Gordon központi tézise az, hogy a különböző típusú rendszerváltási törekvések – bár gyakran csábítóan úgy álcázzák őket, mint Washington minden problémájának „megoldását” – változatlanul rosszabb helyzetbe hozták Amerikát. Végigveszi a régióban történt amerikai szerencsétlenkedéseket, az iráni Mohammad Mosaddegh 1953-as megbuktatásától kezdve az újabb iraki, líbiai és szíriai kudarcokig. A tanulság? 

És mint egy excentrikus feltaláló hűséges asszisztense, állandóan megdöbbennek, amikor a dolgok nem úgy mennek, ahogyan tervezték.

Mit mond ez nekünk egy esetleges Harris-elnökségről? Először is, a kormánya sokkal óvatosabb lenne a katonai beavatkozással kapcsolatban, legalábbis a Közel-Keleten. Gordon évek óta Harrisnek ad tanácsokat, és ez a befolyása látszik is. Nem rajong a ­George W. Bush éveit jellemző, nehézkes rendszerváltási fantáziákért, és joggal feltételezhetjük, hogy Harris sem rajong majd érte. Kormánya talán visszafogottabb megközelítést alkalmaz – olyat, amely a diplomáciát és a multilateralizmust részesíti előnyben a tengerészgyalogság bevetésével szemben, amint a baj szagát megérezzük. Legalábbis ezt remélhetjük.

Vegyük például az izraeli–palesztin konfliktust! Gordon a kétállami megoldás híve, ami Washingtonban valahol az unortodox és a radikális között van, a pillanatnyi hangulattól függően. A közelmúltban tett megjegyzései nem voltak túl jóindulatúak Izrael biztonságának kezelésével szemben. Kritizálta a ciszjordániai telepbővítéseket, és amellett érvelt, hogy a palesztin területek folyamatos izraeli megszállása nem éppen a hosszú távú békéhez vezető út. Ha Harris követi a példáját – és legyünk őszinték, valószínűleg így tesz –, akkor kormánya kicsit keményebben nyomást gyakorolhatna Izraelre, hogy találjon fenntartható politikai megoldást, ahelyett, hogy egyszerűen biankó csekket adna nekik a katonai akciókhoz. Ez vélhetően Benjamin Netanjahunak nem jönne jól.

Ám még ha Gordon nézetei azt sugallják is, hogy Harris visszariadna a katonai kalandvágytól, ez nem jelenti azt, hogy elszigetelődni készül. Gordon realizmusa nem a John Mear­sheimer-féle reálpolitika komor, cinikus fajtája. Nem, ő még mindig úgy gondolja, hogy az Egyesült Államoknak létfontosságú szerepet kell játszania a világ színpadán, és hogy az ország folyamatosan „a történelem jó oldalán fog állni”. De ehhez a szerephez nagy adag alázatnak is kell társulnia. Szerinte Amerikának fel kell ismernie, hogy nem tud minden problémát megoldani, és semmiképpen sem lenne szabad erőszakkal próbálkoznia.

Gordon persze nem békegalamb. Még mindig hisz az amerikai szerepvállalás fontosságában a világban, csak azt szeretné, ha azt egy kicsit finomabban tenné. A liberális internacionalizmusnak azt a változatát támogatja, amely elősegíti a demokráciát és védi az emberi jogokat anélkül, hogy újabb iraki típusú mocsárba keveredne.

De egy egyre inkább többpólusú világban, ahol a régi washingtoniak Amerika csökkenő globális befolyása miatt aggódnak, nehéz elképzelni, hogy a Harris-kormányzat valóban visszafogottan viselkedne. Túl erősnek bizonyulhat a kísértés, hogy mindent megtegyenek az amerikai elsőbbség fenntartásáért, különösen, ha a világ egyre zűrzavarosabbá válik.

Végtére is, Gordon az óvatosság mellett érvelhet, de világnézete még mindig mélyen beágyazódik abba a hitbe, hogy az Egyesült Államoknak kell vezetnie. Egy olyan demokrata intézményrendszerben, amelyet rettegésben tart a növekvő autoritarizmus Oroszországtól Kínán át az európai populista mozgalmakig, nem valószínű, hogy bármelyik Harris-kormányzat tétlenül nézné, ahogy a liberális nemzetközi rend felbomlik. Manapság a külpolitikai osztályon – különösen a demokraták körében – mélységes aggodalom uralkodik amiatt, hogy éppen tanúi az amerikai hegemónia alkonyának. És amikor egy szuperhatalom úgy érzi, hogy státusa csorbul, a visszafogottságot gyakran kidobják az ablakon a dominancia újbóli megerősítése érdekében, bármennyire is mást hirdetnek Gordon írásai.

Ne felejtsük el, hogy maga Biden is arról beszélt hivatalba lépésekor, hogy visszaállítja Amerika vezető szerepét a világ színpadán, és kormánya nem éppen visszafogottan fokozta a nagyhatalmi versenyt Kínával. Vajon egy Harris-kormány valóban ellen tudna-e állni a saját pártján belülről érkező nyomásnak, hogy „szembeszálljon a külföldi tekintélyelvűséggel”, különösen akkor, amikor a demokraták a demokrácia állapota miatt hisztériáz­nak otthon?

Így bár Harris talán biccent néhányat Gordon óvatos realizmusára, jó esély van arra, hogy az ő kormánya is ugyanabba a sémába kerülne, hogy megpróbáljon „többet tenni” az amerikai befolyás fenntartása és a felemelkedő hatalmakkal szembeni fellépés érdekében. A diplomácia, az együttműködés és a józan ész mind szép és jó, de egy olyan korszakban, amikor a hanyatlás és az új kihívók felemelkedése érzékelhető, a washingtoni liberális internacionalistáknak komoly tapasztalata van abban, hogy arra a következtetésre jussanak: egy kicsit kevesebb visszafogottságra és egy kicsit több beavatkozásra van szükség.

A szerző a Danube Institute vendégkutatója, a Washington Institute for Peace and Diplomacy tudományos munkatársa