Válaszúton a magyarországi baloldal

Elérkeztünk 2002. március 29-én a választási kampány egyik meghatározó eseményéhez: ezen a napon lehetett utoljára nyilvánosságra hozni a közvélemény-kutatási adatokat. A tegnap közölt egybehangzó felmérések szerint az első fordulóban a Fidesz–MDF közös lista minden jel szerint jelentős előnnyel fog az élen végezni. Tisztában vannak ezzel a ténnyel azok az elemzők is, akik a baloldal győzelméért szorítanak, ezért az utóbbi hetekben már arra helyezték a hangsúlyt, hogy az MSZP és az SZDSZ együttes szavazóbázisa még mindig erősebb, mint a Fidesz vezette jobboldalé. Pedig ez hamis állítás. A 45–48 százalék közötti tartományban mozgó Fidesz–MDF páros tartalékaként ugyanis figyelembe kell még venni az erőteljesen antikommunista beállítottságú FKGP és MIÉP együttesen (legalább) 5-6 százalékos szavazótáborát is. Ezenkívül valószínűsíthető, hogy a 3 százalék körüli szinten mért Centrum párt választóinak egy része is a Fidesz jelöltjeire fog voksolni a második fordulóban. Ez azt jelenti, hogy a szavazópolgárok több mint fele az MSZP vezette baloldal ellen szavaz majd, és az április 21-i második fordulóban, amikor várhatóan a Fidesz és az MSZP jelöltjei állnak majd egymással szemben, ez a több mint ötvenszázalékos bázis akár abszolút többséghez is segítheti a jelenlegi kormánypártokat a következő törvényhozásban.
Ha a föntiekben felvázolt összefogás létrejön, akkor a jelenleg 38 százalékon álló MSZP olyan megrázkódtatás elé néz, amilyen 1990 óta nem érte a pártot. Annak idején a szocialistáknak az első szabad választás után azzal a ténnyel kellett szembesülniük, hogy az évtizedeken át tartó egyeduralom után az ellenzéki szerep vár rájuk, ráadásul a bukott állampárt minden bűnéért nekik kell elszámolniuk. Az 1990-es összeomlás után évekig tartott, mire talpra állt a párt, igaz, a visszatérés 1994-ben fényesre sikeredett. Az ellenzékiség éveiben betonozta be a helyét a pártvezetésben az a politikusgeneráció, amelyik Horn Gyula vezetésével négy éven át irányította az országot abszolút parlamenti többséggel a háta mögött, hogy aztán 1998-ban beleszaladjon egy újabb vereségbe. A kudarc azonban nem indított el az 1990-eshez hasonló kataklizmát. A pártelnöki székben lezajlott Horn–Kovács-helycserét, illetve néhány bűnbaknak kikiáltott politikus háttérbe vonulását leszámítva nem történt tényleges elitcsere, és megkezdődött az a sokszor szinte komikus teleregény, amely aztán a sajtóban a Személyi kérdések az MSZP-ben címszó alatt kapott újra meg újra helyet. Miközben az egykori MSZMP- és KISZ-apparátcsikok, szakszervezeti érdekkijárók, zöldbárók és spontán privatizációból megtollasodott újkapitalisták fáradhatatlan hévvel szervezkedtek a platformokban, senki nem figyelt fel arra a tényre, hogy bárhogy osztogatták el egymás között a pozíciókat, a végén kiderült, hogy mindig ugyanaz a néhány tucat ember üli körbe a pártvezetés kerekasztalát, legfeljebb a szereposztás változott meg. Azok a politikusok, akik az 1990-es földrengés után kétségkívül kemény és kitartó munkával fölemelték a pártot, és akiknek egyszer, 1994 tavaszán elhitte az ország, hogy csak ők rendelkeznek kormányzati szakértelemmel, csak ők képesek a válságkezelésre, és csak ők tudják a várt népjólétet megteremteni. A bukást nem csupán a sorozatos korrupciós botrányok és a durva megszorító intézkedések okozták, hanem az a tény is, hogy 1998-ra kialakult egy olyan jobbközép politikai erő, amelyik hihetőbben tudta elmagyarázni a programját az embereknek, és hatalomra kerülve be is tartotta ígéreteinek nagy részét.
Ez az a tényező, amivel az MSZP meglehetősen nehéz felfogású elnöksége nem tudott mit kezdeni. Annak idején Jeszenszky Gézára vagy Gergácz Elemérre mutogatva még el lehetett hihetni a Kádár-rendszerben szocializálódott kisemberekkel, hogy ezek csak dilettánsok, és a bölcsek kövét a Németh-kormány egykori tagjai birtokolják. Martonyi János vagy Dávid Ibolya viszont már nem lehetett gúny tárgya részben az időközben megszerzett politikai rutinjuk, részben pedig az igen alapos szakmai felkészültségük miatt.
