Az olvasói szokásokat nem pótolja a technika

A „könyvtár” szó tapasztalataim szerint általában pozitív visszhangot vált ki olvasójában (vagy hallgatójában), többnyire a nyugalom, a szórakozás, a kellemes gyermekkori olvasmányélmények érzete kapcsolódik hozzá. A közelmúlt néhány eseménye kapcsán azonban többször negatív értelemben került említésre a könyvtár, amely szakmai elfogultságom miatt rögtön megütötte a fülemet. Az események önmagukban örvendetesek: nincs ma Magyarországon olyan gondolkodó ember, aki kétségbe vonná az újonnan létesített kormányzati portál, vagy a felsőoktatási intézményekben közvetlenül hozzáférhető elektronikus folyóiratok jelentőségét.
A híradásokban többször szerepelt az a kitétel, hogy az új szolgáltatások használóinak többé „nem kell könyvtárba menniük”, hogy az interneten immár csokorba szedett információkat elérjék. A hírek azt sugalmazzák, hogy íme, az információkra szomjazó emberek egy kötöttséget (a könyvtárba járást) leírhatnak, és akár otthonról is teljesen szabadon hozzáférhetnek bármilyen információhoz.
Tekintsük át, hogy ezzel a (részemről felületesnek gondolt) megítéléssel szemben milyen központi intézkedések történtek a könyvtári „rendszerváltás” érdekében.

Kultúraközvetítő szerep kontra internet
Rendezett a könyvtárügy jogi szabályozása, az 1997. évi CXL törvény a kulturális javak védelméről és a muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és közművelődésről, valamint a követő jogszabályok megnyugtató jogi hátteret biztosítanak a könyvtári rendszer működéséhez. Maga a törvény is határozottan megfogalmazza a könyvtári rendszer szerepét az információs társadalomban: rajta keresztül az információk szabadon, bárki számára hozzáférhetővé válnak, fenntartása a társadalom szempontjából stratégiai jelentőségű. A törvény elfogadása óta eltelt négy év során elkezdte működését az országos dokumentumellátási rendszer, amely közel hatvan könyvtár részvételével biztosítja a könyvtárközi dokumentumellátást és a könyvtári dokumentumok lelőhely-nyilvántartását az ország egész területén. Érdekeltté váltak a fenntartók könyvtáraik állománygyarapításában az érdekeltségnövelő központi támogatás révén, megszületett a könyvtárosok kötelező továbbképzését szabályozó rendelet. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma kidolgozta a könyvtárakra vonatkozó telematikai fejlesztés koncepcióját, és a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával elindult a könyvtárak ellátása számítógépekkel, könyvtári szoftverekkel és internetkapcsolattal.
A Széchenyi-terv könyvtári pályázata (SZT-IS-2) arra irányult, hogy a nyilvános könyvtári jegyzékben szereplő megyei, városi, nagyközségi és a fővárosi kerületi közművelődési könyvtárak kialakíthassák esetleg még hiányzó internetkapcsolatukat, és megfelelő számítógépes infrastruktúrát szerezhessenek be. Sőt – és ezt a pályázat nagyon pozitív részének érzem – sajátságos „árukapcsolással” a kiírás internetes szaktanfolyamok elvégzésére ösztönzi a könyvtárosokat, hogy valóban az internetes információszerzés szakembereivé váljanak, és megszerzett tudásukat a könyvtárat látogatók képzésére fordítsák.
A könyvtárak információ- és kultúraközvetítő szerepének támogatása véleményem szerint ma Magyarországon a központi törekvések szintjén megfelelő hangsúllyal szerepel, szemben a média által sugalmazott internet szörfölés preferálásával, ami egészen más megközelítést jelent.
A kérdés persze az, hogy ki és milyen céllal navigál az interneten. Meg kell különböztetnünk a szórakozást, a szabad információkeresést, a chatelést a professzionális célú információk keresésének és felhasználásának körétől. Míg az előbbi esetben a könyvtárak – tekintettel a magyarországi otthoni számítógéppark viszonylagosan alacsony számára – elsősorban az eszközöket és a környezetet biztosítják, a professzionális információk közvetítésében jóval nagyobb szüksége van a használónak a könyvtáros, az információs szakember segítségére.
