 75 ezerrel több szavazatot és héttel kevesebb mandátumot kapott, mint a Szociáldemokrata Párt. A Demokrata Néppárttól amúgy is vettek el szavazatokat, hiszen például Vas megyében a kék cédulák következtében 102 százalékra jött ki a választási részvétel. Természetesen a felesleges két százalékot a legerősebb ellenzéki párt voksaiból semmisítették meg.
Az arcátlan csalássorozatnak ezzel még nem volt vége. Az Országgyűlésben a Pfeiffer Zoltán vezette Magyar Függetlenségi Párt képviselői szóvá tették a törvénytelenségeket. Válaszul a független rendőrség „kiderítette”, hogy a Magyar Függetlenségi Párt ajánlási ívein 11 ezer hamis aláírás szerepelt. Sőt, a remekül működő rendőrség egy pfeifferista kémszervezet nyomára is rábukkant. Amikor Peyer Károly egykori szociáldemokrata vezető, akkor a Radikális Párt képviselője tiltakozott az újabb törvénytelen eljárások ellen, akkor – mindjárt másnap – már Peyer is tagja lett a kémszervezetnek. Szerencsére volt annyi eszük, hogy nem várták meg, amíg a magyar bíróság tisztázza őket a minden alapot nélkülöző, képtelen vádak alól, s mindketten emigráltak. Október 21-én az Országos Választási Bíróság megsemmisítette a Magyar Függetlenségi Párt 49 képviselőjének mandátumát. A megüresedett helyekre nem írtak ki új választásokat. A baloldal 66 százalékos többsége 75 százalékra növekedett.

Semmit sem bíztak a véletlenre
Ez a szabad választásnak nevezett visszataszító gyalázat legitimálta 42 esztendőn keresztül a magyarországi politikai hatalmat. Elismerhetünk-e jogfolytonosnak, törvényesnek bármit is, ami abban az időszakban történt? S ne feledjük, a mai MSZP is az 1947-es MKP-től nyerte saját legitimációját, annak bevallottan (olykor megtagadva), bírósági úton megerősítetten követője, jogutóda, szellemi, anyagi örököse.
1947 után nem lett volna szükség választási csalásokra, hiszen választások sem voltak, csak az urnák elé terelték a népet szavazni, de a kommunisták akkor sem bírták ki az eredmények manipulálása nélkül. 1949-re már felszámolták az ellenzéki pártokat, csak egyetlen listára lehetett szavazni. A hatalom félt, hogy az emberek nem vesznek részt ebben a komédiában, ezért minden 12 választó mellé kirendeltek egy „népnevelőt”. Az ő dolga volt, hogy a rábízottakat meggyőzze demokratikus jogaik gyakorlásának szükséges voltáról. A részvétel végül is impozáns, 96,4 százalékos volt. Lehet, csak pletyka, szóbeszéd, a galád imperialisták propagandája a „vízjeles” választásról szóló történet. Írott forrásokra nem bukkantam, olyan embertől hallottam róla, aki akkoriban benne volt a politika sűrűjében. A lényeg az, hogy a választási lapokat vízjeles sorszámmal látták el. A szavazókörökben gondosan feljegyezték a polgárok érkezési sorrendjét. Később a két sorszám alapján könynyen azonosítható volt a „helytelenül” szavazók személye. Talán olvasóink között akad valaki, aki megerősíti vagy egyértelműen megcáfolja ezt a galádságot. Mindenesetre az eljárás elég hihető és életszerű. 1949-ben még akadt több mint 570 ezer bátor ember, aki nem a népfront elvárásai szerint szavazott. Később ez a szám jelentősen csökkent. 1953-ban a választói korhatárt az addigi