Így a mos maiorumtól való fokozatos eltávolodás jelentősen hozzájárult a Római Köztársaság bukásához. Ahogy Róma terjeszkedett és sokszínűbbé vált, az új kulturális hatások beáramlása, valamint a gazdagság és a rabszolgák kezdték megkérdőjelezni a fennálló rendet. Ezt a változást jól példázta a nagy hatalmú egyének felemelkedése, akik a személyes ambíciókat a közösségi jóléttel szemben helyezték előtérbe. Az olyan vezetők, mint Sulla, Pompeius és Julius Caesar, egyre inkább személyes hadseregükre támaszkodtak, és céljaik elérése érdekében megkerülték a hagyományos köztársasági intézményeket, aláásva a szenátus tekintélyét és a jogállamiságot. A mos maiorum eróziója a bevett normák – például a közhivatalok hivatali idejének korlátozása és a tribunátus szentsége – tiszteletének csökkenésében is megmutatkozott. Ahogy Robert Merry összefoglalja, 

„Az állampolgári kötelékek megszűntek, és beköszöntött a polgári szigor. Az emberek még mindig lelkesen beszéltek a mos maiorumról. A királyok és diktátorok uralta világban még mindig a saját kormányzati rendszerüket tartják a legnagyszerűbbnek. Még mindig ragaszkodtak ahhoz az elképzeléshez, hogy valójában semmi sem változott. Pedig minden megváltozott. Az alkotmányt felrúgták, és az már nem tudta úgy összetartani az államrendet, mint a régi dicsőséges időkben. Az eredmények fontosabbak lettek, mint az alkotmányos folyamatok.”

Lehetetlen nem észrevenni, hogy ez mennyire hasonlóan hangzik a mai amerikai politikai diskurzushoz. A politikai elit ragaszkodik ahhoz a gondolathoz, hogy a Nyugat a „demokrácia és az autokrácia” ideológiai csatáját vívja (ez utóbbit Oroszország és Kína testesíti meg), hogy az Egyesült Államok még mindig hegemón geopolitikai erő, és hogy maga az amerikai politikai rendszer még mindig az amerikai alapító atyák által meghatározott eredeti alkotmányos keretek között működik.

Mégis égbekiáltóan nyilvánvaló, akárcsak Rómában, hogy minden megváltozott. 

Egy kommentátort idézve az Egyesült Államok „többé már nem állíthatja magáról hitelt érdemlően, hogy a pártatlan jogállamiság és az alkotmányos kormányzás globális példája. Ezt a hírnevet már az is csorbította, hogy Trump ügyetlenül megpróbálta megdönteni a 2020-as választások eredményét. Ma azonban, köszönhetően annak, hogy ellenségei hajlandók a bíróságokat a választások befolyásolásának eszközévé tenni, bebetonozódott az a megítélés, hogy az USA ma már a világ legnagyobb banánköztársasága.”

Platón saját tanítványa, Arisztotelész volt az, aki megjegyezte, hogy egy etnikailag sokszínű társadalomból hiányzik a filia, a polgárok hús-vér testvérisége, ami elengedhetetlen a belső egységhez – és így a demokrácia szuverenitásához. Ehelyett az ideológiai politika került a középpontba. A The New York Times egyes progresszív képviselői még odáig is elmennek, hogy történelmi revizionizmusba bocsátkoznak, és a faj és a rabszolgaság kérdésében vitatják az ország alapításának célját és identitását. Egy neves politológus legújabb könyvének címe, A The Crisis of the Two Constitutions (A két alkotmány válsága) jól érzékelteti a megosztottság érzését.

Nem nehéz megállapítani, hogy a mai Amerikában nincs általános konszenzus arról, hogy mit képvisel, honnan jött, mi az alapvető kulturális lényege, az öröksége. 

Figyelembe kell venni a technológia kulcsszerepét is ebben a folyamatban.

Egyszerűen fogalmazva, a technológiai fejlődés megváltoztatja a gazdasági struktúrákat, a kommunikációs módszereket és a katonai képességeket. Ezek megváltoztatják a társadalmon belüli erőviszonyokat, lehetővé téve új osztályok vagy csoportok számára, hogy szembe szálljanak a meglévő hatalommal. Ez a dinamika a Római Köztársaság bukásakor is megfigyelhető. Róma területének terjeszkedése a rabszolgamunkára való fokozott támaszkodást eredményezett, amit a mezőgazdasági technológia fejlődése, például a római eke és a vízimalmok is elősegítettek. Ez a gazdagság néhány elit földbirtokos körében történő koncentrációjához vezetett, ami széles körű gazdasági egyenlőtlenségeket és társadalmi nyugtalanságot okozott a plebejusok körében, akiket gyakran kiszorítottak kis gazdaságaikból. A Gracchi testvérek földreformkísérletei rávilágítottak a gazdag elit és a köznép közötti feszültségekre, ami végső soron hozzájárult a politikai instabilitáshoz. 

A gazdasági egyenlőtlenségek növekedésével a hagyományos köztársasági struktúra, amely bizonyos fokú társadalmi kohézióra és közös kormányzásra támaszkodott, egyre feszültebbé vált. Hasonlóképpen, a katonai technológia újításai – például a tökéletesített úthálózatok, erődítmények és ostromtechnológiák – lehetővé tették a római hadvezérek számára, hogy hatalmukat hatékonyabban vetítsék ki hatalmas távolságokra. Ezek a fejlemények, amelyek az egyes katonai vezetőket feljogosították, az elit vagyonának koncentrációjával együtt a köztársasághoz való hagyományos polgári lojalitást erodálták az olyan nagy hatalmú személyek javára, mint például Julius Caesar, akik vagyonukat, katonai sikereiket és személyes hadseregüket arra használták fel, hogy megkérdőjelezzék a szenátus tekintélyét.