Azok, akik rendezett információk megszerzésére szeretnék az internetet használni, bizony zavarba jönnek a böngészőn feltett kérdéseikre ezrével özönlő válaszok láttán. Melyik a fontos? Mire is van valójában szükségem? – vakarja a fejét az eltévedt szörfölő, és ha nem akar órákat, vagy esetleg napokat eltölteni a kérdés finomításával, elavult vagy nem létező weblapok átnézésével, akkor végül mégis csak könyvtáros-információs szakemberhez fordul. Ráadásul ehhez nem is kell fizikai erőfeszítést téve begyalogolni a könyvtárba, hanem elegendő egy e-mailt küldeni az Országos Széchényi Könyvtár által koordinált internetes on-line referenszszolgáltatáshoz, ahonnan 48 órán belül választ kap kérdésére. Már ha ez lehetséges, és a válasz nem egy-két mondat, hanem mondjuk egy bibliográfia vagy irodalomjegyzék. Mert akkor bizony „bajban” van, és kénytelen elballagni a könyvtárba, hogy az eredeti dokumentumokat használva elégíthesse ki információéhségét. És ez a könyvtár lényege: az információk rendezettségének és a dokumentumokhoz való hozzáférésnek a lehetőségek szerint legteljesebb biztosítása.
A korábban már említett országos dokumentumellátási rendszer pedig abban segíti az olvasót, hogy a rendszer bármely pontján belépve megkapja a dokumentumot, hiszen azok a könyvtárközi kölcsönzés segítségével az ország minden részén hozzáférhetővé válnak.
Miért járnak ma az olvasók könyvtárba? A közelmúltban a holland Biblioservice Gelderland felmérést végzett a magyarországi közkönyvtárak használói körében egy országos közkönyvtári cselekvési terv megalapozása érdekében. A felmérés többek között vizsgálta a könyvtárlátogatás indokait is. A könyvtárba járás motivációi közül a személyes érdeklődés (tájékozódás, hobbi), a szórakozás és a tanulás emelkedik ki. Egy másik kérdés a könyvtári szolgáltatásokra irányult, válaszaikban a használók rendkívül pozitív módon értékelték a könyvtárosok segítőkészségét, illetve a szolgáltatások minőségét. Az olvasók megítélése szerint tehát nem „kell”, hanem „jó” a könyvtárba járni. A személyes kapcsolat, az emberi tényező az egyik (ha nem az első) nagyon fontos „hozzáadott érték”, amely a könyvtárat szinte automatikusan az információáramlás központi helyszínévé avatja. A fentebb már említett IKB-pályázat egyébként a könyvtárakat a közösségi hozzáférés kiemelt helyszíneként említi, amelyen keresztül a fejlesztések eredményei (a beszerzett számítógépek által biztosított lehetőségek) több ezer könyvtárhasználóhoz érnek el.

Digitalizált kulturális örökség
Ilyen lehetőség többek között az egyre inkább elterjedő elektronikus (teljes szövegű) adatbázisokhoz való hozzáférés. Az elektronikus dokumentumok piacán a világ fejlettebb részében megjelentek azok a terjesztő cégek, amelyek – persze tisztes üzleti haszon érdekében – összegyűjtik bizonyos témakörökben az elektronikus folyóiratokat, kézikönyveket, adatbázisokat stb., mentesítve ezzel a kiadókat a terjesztéssel együtt járó extra munkálatoktól. Általában tudományos értékű dokumentumok, folyóiratok alkotják egy-egy terjesztő kínálatát, hiszen elsősorban a tudományos kutatás és a felsőoktatás számára jelent hihetetlenül nagy könnyebbséget, ha az eddig drágán beszerzett papíralapú folyóiratokat teljes szövegű elektronikus dokumentumokkal helyettesíthetik. Ahhoz, hogy a könyvtár képes legyen az elektronikus dokumentumokkal kapcsolatos új feladatok ellátására, a könyvtárosoknak alkalmazkodniuk kell a (nem csak Magyarországon) megváltozott helyzethez, meg kell tanulniuk a szolgáltatók rendszereinek egyedi használatát, hogy valóban a kutatók, egyetemi hallgatók segítségére lehessenek. Így a könyvtárakra hárul az a közvetítő szerep, amely valóban testreszabott információkhoz juttatja a felhasználókat.
Ahhoz, hogy a könyvtárak az információk birtokába jussanak, előbb meg kell állapodniuk a szolgáltatókkal, úgynevezett licencszerződést kell kötni, amelyben a felek meghatározzák a felhasználási feltételeket és jogokat, az adatbázisok hozzáférési módját, a szolgáltatás árát, a fizetés módját és még sok egyebet. A szerződés megkötéséhez vezető kemény üzleti tárgyalásokon elkerülhetetlen a könyvtáros szakemberek jelenléte, hiszen csak ők tudják megfogalmazni tapasztalataik alapján az olvasói igényeket, vállalni a szolgáltatások fogadásának és közvetítésének technikai hátterét, a használattal kapcsolatos mérések elvégzését stb.
