Akiből ömlik a hamis szó

Tõkéczki László
2002. 03. 27. 0:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

A közelmúlt reálszocializmusa idején a politika iránt érdeklődők ismertek egy Kovács László nevű külügyi embert, aki diszkrét, szorgalmas és nagyon illeszkedő embernek látszott. Hivatalos vélemények szerint természetesen szakember is volt, sőt okos ember („tanácsadó”) hírében állt. Sima modorban elmondott üres megnyilatkozásai alapján is úgy tűnt, hogy a derék, mindig gondterheltnek látszó, homlokráncolós Kovács László nem tartozik a legrosszabb kommunisták közé. Igaz, ha lehetett nemzeti jelleg nélküli külpolitikát űzni, akkor a nevével fémjelezhető az volt, már akkor is látszott, hogy ennek az embernek tévedhetetlenül „helyes hatalmi tudata” van, olyan személyiséget kifejezve, akit csalhatatlanul mindig az erősekre figyelés irányít. Kovács László számára a magyar nemzeti érdek „reálpolitikai” megjelenése tehát a meghunyászkodás volt és maradt máig. Diplomácián azt értette, hogy nekünk mindig jó fiúknak kell lenni, hiszen akkor az embert szeretik, s Kovácsot ellenállhatatlanul vonzotta a „szeretet”, vagyis az erősek elismerése.
S aztán e külügyi gondolatlanságban megőszült ember az öreg(edő) szocialisták között vezérszerepre vergődött. Ehhez persze kellett, hogy a nálánál sokkal eszesebbek kihulljanak az elvtársi dögönyözések rostáján, vagy hogy azok egyszerűen blokkolják egymást, s a semleges kémhatású külügyér az élre sodródott, ahol nagyon jól érezte magát annak ellenére, hogy saját gondolata nem lett több, s a „népet” magával ragadni nem tudta még a szürkékhez szokott elvtársak között sem. Sokan azt jósolták, hogy Kovács úr/elvtárs diplomáciai stílusa jót tesz majd a sok feszültséggel terhelt magyar politikának.
Aztán hamar kiderült, hogy a külügyi sima modorú meghunyászkodóban belpolitikai oroszlán lakik, akiben távlatok, látomások és karizma ugyan nincs, de aki körmeszakadtáig szereti a hatalmat, s így az internacionalista végső harc hangulatában tényekkel, illemmel, igazsággal és mások emberi méltóságával nem törődve tud küzdeni a kádári „táj” uralmáért. Ő pláne igen érzékeny és hiú, a méltóságos nebáncsvirágot megszégyenítő öntudattal véli támadhatatlannak magát. Igazi kommunista apparátcsikként gondolja ma is azt, hogy az ő vagy elvtársai „kemény, de igazságos” véleményével szemben nincs ellenérv és ellenerő. Illetve, ha van, az fasiszta, szélsőséges és a „haladó erőknek” mindent megengedő módon megsemmisítendő.
Kovács László ugyanis – míg szocialista üres lózungokkal ágál – már liberalizálódott, vagyis a „tudományos” és nagyhatalmi (globalista multi) liberalizmus tévedhetetlen képviselője lett. Egyik tévedhetetlenségből a másikba esve pedig az ember zökkenő nélkül tud rasszistázni, szélsőjobbozni, hiszen így most is meg régen is „jó társaságban” volt és van, mivel az erő (fegyver, pénz) megcáfolhatatlan igazságokat hordoznak. A kovácsi ész és diplomácia arra való mindig, hogy eme megfellebbezhetetlen „igazságok” jegyében működjön. Hogy a közösségi megbízatás e realizmus mellett is nemzeti érdek-képviseleti szívósságot, keménységet és útkereső elkötelezettséget is kíván? Na és? Az internacionalizmus elébb, s a kozmopolitizmus most egyéni érvényesülést kínál. A szélsőségesek (elvekre, közösségre, erkölcsre hivatkozók) kíméljék a szakértően technokrata Kovácsot is, aki nagyon szeret külügyminiszter lenni.