Nem nehéz belátni, hogy a modern világban, különösen az Egyesült Államokban a közelmúltban bekövetkezett technológiai újítások milyen párhuzamot mutatnak a Római Köztársaságban végbement változásokkal. A késő ipari és digitális kor technológiai fejlődése, például az automatizálás, a digitális kommunikáció és a gig-gazdaság drasztikusan megváltoztatta a munkaerőpiacot. Mindez az olcsó munkaerőnek az elit által ösztönzött tömeges migráción keresztül történő beáramlásával kombinálva – ami a római elit rabszolgamunkát preferáló munkáját idézi – jelentős gazdasági egyenlőtlenségekhez vezetett, ahol a vagyon egyre inkább egy kis gazdasági és pénzügyi elit kezében összpontosul. 

Létezik azonban néhány kevésbé nyilvánvaló, de potenciálisan még inkább bomlasztó, technológia által vezérelt fejlemény is. Vegyük például az írni-olvasni tudók arányának csökkenését. A demokratikus társadalmak kialakulása az elmúlt 200 évben vitathatatlanul a tömeges írástudás elterjedésétől függött, amely lehetővé tette a polgárok számára, hogy megértsék az addig összetett politikai és gazdasági kérdéseket, részt vegyenek a politikai diskurzusban, és végül képviseletet és részvételt követeljenek a politikai folyamatokban. Az írni-olvasni tudók arányának csökkenése, amelyet az audiovizuális média és a rövid információfogyasztás – gondoljunk csak a tévéhírekre és a TikTokra – iránti növekvő preferencia okoz, aláássa ezt az alapot. Az írni-olvasni tudás csökkenésével együtt csökken a kritikus gondolkodás és a megalapozott döntéshozatal képessége is, amelyek az egészséges demokrácia alapvető összetevői. Ez a tendencia azzal fenyeget, hogy erodálja a tájékozott választókat, akikre a demokratikus társadalmak támaszkodnak, és olyan népességhez vezethet, amelyet könnyebben befolyásolnak leegyszerűsített, érzelmi üzenetek, mint árnyalt, racionális viták.

Ezt a tendenciát tovább rontja a big data, a big data analitika és a célzott reklámok megjelenése. Az olyan politikai gyakorlatokkal kombinálva, mint a „szavazatgyűjtés” és az összehangolt „szavazzunk” erőfeszítések, a politikai kampányok ma már képesek személyre szabott üzenetekkel megcélozni bizonyos választói szegmenseket, megbízható szavazótömböket létrehozva, és csökkentve a hangsúlyt a széles körű politikai platformokra, amelyek a különböző csoportokat igyekeznek egyesíteni. A választói magatartás ilyen technológiai manipulációja a római hadvezérek személyes hadseregeivel áll párhuzamban, ahol a lojalitást közvetlen, célzott ösztönzőkkel, nem pedig a köztársaság eszméi iránti közös elkötelezettséggel alakították ki.

Végül pedig a közösségi média és az alternatív médiaforrások térhódítása, amelyet az internet és a digitális technológiák alacsony induló költségei tettek lehetővé, megtörték a „kapuőr” médiaintézmények, például az újságok, magazinok és a hagyományos televíziós hírek hatalmát. Ezek hagyományosan akadályként működtek a radikális politika előtt az információáramlás ellenőrzése és a politikai középhez jobban igazodó narratívák és nézetek népszerűsítése által, elnyomva a „túl szélsőségesnek” tartott eltérő ideológiákat és nézőpontokat. 

Ráadásul erre a fejleményre reagálva a politikai vezetők megpróbálják megerősíteni a hagyományos kapuőrző intézmények kulcsszerepét, és keménykezű intézkedéseket alkalmaznak az online diskurzus szabályozására. Az állampolgárok egyre inkább úgy tekintenek ezekre az intézkedésekre, mint a bebetonozott elit kétségbeesett lépéseire, amelyekkel fenn akarják tartani a hatalmukat – s nem pedig úgy, mint a demokratikus integritás védelmére tett valódi kísérletekre. Így a demokratikus normákba vetett bizalom tovább gyengül.

Ahogyan sok államférfi, történész és szakértő – még Amerika alapító atyái is – a Római Köztársaság bukását inkább ambiciózus egyéneknek tulajdonítják, mint társadalmi intézményeknek vagy technológiai változásoknak, úgy 

A valóságban az amerikai demokrácia sorsa – és tágabb értelemben a demokrácia sorsa az egész Nyugaton – olyan társadalmi, kulturális, demográfiai és technológiai trendektől és változásoktól függ, amelyek már jó ideje tartanak. Talán már túl késő visszafordítani ezeket a tendenciákat, és az egyes figurákhoz való ragaszkodás nem foglalkozik a valódi kérdésekkel. A történelem azt mutatja, hogy a társadalmi kohézió felbomlása a technológiai fordulatokkal párosulva a demokratikus rendszerek alapjait erodálja. Az előrelátó és felelős vezetők számára most 

és mit lehet tenni az átlagpolgár jólétének biztosítása érdekében.

A szerző a Danube Institute amerikai vendégkutatója