Az amerikai politikai elit nagy része pánikrohamot kap a közelgő elnökválasztás miatt; Donald Trump Fehér Házba való visszatérésének lehetőségét úgy kezelik, mint a világvégét. Az ember azt kívánja, bárcsak túlzás lenne ez, de nem az. Egy meg nem nevezett, a Biden-kormányzattal szorosan együttműködő demokrata párti tisztviselőt idézve: „Ez nem arról szól, hogy ó, Istenem, Mitt Romney lehet, hogy elnök lesz. Hanem ó, Istenem, a demokrácia véget érhet!”
Az ilyen kézzelfogható félelem nem újdonság: 2016 közepén Andrew Sullivan politikai kommentátor írt egy hiperventiláló, több mint 7500 szavas esszét Amerika még soha nem volt ilyen érett a zsarnokságra címmel, amelyben kijelentette, hogy „liberális demokráciánk és alkotmányos rendünk szempontjából Trump egy kihalási szintű esemény”. Az ilyen jellegű cikkek, amelyek szűk értelemben Trumpra mint populista demagógra összpontosítanak, aki névlegesen a demokratikus rend felborítására törekszik, következetesen közös vonást mutatnak: azzal a kérdéssel nem sikerül teljes mértékben megküzdeni, hogy egy olyan figura, mint amilyen Trump, miért jelenik meg a viharos demokratikus politikában. A válasz ugyanis igen kényelmetlenül emészthető: a demokrácia, mint minden más rezsim, átmeneti. Irving Kristol, a század második felének talán legkövetkezetesebb közéleti értelmisége és a The National Interest – amelynek egykor én magam is szerkesztője voltam – alapítója foglalta össze ezt a nézetet:
Minden kormányzati forma – demokrácia, oligarchia, arisztokrácia, monarchia, zsarnokság – eredendően instabil, minden politikai rendszer eredendően átmeneti, és minden rendszer stabilitását megrontja az idő maró ereje. Nem véletlen, hogy a XX. század a világi-liberális-kapitalista demokrácia elleni lázadások egész sorának volt tanúja. Ezek a lázadások elbuktak, de az ilyen lázadásokat tápláló források megmaradtak. Ami azt jelenti, hogy amerikai demokráciánk, bár látszólag győzedelmeskedik, veszélyben van, és éppen azért van veszélyben, mert ez a fajta demokrácia az, ami, minden problémájával együtt, amely egy ilyen demokrácián belül gyökeret ereszt. Ilyen problémakörök közé tartozik a közösség, a spiritualitás utáni vágyakozás, a technológiával szembeni növekvő bizalmatlanság, a szabadság és a felhatalmazás összekeverése és még sok más.
Ez egy provokatív állítás, de megérdemli a megfontolást. Tegyük fel, hogy igaz; ha igen, akkor pontosan melyek azok a konkrét változások, amelyek idővel erodálják a demokratikus rendszert? Erre két válasz adható, és mindkettő kölcsönhatásban van egymással: ezek ugyanis a társadalmi intézmények változásai és a technológiai változások.
Kezdjük az előbbivel. Minden társadalomnak, különösen egy demokratikusnak, nemcsak struktúrák és kormányzati intézmények sorára van szüksége, hanem – Robert Merry tudóst idézve – „egy általános konszenzusra is arról, hogy mit képvisel a társadalom, honnan jött, mi a kulturális lényege, az öröksége”. Ez a közös kulturális felfogás az a metaforikus ragasztó, amely összeköti az embereket, még akkor is, ha különböző földrajzi helyeken élnek, eltérő nézeteket vallanak vagy hasonló. Ha ez a közös kulturális felfogást fokozatosan aláássuk, akkor egy társadalom végül drámai válságba kerül.
Ennek legnyilvánvalóbb történelmi példája a Római Köztársaság.
Róma polgárai az úgynevezett mos maiorumot, vagyis az „ősök útját” követték. Ez a római kultúra és társadalom alapkoncepciója volt, amely a hagyományos értékeket és a korábbi generációktól örökölt társadalmi normákat hangsúlyozta. Olyan erényeket foglalt magában, mint a pietas (kötelességtudat és hűség a család és az istenek iránt), a gravitas (komolyság és méltóság) és a virtus (bátorság és kiválóság). Ezek az értékek irányították az egyéni viselkedést és a közéletet, erősítve a köztársaságon belüli folytonosság és stabilitás érzését. A mos maiorum ezenfelül a hierarchikus struktúrák tiszteletét, a szokások betartását és a kollektív jólétnek az egyéni érdekekkel szembeni fontosságát diktálta. Az ősi hagyományokhoz való ragaszkodás, ez az íratlan alkotmány kulcsfontosságú volt a római állam társadalmi rendjének és integritásának fenntartásához.
