A cél a régi séfek végleges leváltása

A politikával egy kicsit is foglalkozó ember tudja, hogy a most következő választások tétje több mint egy új parlament megválasztása és egy új kormány megalakítása. Az ellenzék szerint a demokrácia a tét – így, ebben a semmitmondó általánosságban. Mintha a jelenlegi kormányzati oldal politikai erői az 1989-ben megalkotott alkotmányos demokrácia fölszámolásán ügyködnének. Hogy a mostani választások tétjét 1989 értelmében kell keresni, azzal egyetértek. A rendszerváltozás baloldali fogalma szerint új politikai intézményrendszert és piacgazdaságot kellett kialakítani, s ha ez megtörténik, 1989 értelme teljessé válik. Szerintük a rendszerváltozás az, amit ez a szó jelent: a kommunizmus átalakítása közjogi és államigazgatási feladat, hatalomtechnikai kérdés, eszközök cseréje. Horn Gyula vagy hét évvel ezelőtt, új kormányfőként azt találta mondani, hogy ha az embereknek kapitalizmus kell, hát akkor adjuk nekik azt. Mint a jó séf, aki bármit megfőz, amit a kedves vendég akar. Az alapanyag adott (a „nép”), legfeljebb egy másik serpenyőbe dobjuk, egy kicsit több fűszert adunk hozzá, s talán nem sütjük át annyira a húst. Csak a séf nem változhat, mert hát ő tudja a legjobban, hogyan kell főzni.
A 2002-es választások tétje a régi séfek végleges leváltása, nevezzék Kovács Lászlónak, Medgyessy Péternek, Horn Gyulának, Nagy Sándornak vagy bárhogyan a régi garnitúrából. Speciel a szocialista listán található legtöbb kukta is megérett a cserére. Ezek az emberek élethalálharcot folytatnak, mert tudják, hogy ha veszítenek, akkor személyes politikai karrierjüknek vége, a másodvonal, a szocialista politikai alvilág lehetőségei, forrásai végleg elapadnak, és 1989 technicizált értelme elvész. Kiderülne, hogy a politika nem csak hatalmi mechanizmusok összessége, ahogy nem egy egyetemen – sajnos – mai is tanítják nálunk. Kiderülne, hogy a politika legalapvetőbb intézményei csak akkor működnek, ha morális alapjuk erős. Ha az állam, a politikai közösség, az igazságosság, a joguralom fogalmaiban van egy minimális konszenzus. Erre aligha van esély, ha a politikai energiáinkat még mindig 1989 elvarratlan szálai okozta feszültségek emésztik fel. Nem a demokrácia van veszélyben, hanem az új alkotmányos berendezkedés morális alapja ingatag. Megengedem, nem alaptalanul merülnek fel jogos aggályok mindkét oldalon. Meggyőződésem szerint viszont a legtöbb konfliktus végső forrása 1989 tudatosan leszűkített értelmezése, a valóság torz és kaotikus értelmezése, amelyet egy lengyel filozófus, Marcin Krol kognitív zűrzavarnak nevezett, azaz politikai nyomorúságunk fő oka az intellektuális kábulatunk, morális szétesettségünk és sok ember azon érzése, hogy sorsa alakítása mások kezében van. Vagyis bajaink mélyebb olvasata a kommunista örökségünkhöz vezet újra és újra. Amíg a belénk sulykolt vagy alattomosan – ártatlan interjúkban, ostoba bestsellerekben, humornak álcázott, slampos gondolatokban stb. – belénk csöpögtetett, mechanikus materialista nézetek foglyai vagyunk, addig a politikai közösségünk védtelen lesz mindenféle radikális eszmével szemben.