Itt van például a külpolitika: a korábban verhetetlennek számító MSZP csődje talán akkor következett be, amikor Horn Gyula, Kovács László és Medgyessy Péter nagy triásza együttes erővel, Aczél Endrék sokaságát maga mögött tudva sem tudta elhitetni tartósan a közvéleménnyel, hogy a Benes-dekrétumok felemlegetése, vagy a román miniszterelnökkel aláírt egyetértési nyilatkozat súlyos politikai hiba volt Orbán Viktor részéről. Vagy akkor következett be a csőd, amikor az MSZP az antikorrupciós hadjáratát a szinte kacagtató vehemenciával erőlködő egykori párttitkárra, Keller Lászlóra építette. De folytathatnánk a sort a párton kívüli kormányfőjelölt Medgyessy Péter tehetetlen vergődésével, az országjáró körút esztelen rohanásával és a követhetetlen olimpiaügyi állásfoglalásokkal, vagy az egyre kétségbeesettebben kapálózó, szinte minden szópárbajt elvesztő Nagy Sándor frakcióvezetővel.
Az MSZP gyenge lábakon álló személyi politikáját remekül példázza Csehák Judit reaktiválása is, hiszen ezzel lényegében elismerte a szocialista párt, hogy tizenhárom év sem volt elég arra, hogy kineveljen egy hiteles, MSZMP-s pártvezetői múlttal nem bíró szociálpolitikust. De hiányoznak a hiteles arcok az oktatáspolitika, a kultúra területéről is. Jellemző, hogy az értelmiségi arculatot még mindig Vitányi Iván tudja csak megjeleníteni, aki persze a maga hetvenhét évével is fény az éjszakában az íróasztallovagok között. Nincsenek komoly környezetvédelmi szakértőik, a mai napig cselekvésképtelen a párt a családpolitika terén, gondoljunk arra, hogy a Harrach Péter elleni televíziós vitára egy teljesen súlytalan, nyugdíj felé közelítő orosztanárnőt küldtek el.
Dermesztő lesz a választási vereség, mert miközben a Bokrost Lajost dicsőítő közgazdászok vagy hatalompolitikai posztokra (belügy, hadügy, titkosszolgálatok) aspiráló elszánt technokraták tömegével sorakoznak fel, ugyanakkor azokban az ágazatokban, amelyeknek meghatározó szereppel kellene bírniuk egy baloldali pártban, még olyan szakértők sincsenek, akik legalább el tudnák magyarázni a választópolgároknak, hogy mit is akar a párt, milyen jövőképet tud felmutatni azoknak, akik még ingadoznak, és éppen ezért fokozott figyelemmel kísérik a kampányt.
Ha bekövetkezik ez a vereség, akkor talán rádöbben az MSZP is, hogy a műtét nem halogatható tovább. A hatvanas-hetvenes években kinevelt, a pártvezetést a rendszerváltozás idején átvett generáció ideje lejárt. Kovács Lászlónak, Horn Gyulának, Medgyessy Péternek, Csehák Juditnak, Gál Zoltánnak és Nagy Sándornak mennie kell. És nem csupán formálisan kell távozniuk, hanem a párt stratégiájának és programjának megformálásából is ki kell vonulniuk. De nem jelenthet megoldást Németh Miklós visszahozatala, vagy a Szili Katalin-típusú kirakatemberek előtérbe tolása sem. Az MSZP megújulása csak akkor következhet be, ha egy olyan fiatal, pártállami múlttól mentes generáció kerül előtérbe, amelyik Ron Werber nélkül is rájön arra, hogy az egészségüggyel komolyan kell foglalkozni, és nem monetarista közgazdászoknak vagy madonnaarcú kampányembereknek kell a programot kidolgozniuk, hanem valódi szakpolitikusoknak. Akkor válhat valódi szociáldemokrata párttá az MSZP, ha lesz egy olyan vidéki munkáscsaládból származó fiatal értelmiségi politikusa, aki a várható választási vereség éjszakáján ki mer állni a nyilvánosság elé, és a Kovács–Medgyessy kettős szemébe vágja: miattatok veszítettünk, rosszul csináltátok, távozzatok! És persze onnantól lehet az MSZP-ből a magyar SPD, ha a párt tagsága ezt az embert a következő kongresszuson pártelnökké választja, az elnökségbe pedig olyan fiatalemberek kerülnek, akiknek a legrészletesebb önéletrajzából is hiányzik az a kis mozaikszó, hogy: MSZMP KB.
Vannak-e ilyen fiatalok az MSZP-ben? Vannak, nem is kevesen: vidéki önkormányzatokban, a kongresszusi üléstermek hátsó soraiban, a fönt említett nagyfőnökök klientúrájában. Egy részük talán már ma is dühösen morog, talán vannak már fejek, akik összehajolnak a pártszékház valamelyik kis szobájában, és már azt latolgatják, mi lesz azután… Persze, joggal kérdezheti az olvasó, miért is aggódik egy jobboldali publicista a szocialistákért. Pedig egyszerű: itt hosszabb távon is két nagy párt verseng majd, és az egyik biztosan az MSZP lesz. Az pedig mindenkinek érdeke – még a Fidesz–MDF szövetségnek is –, hogy az elkövetkezendő években, évtizedekben ne rúghasson labdába olyan párt, amelynek vezetői úgy gondolkodnak, mint a Horn Gyula–Kende Péter– Ron Werber-féle hármas fogat.