Nem vette el minden fiatal forradalmaskodó kedvét az 1972. március 15-i rendőri brutalitás. Március 21-re újabb demonstrációt hirdettek a szervezők. (Hogy kik voltak ők, sajnos, nem tudom.) Annyit tanultak vagy tanulni véltek 15-i tapasztalatukból, hogy a belváros nyilvánossága agresszív megnyilvánulásokra készteti a hatalmat, ezért egy viszonylag félreeső helyen, a hűvösvölgyi nagyréten akarták megtartani a spontán megemlékezést. Persze a rendőröknek ez a helyszín sem volt kedvére, ezért hatalmas erőkkel lepték el a népszerű kirándulóhelyet. A rendfenntartó alakulatok három gyűrűt vontak a terület köré. Legkívül riadóautók cirkáltak, az erdős-bokros részen kutyás egységek lapultak, jól láthatóan, míg magát a rétet legalább száz fakabát vette körül. A fiatalok nagy részének hátán még ott sajgott a hat nappal korábbi gumibotozás sebe, nem csoda, hogy többségük visszafordult. Talán 100-150 olyan „őrült” akadt, aki nagy bátran bemerészkedett a csapdába. Ebben a helyzetben közös demonstrációra nem is került sor. A fiatalok kisebb csoportokra szakadtak, s mint afféle békés kirándulók, piknikezni kezdtek. Csendben beszélgettek, énekelgettek, szavaltak egymásnak, akadtak olyanok, akik focival adóztak a Tanácsköztársaság emlékének. Az unatkozó rendőrök meg serényen visszarugdalták az elgurult labdát. Az idillikus nyugalom nem tartott sokáig, mert a kora délutáni órákban hat autóbusz gördült be a rétre, azokból KISZ-aktivisták rajzottak ki, megrohamozván a kulturáltan beszélgető csoportokat azzal, hogy vitatkozni akarnak. Hat autóbusznyi Lendvai Ildikó- meg Szekeres Imre-szerű ifjú buzgalmár nagyobb hatással volt, mint a legkegyetlenebb rendőrattak, mert a tüntetők nagyjából fél percen belül páni sebességgel elhagyták a rétet. Csak néhány, megalkuvásra hajlamos forradalmártanonc maradt a helyszínen, akik számtalan korsó sör fejében meghallgatták a KISZ-esek ütődött érveit. Szó, ami szó, ez az 1972. március 21-i tüntetés nem volt egy történelmi jelentőségű esemény, az összképe inkább mosolyogni való, semmint tragikus, talán érthető, hogy a korszakkal foglalkozó szakirodalom teljesen megfeledkezett róla.
Készülőben volt azon a napon egy másik demonstráció is. A városligeti Tanácsköztársaság- emlékműnél akartak összeseregleni azok, akik a március 15-i felvonulás nemzeti, hazafias jellegét visszataszítónak és elítélendőnek találták, s a proletár internacionalizmus jegyében egy ellentüntetést kívántak szervezni. Szerették volna megmutatni, hogy a magyar ifjúság nemcsak magyar érzelmű, hazaszerető „nacionalistákból” áll, akad közöttük egészséges szemléletű maoista, trockista, anarchista és más hasonszőrű ultrabalos is. A rendőrség ezt a megmozdulást sem szívelhette, ezért hatósági engedély hiányában a „tömegdemonstrációt” az utolsó pillanatban lefújták, s csak egy árva lélek maradt a szobornál, ő is azért, hogy hazaküldje az arra tévedőket. Demszky Gábornak hívták a mozgalom eme derék harcosát. A politikailag műveletlen rendőrök azonban őt is elvitték, nyilván azért, mert jelenléte megbontotta a szobor művészi harmóniáját.
Ugyanez a Demszky Gábor néhány nappal ezelőtt a Petőfi-szobornál elvisított ünnepi szónoklatában az 1972-es és ’73-as tüntetőkre hivatkozott mint az örök szabadságvágy egykori megtestesítőire. Nem kellett volna. Nem Demszkynek való, hogy azokra emlékezzen, akik a magyar szabadságért és függetlenségért léptek fel. Aki ellentüntetést szervezett, az jobb, ha csendben marad. Demszky ünnepeljen csak azzal a társulattal közösen, amelyik annak idején meggumibotoztatta, lecsukatta a fiatalokat. Emlékezzen meg róluk, dicsérje az ő hősiességüket. S ha már saját múltját elfelejti, legyen oly kedves és felejtse el azokat is, akik harminc évvel ezelőtt a nemzet szabadságáért tüntettek.
origo.hu
Menczer Tamás: Hazudós vagy, Peti! - videó