A miniszterelnök beszéde – amelyet az ellenzék már megszületése előtt elhallgatásra ítélt (erre a Kovács László-i kész klisé alkalmazása a bizonyíték) – nem az ígéretei s nem is a valós kormányzati sikerek felsorolása miatt volt érdekes, hanem egy új államkoncepció felvázolása, a politika újrafogalmazása, a politikai közösség összetartó erejéről, a hazafiasság korábban XIX. századinak tekintett, „idejétmúlt” eszméjét kínáló víziója miatt, sőt a Magyar Hírlap egyik publicistája szerint Horthy, Bethlen, Gömbös (sic!) is mondott ilyeneket. Az idei Orbán-beszéd egy államférfi beszéde volt a hazafiasságról, amely megelőz minden egyéb – gazdasági, társadalmi és kulturális – mutatót. Sokan azt hihetik, ez üres idealizmus, a bajok elfedésének átlátszó eszköze, „egy leköszönő kormányfő” hattyúdala – pedig ez a beszéd a nem technikai rendszerváltozás igényével elmondott, az újrakezdés örömével átitatott beszéd volt. Amíg nincs hit, addig minden eredmény visszafordítható lesz. Kérem, nézzék meg, ahogy az amerikaiak kezelik nemzeti gyászukat: hittel az igazukban. A dollármilliárdjaikat már régóta ennek köszönhetik, s nem fordítva. Mindig is tudták, hogy a jövő nyitott, hogy milyen lesz, az döntően saját hitüktől és döntéseiktől függ.

Rasszista álláspontok a státusvitában
A miniszterelnöki beszédet egy olyan társaságban volt módom meghallgatni, amelynek tagjai közül alig ismertem néhány embert, ráadásul külföldiek is jelen voltak. A cél éppen az volt, hogy az élet legkülönfélébb területeiről meghívott vendégek hogyan értékelik a beszédet. Kiindulópontként egy egytől tízig tartó skálán mindenkinek el kellett helyezni a beszédet, azaz minél többre értékelte valaki, annál magasabb pontot adott. Nem jegyeztem föl az összes – nagyjából tiztenöt – minősítés értékét, de a rajz alapján az átlag hét százalék körül lehetett. Egy másik társaság – ettől teljesen függetlenül – szintén hasonló módszerrel próbálta értékelni és átlagolni a miniszterelnöki beszédet: az eredmény hat-hét százalék közötti volt, pedig – ismereteim szerint – az összetétel nem a miniszterelnöknek kedvezett.
Mindig hálás vagyok a sorsnak, ha olyan emberek közé keveredhetek, akiktől tanulhatok, észrevételeik esetleg meghökkentenek, éleslátásuk reményeim szerint csiszolják saját gondolkodásomat. Ez a társaság ilyen volt. Szinte mindenki kampánybeszédnek nevezte, olyannak, amely kerülte a problémák – társadalmi, kisebbségi stb. – megemlítését. Sokan hiányolták a külpolitikai dimenziót, az adópolitika kérdését, a mezőgazdaság és egyéb szakpolitikai problémákkal való foglalkozást. Van, aki az EU-tematikát kereste hiába a beszédben, mások a gazdasági gondolkodás piacbarát elemeinek hiányára mutattak rá. A beszélgetés vezetője ezután rátért a beszéd egyes elemeinek a kibontására – ennek részleteivel nem untatnám az olvasót. A végső következtetés talán az volt, hogy az ez évi miniszterelnöki országértékelő beszéd visszafogott, konfliktuskerülő, kissé talán száraz, politikailag mérsékelt beszéd volt.
Hogy egy beszédből mi hiányzik, az természetesen szintén üzenetértékű lehet. De nem lehet semmilyen átfogó értékelés alapja, hiszen a pozitív mondanivaló a lényeges, mutatja a szándékot. Ennek a beszédnek a váza pedig a hazafiasság, a patriotizmus volt. A hazaszeretet az utóbbi időben különösen éles hangsúlyt kapott az Orbán– Nastase-megállapodás miatt. Még a beszéd előtti napokban pattant ki a parlamenti „hazaárulózás” miatti konfliktus. Orbán Viktor maga jelentette ki, hogy valóban elhangzottak – több kormánypárti képviselő szájából – ezek a szavak. Afölött könynyen átsiklott a magyar sajtó, hogy a szocialisták álláspontja a státustörvény kapcsán rasszista, míg a meggyőződéses liberális gondolkodók ezt pontosan észlelték, s szűkebb körben hangoztatni is szokták. De a tét a szocialisták részéről az, s ezért inkább együtt élnek a kiosztott rasszista jelzővel, hogy végre nemzeti erőnek láttassák magukat. Olyanoknak, akiknek az értékrendjében a haza, a nemzet központi jelentőségű. Ez bizony a kollektív emlékezet és a fránya gondolati beidegződések miatt csoportosan valószínűleg lehetetlen feladat. Egyéni vagy kiscsoportos módon talán lehetséges – lásd még Szűrös Mátyás esetét a nemzettel. Ha valakit lehazaárulóznak, akkor ez azt jelenti, hogy a haza tagjának tekintik az illetőt, hiszen csak a saját közösségem tagja árulhat el engem. Vagyis a korábbi kirekesztési vád nem igaz. Talán mégis arról van szó, hogy van nemzeti minimum, és nem lehet – régi reflexek alapján – a nemzeti és az internacionalista kártyát egyszerre az asztalra teríteni.