Így a mos maiorumtól való fokozatos eltávolodás jelentősen hozzájárult a Római Köztársaság bukásához. Ahogy Róma terjeszkedett és sokszínűbbé vált, az új kulturális hatások beáramlása, valamint a gazdagság és a rabszolgák kezdték megkérdőjelezni a fennálló rendet. Ezt a változást jól példázta a nagy hatalmú egyének felemelkedése, akik a személyes ambíciókat a közösségi jóléttel szemben helyezték előtérbe. Az olyan vezetők, mint Sulla, Pompeius és Julius Caesar, egyre inkább személyes hadseregükre támaszkodtak, és céljaik elérése érdekében megkerülték a hagyományos köztársasági intézményeket, aláásva a szenátus tekintélyét és a jogállamiságot. A mos maiorum eróziója a bevett normák – például a közhivatalok hivatali idejének korlátozása és a tribunátus szentsége – tiszteletének csökkenésében is megmutatkozott. Ahogy Robert Merry összefoglalja,
„Az állampolgári kötelékek megszűntek, és beköszöntött a polgári szigor. Az emberek még mindig lelkesen beszéltek a mos maiorumról. A királyok és diktátorok uralta világban még mindig a saját kormányzati rendszerüket tartják a legnagyszerűbbnek. Még mindig ragaszkodtak ahhoz az elképzeléshez, hogy valójában semmi sem változott. Pedig minden megváltozott. Az alkotmányt felrúgták, és az már nem tudta úgy összetartani az államrendet, mint a régi dicsőséges időkben. Az eredmények fontosabbak lettek, mint az alkotmányos folyamatok.”
Lehetetlen nem észrevenni, hogy ez mennyire hasonlóan hangzik a mai amerikai politikai diskurzushoz. A politikai elit ragaszkodik ahhoz a gondolathoz, hogy a Nyugat a „demokrácia és az autokrácia” ideológiai csatáját vívja (ez utóbbit Oroszország és Kína testesíti meg), hogy az Egyesült Államok még mindig hegemón geopolitikai erő, és hogy maga az amerikai politikai rendszer még mindig az amerikai alapító atyák által meghatározott eredeti alkotmányos keretek között működik.
Mégis égbekiáltóan nyilvánvaló, akárcsak Rómában, hogy minden megváltozott.
A hagyományos amerikai politikai normák meggyengültek. A választójogot kiterjesztették a vagyonnal rendelkező európai férfiaktól gyakorlatilag bárkire, aki 18 éves vagy annál idősebb. Az amerikai szenátorokat már nem az állami közgyűlések választják, hanem a nép választja őket. A szövetségi hatalom különböző hagyományos alkotmányos ellenőrzéseit felszámolták. Az eredmények ma már többet számítanak, mint a folyamatok, amint azt a Donald Trump elleni bosszúálló büntetőeljárás és ítélet New York államban bizonyította.
Egy kommentátort idézve az Egyesült Államok „többé már nem állíthatja magáról hitelt érdemlően, hogy a pártatlan jogállamiság és az alkotmányos kormányzás globális példája. Ezt a hírnevet már az is csorbította, hogy Trump ügyetlenül megpróbálta megdönteni a 2020-as választások eredményét. Ma azonban, köszönhetően annak, hogy ellenségei hajlandók a bíróságokat a választások befolyásolásának eszközévé tenni, bebetonozódott az a megítélés, hogy az USA ma már a világ legnagyobb banánköztársasága.”
Még kevésbé van szó arról, hogy az Egyesült Államok mennyire drámai kulturális változáson ment keresztül. Az elmúlt ötven év fékevesztett bevándorlása megváltoztatta az ország demográfiai és kulturális összetételét, szétzilálva a korábbi széles körű kulturális egység érzését.
Platón saját tanítványa, Arisztotelész volt az, aki megjegyezte, hogy egy etnikailag sokszínű társadalomból hiányzik a filia, a polgárok hús-vér testvérisége, ami elengedhetetlen a belső egységhez – és így a demokrácia szuverenitásához. Ehelyett az ideológiai politika került a középpontba. A The New York Times egyes progresszív képviselői még odáig is elmennek, hogy történelmi revizionizmusba bocsátkoznak, és a faj és a rabszolgaság kérdésében vitatják az ország alapításának célját és identitását. Egy neves politológus legújabb könyvének címe, A The Crisis of the Two Constitutions (A két alkotmány válsága) jól érzékelteti a megosztottság érzését.