Kevés ország van abban a helyzetben, hogy az elektronikus információkat tartósan központi támogatás segítségével szerezhessék be. Örvendetes tény, hogy az Oktatási Minisztérium a közelmúltban szerződést kötött az Elsevier kiadóval teljes szövegű, mintegy 1300 elektronikus folyóiratot tartalmazó szolgáltatáscsomagjának felsőoktatási és akadémiai felhasználásáról. (Nem akarok ünneprontó lenni, de a kedvezményezettek közül hiányzik például az Országos Széchényi Könyvtár, az Országgyűlési Könyvtár, a nem akadémiai hálózatba tartozó valamennyi szakkönyvtár, hogy a közművelődési könyvtárak teljes köréről ne is beszéljünk…)
Ha nincs központi támogatás, akkor a könyvtáraknak a fokozódó igények nyomására maguknak kell megoldaniuk az elektronikus dokumentumok beszerzését. A minél alacsonyabb ár elérése érdekében a hasonló profilú könyvtárak konzorciumokba tömörülnek, közösen képviselve érdekeiket. Mivel a konzorciumok hosszabb távú együttműködésre alakulnak, óhatatlanul szükségessé válik a tevékenységek összehangolása és stratégiai tervezése.
A könyvtárak tevékenységében az információk közvetítésén túl (amelynek néhány összetevőjéről az eddigiekben szóltam) egyre hangsúlyosabbá válik az információs tartalmak szolgáltatása, amelyeknek alapja a katalógusok, majd az állományok digitalizálása, és ennek nyomán a virtuális, elektronikus könyvtárak létrejötte és térhódítása.
A kulturális örökség megőrzése (amelynek egyre jelentősebb összetevője lett a digitalizálás) világméretű igény, megvalósítására nagy nemzetközi programok jöttek létre. Az Európai Unió és az UNESCO több szinten nyilvánította ki a nemzeti kulturális örökségek elektronikus rögzítésének fontosságát. A könyvtárak vonatkozásában ennek kezdő lépcsőfoka cédulakatalógusaik elektronikus rögzítése (az úgynevezett retrospektív konverzió), hiszen ha a régi katalógusok nem érhetők el az interneten keresztül, a gyűjtemények kiesnek az információ áramlásából.
A retrospektív konverzió a már említett telematikai pályázatok támogatásával több nagykönyvtárban elkezdődött. Hogy ez milyen hatalmas munkát és költséget jelent, szerepeljen itt csak példaképpen, hogy az Országos Széchényi Könyvtár katalógusdigitalizálásának előkészítésére benyújtott pályázata alapján csak az előkészületek, a megvalósítási tanulmány megírása, a különböző keresőrendszerek kidolgozása körülbelül nyolcmillió forintba kerül. A nagy munka, amelynek nyomán mintegy kétmillió dokumentum válik elektronikus úton is visszakereshetővé, csak ezután kezdődhet, és központi támogatást igényel a magyar államtól.
Jóllehet még számtalan összetevőjét felsorolhatnám a könyvtári „rendszerváltásnak”, a könyvtárak szerepváltozásának, most mégis
visszakanyarodnék a cikk elején említett személyes kapcsolat, valamint a közösségi hozzáférés jelentőségéhez.

A jó könyvtáros tanít és szolgál
A könyvtári rendszernek számtalan olyan eleme van, ahol a „rendszerváltás” csak később válik láthatóvá, és azt hiszem, nagyon elszakadnánk a valóságtól, ha róluk nem tennék említést.
A Könyvtári Intézet 2001-ben vizsgálatot indított a kistelepülések könyvtári ellátásának felmérésére. A vizsgálat – többek között – kimutatta, hogy a kistelepülések esetében a közművelődési színtér a legtöbb esetben a könyvtárral egyenlő, és ott működik a legjobban, ahol a munkát végzők személye ezt lehetővé teszi. Azoké, akik a helyi társadalmon belül élnek, ismerik szokásait, képesek alkalmazkodni hozzá: tanítanak és szolgálnak. Miattuk nem „kell”, hanem „jó” könyvtárba járni. Lehet, hogy ezek a könyvtárak nem tartoznak a könyvtári „rendszerváltás” élvonalába, de azt remélem, hogy mire „begyűrűzik” hozzájuk a fejlődési folyamat, és szolgáltatásaik színvonala észrevehetően javul, a kiskönyvtárak (éppen úgy, mint az élen járó nagyobbak) megtartják azt a személyes kapcsolatot olvasóikkal, amiért nemcsak jó, hanem érdemes is könyvtárba járni.
A szerző a Könyvtári Intézet igazgatója