Az országértékelő Orbán-beszédek sohasem a külföldnek szóltak, mindig is a saját, belső ügyeink álltak az előterükben. Az idei beszéd célja az volt, hogy tényszerűen bemutassa, mit tettünk, és mi várható, ha újra minket választanak meg a polgárok. Nem mellékes dolgok hangzottak el, hiszen a beszéd mindezt úgy tette, hogy nem volt kérkedő, a felsorolt eredmények tényeken alapultak, ezért a 2006-ig felsorolt, tervezett elosztásbővítési tervek reálisnak tűnnek. Az ellenzéknek még az sem adatott meg, hogy egyfolytában ígérgetéssel vádolja a jelenlegi kormányt. Ők is tudják, hogy a gazdaság fejlődésének jelenlegi üteme reális alapot nyújt a tervezetnek. Akkor mi marad? Mitől volt más ez a beszéd a korábbiaknál?
1989 után először érezheti úgy a nemzet, hogy nincsenek közvetlenül fenyegető veszélyek, se gazdasági, se külpolitikai, se társadalmi értelemben. Értelme volt az áldozatoknak, a feszültségeknek, az erőfeszítéseknek. Olyan célokat is kitűzhetünk, amelyeket nem a közvetlen szükséglet diktál, mint a piacgazdaság kiépítése, a privatizáció, a fogyasztástól a termelőkapacitás bővítéséhez való központi forrás-átcsoportosítás (Bokros-csomag), a magas infláció miatti folyamatos, állami erőforrásokat apasztó kompenzációk finanszírozása stb. 2001-ben valóban megfordult több korábbi kényszeren alapuló trend. Az állam először érez erőt maga kezdeményezte programok végrehajtására. Elsősorban is a családi és az ehhez kapcsolódó kedvezmények növeléséről van szó. Az otthonteremtés sok fiatal esetében most válik elérhetővé, kiszámítható vállalkozás lett lakást építeni vagy vásárolni. A gazdaság motorjává a Széchenyi-terv vált, amelyet még az ellenérdekű politikai felek sem támadnak különösebb vehemenciával, kivéve az időnként felhangzó negatívumot, hogy a belső kereslet általi gazdaságélénkítés folyamatosan rongálja a belső egyensúlyt. A minimálbér jelentős emelése, a diákhitel bevezetése, a felsőoktatásban részt vevők számának európai átlagra emelése, a népegészségügyi program elindítása, a földalap elfogadása, a családi gazdaságok támogatása stb. Bármennyire fontos is mindez, a beszéd magvát nem ezek az adatok adják.

Félelemre hivatkozni antidemokratikus
A fenti eredmények a hazaszeretetben megnyilvánuló lelki rendszerváltozásban nyernek értelmet. Az önutálat és a kishitűség legalább annyit rongál, mint az elhúzódó infláció. Ha valaki otthon érzi magát, ahol él, akkor jól érzi magát. Ha jól érzi magát, akkor megnő a tettvágy, több kreatív megoldás születik, az ábrándozás nem fölösleges időtöltés többé, hanem a lelki egészség jele. Az önbizalom előfeltétele a politikai bizalomnak. Fontos felismerése a beszédnek, hogy a hazaszeretet egyik rongálója a bizalom nagyon alacsony szintje. Ezért is káros az ellenzék részéről állandóan a félelemre, sőt a szorongásra hivatkozni. Ahol félelem van, ott nincs bizalom, ahol szoronganak, ott csak reszketés van. Tisztességes politikai magatartás 1998 nyara óta – egyből, minden tapasztalat nélkül – rögtön a félelemre hivatkozni? Nem azt a sokat emlegetett antidemokratikus magatartást fejezi ki, hogy csak addig érzem a politikai közösséghez tartozónak magam, ameddig nálam van a hatalom? Ha nincs, akkor félek, tehát kívül helyezem magam a politikai közösségen. Sajnos ezek olyan gondolkodás- és cselekvésmódok, amelyek a visszájára fordulnak. Vajon Kovács László miért gondolja, hogy ha ők kerülnek hatalomra, akkor a lakosság másik fele nem fogja úgy érezni, hogy félnie kell az új hatalomtól?