Nem nehéz megállapítani, hogy a mai Amerikában nincs általános konszenzus arról, hogy mit képvisel, honnan jött, mi az alapvető kulturális lényege, az öröksége.
Érthető tehát, hogy az Egyesült Államok a jelenlegi demokratikus formájában nem sokáig élheti túl ezt a szakadozó belső megosztottságot, amely arról szól, hogy milyen ország, kik a lakói és mit képvisel. A társadalmi átalakulás azonban önmagában nem magyarázza meg, hogy miért változnak a politikai rendszerek.
Figyelembe kell venni a technológia kulcsszerepét is ebben a folyamatban.
Egyszerűen fogalmazva, a technológiai fejlődés megváltoztatja a gazdasági struktúrákat, a kommunikációs módszereket és a katonai képességeket. Ezek megváltoztatják a társadalmon belüli erőviszonyokat, lehetővé téve új osztályok vagy csoportok számára, hogy szembe szálljanak a meglévő hatalommal. Ez a dinamika a Római Köztársaság bukásakor is megfigyelhető. Róma területének terjeszkedése a rabszolgamunkára való fokozott támaszkodást eredményezett, amit a mezőgazdasági technológia fejlődése, például a római eke és a vízimalmok is elősegítettek. Ez a gazdagság néhány elit földbirtokos körében történő koncentrációjához vezetett, ami széles körű gazdasági egyenlőtlenségeket és társadalmi nyugtalanságot okozott a plebejusok körében, akiket gyakran kiszorítottak kis gazdaságaikból. A Gracchi testvérek földreformkísérletei rávilágítottak a gazdag elit és a köznép közötti feszültségekre, ami végső soron hozzájárult a politikai instabilitáshoz.
A gazdasági egyenlőtlenségek növekedésével a hagyományos köztársasági struktúra, amely bizonyos fokú társadalmi kohézióra és közös kormányzásra támaszkodott, egyre feszültebbé vált. Hasonlóképpen, a katonai technológia újításai – például a tökéletesített úthálózatok, erődítmények és ostromtechnológiák – lehetővé tették a római hadvezérek számára, hogy hatalmukat hatékonyabban vetítsék ki hatalmas távolságokra. Ezek a fejlemények, amelyek az egyes katonai vezetőket feljogosították, az elit vagyonának koncentrációjával együtt a köztársasághoz való hagyományos polgári lojalitást erodálták az olyan nagy hatalmú személyek javára, mint például Julius Caesar, akik vagyonukat, katonai sikereiket és személyes hadseregüket arra használták fel, hogy megkérdőjelezzék a szenátus tekintélyét.
Nem nehéz belátni, hogy a modern világban, különösen az Egyesült Államokban a közelmúltban bekövetkezett technológiai újítások milyen párhuzamot mutatnak a Római Köztársaságban végbement változásokkal. A késő ipari és digitális kor technológiai fejlődése, például az automatizálás, a digitális kommunikáció és a gig-gazdaság drasztikusan megváltoztatta a munkaerőpiacot. Mindez az olcsó munkaerőnek az elit által ösztönzött tömeges migráción keresztül történő beáramlásával kombinálva – ami a római elit rabszolgamunkát preferáló munkáját idézi – jelentős gazdasági egyenlőtlenségekhez vezetett, ahol a vagyon egyre inkább egy kis gazdasági és pénzügyi elit kezében összpontosul.
Ez a vagyonkoncentráció súlyosbította a társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségeket, ami a lakosság szélesebb körében a jogfosztottság érzését eredményezte. Az ókori Rómához hasonlóan, ahol a plebejusok úgy érezték, hogy a plebejus osztály marginalizálódott az erőforrások és a politikai folyamatok feletti ellenőrzés miatt, a modern amerikai társadalomban is egyre nagyobb a nyugtalanság és a rendszerszintű reformok iránti igény az egyenlőtlenségek kezelésére.