Csodálatos is lehet egy ilyen elképzelések alapján felesleges szervezetet vezetni, ahol minden olajozottan működik (beáll a sorba, egyetért, csatlakozik stb.), s valódi gondokat csak e magas működési elveket nem tudó állampolgárok okoznak konzuli szinten. A kovácsi magyar külpolitika tehát egy előkelő protokollüzem, ahol az emberek jól érzik magukat, s világot is látnak, az átlagnál informáltabbak és jobban öltözöttek. Hazudik, aki nem tartja őket képesnek arra, hogy soha, senkinek ne okozzanak – magyarok miatt – kényelmetlenséget.
S akkor most van egy kormány, amelyik komolyan veszi alkotmányos kötelességeit a nemzeti érdekképviseletről, s képes konfliktusos helyzeteket kialakítani igazának kimondásával, érdekeihez való ragaszkodással. Mit képzelnek ezek? Fel akarják forgatni a simán működő alkalmazkodási (meghunyászkodási) szervezetet féktelen „nacionalizmusukkal”? Amire csak az oroszoknak, amerikaiaknak, franciáknak, angoloknak van joguk, s olyan lenézett elvtársaknak, mint a románok, szlovákok és szerbek, akik nem lettek soha olyan fejlettek, mint a magyarországi tudományos szocializmus képviselői. Hát nem. Meg kell mondani a nyugatiaknak, hogy mi nem akarunk hőbörögni, mi száz százalékig respektáljuk az ő érdekeiket, mi nem akadékoskodunk. Mondják meg, mit akarjon a magyar külpolitika, ahogy régen is megmondták. S mi azt tesszük.
Mi távol állunk mindenféle nacionalizmustól, mert mi mindig a világ(forradalom)ért, az emberiségért küzdöttünk, s mi mindig pusztítottuk a magyarkodást. Mi tudjuk azt, hogy mi a haladó (ki)szolgálat, bennünk feltétlenül meg lehet bízni. Mutassanak nekünk egy olyan mindenkori nagy erőt, amelyet mi ne tudnánk kiszolgálni. De ezért elvárjuk, hogy az emberiség képviselői segítsenek letörni a magyar nacionalizmus rasszista, antiszemita, klerikális stb. képviselőit. Akár úgy, hogy amíg össze nem roppan hatalmuk, elviszik a munkahely-biztosító tőkéket. Mi majd kárpótoljuk e humanista veszteséget. Technikáink vannak: garantált profit, „közbeszerzéses” üzleti megbízások, békés szakszervezeti főnökök stb. Értsék meg azt azonban, hogy ilyen segítség nélkül a szélsőjobboldali mai politika még győzhet is, és én nem lehetek külügyminiszter.
Kovács László immár óránként ágál, s mindegy, hogy mi történt, idézi a MIÉP démonikus veszélyeit, s a demokrácia végét dicsérve a végső harcba induló kádári „elitet”, amely ugyanolyan jó lehetne Washingtonnak, mint amilyen jó volt Moszkvának. Ilyen rugalmasságot más nem tud produkálni, mivelhogy azok doktrinerek, vagyis vannak elveik. Mi – így Kovács elvtárs – már régóta mindenre alkalmas modernizátorok vagyunk. Mondják meg Nyugaton, merre kell menni, s megyünk. S ha még kapunk egy kis időt, a magyar proletariátus ellenállásra és gondolkodásra képtelen kezes bárányként örökre minket (és utódainkat) követ. Óriási kár volt 1990-ben minket megbuktatni, s módot adni a szélsőjobboldalnak, holmi tiszta (kék cédulák nélküli) választásokkal. De még jóvá lehet tenni mindent. Mi készen állunk, hogy a magyar népet ismét a leghaladóbb haladás szolgálatába állítsuk.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.