A hazaszeretet bizalmat jelent, nem pedig valamilyen misztikus, ködös érzést. Aki hazaszeretetről, gazdasági patriotizmusról, összetartozásról, árvízbe veszett életek megsegítéséről, család és haza összefüggéséről beszél, az a bizalomra helyezi a hangsúlyt, és ebben a beszédben a bizalom egyenértékű fogalomként jelent meg a család, tanulás, rend és összetartozás korábbi értékei mellett. Akik a státustörvényt elhibázottnak vélik – sokan vannak ilyenek –, azok valószínűleg a célt is elhibázottnak tartják, vagyis a nemzet összetartozásának szimbolikus megjelenítését túl magas árnak ahhoz a kevés lelki kielégüléshez és örömhöz képest, amit ez a törvény okozott a határon túli magyarok körében. Bár már lehet, hogy későn jött az egész. A minap taxiban utazva a mézfajták egészségügyi hatásait beszéltem meg a vezetővel. A középkorú, megnyerő modorú sofőr felvillanyozódott a Felvidéken kapható fenyőméz hallatán. Én viszont elbizonytalanodtam, amikor a Felvidéket Horvátországba helyezte egy tapogatózó kérdésbe csomagolva. Nem akarom bántani így ismeretlenül és utólag az illetőt, ezért csak azt mondom, hogy a miniszterelnöki beszéd tartalmának hazaszeretetre építése talán nem céltévesztés, nem üres, érzelmes és fölösleges vállalkozás. Sajnos a tizenkét évnyi, politikailag szabad együttélés nem volt elég, hogy politikai közösségünk összetartó elemei kialakuljanak, egymáshoz illeszkedjenek. Aki pedig úgy gondolja, hogy a hazaszeretet szembeállítható az emberi és egyéb, az individuumot védő jogokkal, az a szememben rosszhiszemű.

A jobboldal szociális törődése
Magyarországot nem lehet a múltba visszatéríteni – hangzott el a miniszterelnök beszédében. Egyik ismerősöm pedig azt kérdezte, hogy a jelenlegi kormány miért nem tud egy konzervatív állameszménnyel előállni. Szerintem már előállt – válaszoltam. Mitől konzervatív egy állam? Attól, hogy az államot tekintélynek tartja, eredetét nem szerződésből vezeti le, olyan képződménynek látja, amely a világ rendje és az egyén világa között közvetít, s így strukturálja az emberi világot. Az állam a racionális emberek szabad cselekvési területe, amelyet valójában szimbólumok tartanak fenn: a címer, a zászló, a himnusz, a nemzeti ünnepek és minden olyan politikai intézmény és eszmény, amelyet fontosnak tekintenek az adott államban. A beszédből és a kormány négyévi tevékenységéből kirajzolódott, hogy új államkoncepció formálódott ki: ezért sem lehet a múltba visszatérni.
Dehogynem! – hangzik kórusban az ellenzők szózata: hát micsoda a Szent Korona-tan felelevenítése, az ezeréves Magyarország „neobarokkos” megünneplése stb. A szimbólumok szintjén még messzebbre is vissza szoktunk menni: aki az Európa-retorikát használja, vajon nem érti bele az ókori Athént és Rómát, a középkori teológiai vitákat és a modern felvilágosodás érvrendszereit? Nincs különbség, mert a Szent Korona-tan ugyanolyan eleme a magyar hagyománynak, mint Voltaire észérvei az európai szellemi hagyományénak. Mindkét elem racionalizálható, mert saját korukban racionális volt mindkettő. Ha valaki a haladás mércéjét használja, attól csak azt kérdezném meg: az elvont progresszivitás eszméje miért lenne a racionalitás abszolút mércéje?
Az új állam koncepciója – mint mindenütt a világon – eklektikus. A gondoskodó, újraelosztó állam eszméje a nyugati civilizációban megkerülhetetlen, bár nem abszolút. Az Orbán-kormány többször beavatkozott gazdasági folyamatokba, mert az állam érdekeit védte (például a győri kekszgyárét). Az állam segített az árvízkárosultakon, akik