Sok európai érzi, hogy valami nincs rendben, különösen a magyarok. Kétségtelen, rengeteg krízis és vita volt az elmúlt években – elég csak a 2008-as pénzügyi válságra és az abból fakadó adósságspirálra gondolni, vagy akár a bevándorlók inváziójára, a perlekedő uniós nagypolitikára és még sorolhatnánk. Az európaiaknak azt mondták, ezek átmeneti jelenségek, csupán „fekvőrendőrök” a jobb és szebb holnap felé vezető úton – és ez bizonyos mértékig igaz is volt. Ez a fajta önelégültség azonban egy csapásra felszívódott a közelmúltbeli válságok nyomán, az ukrajnai háború, a Hamász és Izrael között zajló Szimhat Tóra-i háború, a vörös-tengeri konfliktus ugyanis mind egyidejűleg azt üzeni, hogy valami nagyon nincs rendben a nyugati világgal. De mégis mi?
Az egyszerű és őszinte válasz az, hogy
a hidegháború vége óta az európai stratégiát támogató „nagy stratégia” összeomlott. Az európai vezetők ugyanis hosszú ideje azon kalkulációk mentén hozták meg döntéseiket, hogy ha Európa katonai biztonságát az amerikaiakra bízzák, az olcsó energiát Oroszországtól vásárolják, az európai árukat pedig Kínának adják el, akkor az öreg kontinens minden irányból a legjobbat élvezheti a világból.
Így csökkenthetik a katonai költségvetést a jóléti állammodell támogatása érdekében, olcsón működtethetik az európai ipart, és az Európai Unió globálisan is versenyképes tud maradni, mégpedig a fizetések csökkenése nélkül. Azaz profitálhatna abból, hogy áruit a növekvő kínai piacon értékesíti, s egyúttal turisztikai célpontként is szolgál a feltörekvő kínai középosztálynak.
A fukuyamai értelemben vett „történelem végére” és az örökkévaló Pax Americana ígéretére fogadtak tehát az európai döntéshozók, csakhogy a történelem nem ért véget, csupán „aludt” néhány évig. És amikor Donald Trump amerikai elnök megválasztása után a történelem felébredt, nagyon éhes volt.
Trump ugyanis problémás kérdéseket tett fel, például arra vonatkozóan, hogy az Egyesült Államok érdeke-e Európa biztonságának állandó támogatása, vagy bölcs ötlet volt-e az európaiak részéről, hogy az orosz kőolajtól és földgáztól tették függővé energiabiztonságukat.
Az Egyesült Államok továbbá tágabb kontextusban azt is felismerte, Kína nem elégszik meg azzal, hogy a másodhegedűs szerepét játssza az amerikai hegemónia árnyékában, és így elkezdte úgymond szétválasztani gazdasági kapcsolatait. Arra kérték tehát Európát, hogy vegye ki ebből a maga részét, és „kockázatmentesítse” Kínával fennálló gazdasági kapcsolatait, ami akár egy tekintélyelvű fenyegetésnek is tekinthető. És így, mindezek hatására az európai stratégia elkezdett összeomlani.
Az ezt követő események tették azonban igazán tönkre a játékot. Oroszország 2022 februárjában kezdődő ukrajnai inváziója heves reakciókat váltott ki Washingtonból, Brüsszelből, Berlinből és más nyugati fővárosokból, a heves reakciókat pedig szankciók és további olyan lépések követték, amelyek összességében véget vetettek az olcsó orosz energiaellátásnak – s annak minden előnyének. Az európai ipari modell hirtelen értelmetlenné vált.
A Politico egy szenzációs, Rozsdaövezet a Rajnán című cikkében élénk képet festett arról, hogy a magasabb energiaárak mit jelentenek Németországnak: dezindusztrializációt, azaz az ipar hanyatlását. Ami még baljóslatúbb képet fest a brüsszeli portál elemzésében, hogy arra figyelmeztet:
Németország ipari magjának eróziója jelentős hatással lesz az Európai Unió többi részére is. Németország ugyanis nemcsak Európa legnagyobb szereplője, de az európai kerék egyik legfőbb mozgatórugójaként funkcionál, összekötve a régió sokszínű gazdaságait, s ezáltal sok tagállam legnagyobb kereskedelmi partnere és befektetője.
A helyzetet ráadásul súlyosbítja az is, hogy az Egyesült Államok – amely már így is túl sok fronton vívja meg a maga csatáit – továbbra is Kínára, illetve a csendes-óceáni térségre igyekszik összpontosítani.