Létezik azonban néhány kevésbé nyilvánvaló, de potenciálisan még inkább bomlasztó, technológia által vezérelt fejlemény is. Vegyük például az írni-olvasni tudók arányának csökkenését. A demokratikus társadalmak kialakulása az elmúlt 200 évben vitathatatlanul a tömeges írástudás elterjedésétől függött, amely lehetővé tette a polgárok számára, hogy megértsék az addig összetett politikai és gazdasági kérdéseket, részt vegyenek a politikai diskurzusban, és végül képviseletet és részvételt követeljenek a politikai folyamatokban. Az írni-olvasni tudók arányának csökkenése, amelyet az audiovizuális média és a rövid információfogyasztás – gondoljunk csak a tévéhírekre és a TikTokra – iránti növekvő preferencia okoz, aláássa ezt az alapot. Az írni-olvasni tudás csökkenésével együtt csökken a kritikus gondolkodás és a megalapozott döntéshozatal képessége is, amelyek az egészséges demokrácia alapvető összetevői. Ez a tendencia azzal fenyeget, hogy erodálja a tájékozott választókat, akikre a demokratikus társadalmak támaszkodnak, és olyan népességhez vezethet, amelyet könnyebben befolyásolnak leegyszerűsített, érzelmi üzenetek, mint árnyalt, racionális viták.
Ezt a tendenciát tovább rontja a big data, a big data analitika és a célzott reklámok megjelenése. Az olyan politikai gyakorlatokkal kombinálva, mint a „szavazatgyűjtés” és az összehangolt „szavazzunk” erőfeszítések, a politikai kampányok ma már képesek személyre szabott üzenetekkel megcélozni bizonyos választói szegmenseket, megbízható szavazótömböket létrehozva, és csökkentve a hangsúlyt a széles körű politikai platformokra, amelyek a különböző csoportokat igyekeznek egyesíteni. A választói magatartás ilyen technológiai manipulációja a római hadvezérek személyes hadseregeivel áll párhuzamban, ahol a lojalitást közvetlen, célzott ösztönzőkkel, nem pedig a köztársaság eszméi iránti közös elkötelezettséggel alakították ki.
Végül pedig a közösségi média és az alternatív médiaforrások térhódítása, amelyet az internet és a digitális technológiák alacsony induló költségei tettek lehetővé, megtörték a „kapuőr” médiaintézmények, például az újságok, magazinok és a hagyományos televíziós hírek hatalmát. Ezek hagyományosan akadályként működtek a radikális politika előtt az információáramlás ellenőrzése és a politikai középhez jobban igazodó narratívák és nézetek népszerűsítése által, elnyomva a „túl szélsőségesnek” tartott eltérő ideológiákat és nézőpontokat.
A mai elit, amelyet ez a fejlemény jelentősen megrázott, pánikszerűen reagál, és gyakran veszélyesnek vagy szélsőségesnek bélyegzi a politikai központtól eltérő nézeteket – beleértve a legitimeket is. Ez a megközelítés nemcsak aláássa a legitim ellenvéleményt, hanem elidegeníti a lakosság nagy részét is, akik úgy érzik, hogy nézőpontjaikat igazságtalanul elnyomják.
Ráadásul erre a fejleményre reagálva a politikai vezetők megpróbálják megerősíteni a hagyományos kapuőrző intézmények kulcsszerepét, és keménykezű intézkedéseket alkalmaznak az online diskurzus szabályozására. Az állampolgárok egyre inkább úgy tekintenek ezekre az intézkedésekre, mint a bebetonozott elit kétségbeesett lépéseire, amelyekkel fenn akarják tartani a hatalmukat – s nem pedig úgy, mint a demokratikus integritás védelmére tett valódi kísérletekre. Így a demokratikus normákba vetett bizalom tovább gyengül.
Ahogyan sok államférfi, történész és szakértő – még Amerika alapító atyái is – a Római Köztársaság bukását inkább ambiciózus egyéneknek tulajdonítják, mint társadalmi intézményeknek vagy technológiai változásoknak, úgy
a kortárs politikai elit is tévesen Donald Trumpra összpontosít, azt gondolva, hogy ő mint egyén egyedülálló és halálos fenyegetést jelent a kortárs demokratikus társadalomra. Ez a »látjuk a fát, de nem látjuk az erdőt« egyik legjobb példája.
A valóságban az amerikai demokrácia sorsa – és tágabb értelemben a demokrácia sorsa az egész Nyugaton – olyan társadalmi, kulturális, demográfiai és technológiai trendektől és változásoktól függ, amelyek már jó ideje tartanak. Talán már túl késő visszafordítani ezeket a tendenciákat, és az egyes figurákhoz való ragaszkodás nem foglalkozik a valódi kérdésekkel. A történelem azt mutatja, hogy a társadalmi kohézió felbomlása a technológiai fordulatokkal párosulva a demokratikus rendszerek alapjait erodálja. Az előrelátó és felelős vezetők számára most
nem is az a kérdés, hogy megmenthető-e a demokrácia. Sokkal inkább az, hogy mi következik ezután,
és mit lehet tenni az átlagpolgár jólétének biztosítása érdekében.
A szerző a Danube Institute amerikai vendégkutatója