Washington megüzente Európának, hogy többet kell tennie saját biztonsága érdekében. Más szóval, Európának fokozatosan újra militarizálódnia kell, és fel kell készülnie arra, hogy a meghatározatlan jövőben akár arra is kényszerülhet, hogy Oroszország ellen harcoljon.
A közép- és kelet-európai országok számára ez olyan, mintha a háború Istene – amelyet sokáig legyőzöttnek hittek – feltámadt volna a sírból, és tiszteletet követelne. Ráadásul azt állítva, hogy ez már régóta esedékes.
Az európai stratégiát alátámasztó három zsámoly tehát összeomlott. Most pedig felmerül a kérdés: hogyan engedhetik meg maguknak az európaiak a jóléti államot? Hogyan támogassák a bevándorlókat? Hogyan fizessék ki a magasabb energiaárakat? Hogyan folytassák a hadsereg korszerűsítését? És hogyan élesszék fel gazdaságukat a rendelkezésre álló bevételből? Mindezeket ráadásul anélkül, hogy a tagállamok még több, indokolatlanul magas adósságot vállalnának magukra, amely már így is jelentős.
Az izraeli konfliktus tovább rontotta a helyzetet. Fontos megérteni, hogy a holokausztot, a zsidók elleni, a második világháború alatt elkövetett népirtást széles körben szimbolikus erkölcsi-történelmi törésnek tekintik, amely újraírta Európa „alapító múltját”. Ennek egy megoldás vetett véget: „A náci Németország halálával meghal Európa háborúkkal teli, népirtó, civilizálatlan múltja is. Soha többé nem ismételjük meg ezt. Mostantól békés népnek kell lennünk, amely egy jobb holnap felépítésére törekszik, és diplomáciai úton oldja meg nézeteltéréseit”. Ez a vízió, ez a szellemiség szolgált évtizedeken át a nyugati vezetésű liberális nemzetközi rend mitológiai alapjául.
A Hamász október 7-i borzalmas támadása tehát félelmetes vízválasztó volt: azzal, hogy ilyen nagy számban gyilkolt ártatlan zsidókat, a holokauszt célpontjait, a Hamász közvetve a Nyugat 1945 utáni mitológiai alapját is megtámadta. Ami pedig még rosszabb, hogy Izraelben és a Nyugaton is kénytelenek voltak rájönni arra, hogy a Nyugaton belül is sokan támogatták a Hamász támadását.
Izrael reakciója a támadásra – vagyis a Gázai övezet elleni büntetőhadjárat – nem segített a helyzeten. A halálos áldozatok száma olyan magas, hogy Dél-Afrika például a hágai Nemzetközi Bírósághoz fordult, azt állítva, hogy Izrael népirtást követ el a palesztinok ellen. A zsidókat, akik a holokauszt áldozatai voltak, most egy újabb holokauszt elkövetőinek állítják be. Hogy ez az állítás igaz-e vagy sem, azt a kérdést a bírákra, a jogászokra és a nemzetközi jog szakértőire bízom. Ami azonban igenis számít, az az, hogy az ügy sikeres bíróság elé terjesztésével a második világháború utáni nyugati erkölcsi rend alapító mitológiája dőlt meg. Az európai béke retorikai alapjai rombolás alatt állnak.
Emellett az izraeli konfliktus a Vörös-tengeren is további válsághoz vezetett, mivel a jemeni húszi lázadók blokkolták a kereskedelem áthaladását az alapvető fontosságú kereskedelmi útvonalon, válaszul Izrael Gáza elleni hadjáratára. Márpedig
ez a de facto blokád, amelyet az amerikai haditengerészet nem tudott megállítani, közvetlen hatással lesz az európai gazdaságra is. Ahogy Philip Pilkington közgazdász rámutat, a hajók – köztük az olaj- és gáztartályok – arra kényszerítése, hogy kerüljék meg Afrikát, az ellátási lánc megszakadását és az infláció újabb fájdalmas fordulóját fogja előidézni. Az árak ismét emelkedni fognak, ami újabb megélhetési válságot idéz elő az európaiak számára.
Erre a fájdalmas csapásra néhány héten belül, de legkésőbb május–június környékén számítani kell az európaiaknak, a magyaroknak is. Ráadásul úgy alakult, hogy idén az európai parlamenti választások június 6–9. között lesznek, az időzítést figyelembe véve tehát elég valószínű, hogy a választók dühösen mennek el szavazni, hogy kifejezzék nemtetszésüket a megélhetési költségek emelkedése, a mindent átható bizonytalanság és vezetőik gyengesége miatt.
Az üzenetük egyszerű lesz: valami nincs rendben Európával.
A szerző a Danube Institute vendégmunkatársa és az Institute for Peace and Diplomacy tudományos munkatársa
