Áprilisi törvények – áprilisi választások

Jövő iránti felelősségük foglalkoztatta azokat az egyetemi tanárokat is, akik Horn Gyula országlásának időszakában úgy gondolták, hogy véleményt kell cserélniük a közélet gondjairól, s fontos kérdésekben időnként meg kell nyilatkozniuk. Mivel Antall József szellemiségével azonosultak, az általa létrehozott alapítvány fogadta be szervezetlen szervezetüket, így magától adódott, hogy nevükben is vállalják az első felelős kormány miniszterelnökének szellemi örökségét, s a Professzorok Batthyány Körének nevezzék-nevezzük magukat-magunkat.
Ilyen fontos kérdés ma az áprilisi választások kimenetele. 1848. április 2-án Batthyány Lajos már a felelős magyar kormány kinevezett miniszterelnöke volt, de az uralkodó csak három nap múlva írta alá az „április törvényeket” és a független kormány minisztereit kinevező iratát, amit az utolsó rendi országgyűlés 11-én szentesített. Az önkényuralom hazug szellemiségére azonban mi sem jellemzőbb, mint az, hogy gróf Batthyány Lajos főbenjáró perének későbbi vádiratában következetesen márciusi törvényekről beszél, s ezzel saját felelősségét a magyar forradalomra és az országgyűlésre hárítja, noha az ünnepélyes beiktatáson maga a király is megjelent. E pernek nevezett jogtiprásról, amire a mi nemzedékünk is jó néhány példát ismer, érdemes elmondani, hogy a vádló hadbíró nem volt hajlandó fölolvasni a halálos ítéletet. A védekező Batthyány természetesen igyekezett minden érvet maga mellé sorakoztatni, de egyetlen szavát vagy tettét sem vonta vissza. Nem csupán kormánya volt felelős, de őt is a felelősségtudat vezette.
A maga választotta úton ment a mártíromságba. Az említett vádirat külön kiemeli, hogy az első magyar miniszterelnök korábban nem vállalt hivatalt. Pedig, ahogy Takáts Sándor egy kémjelentésben olvashatta: „családja rangjával messze fölülmúlja Széchenyi István grófét”, azaz nyitva állt előtte az érvényesülés minden lehetősége egy világbirodalom hivatalszervezetében és diplomáciai testületében. Ő azonban, hogy ismét a vádirat szavait használjam, az „osztrák kormánnyal” szemben a „magyar ügyet” vállalta. Már az 1839–40. évi országgyűlésen a változtatás hívei mellett lépett föl, s ennek szellemében alapított cukorgyárat ikervári birtokán. Céltudatosan cselekedett. Az óvatosabb Széchenyivel szembefordulva Kossuth határozottabb követelései mellé állt. A forradalmak évének februárjában kapcsolatokat keresett itáliai és cseh elégedetlenekkel. Március 15-én az országgyűlés megyei küldöttekből álló alsó tábláján többséggel rendelkező Ellenzéki Párt elnökeként szállt hajóra, hogy Bécsbe utazzék, ahol két nap múlva István nádor kinevezte az önálló magyar kormány fejévé.
Amikor Batthyány Lajosra gondolunk, a múltat kereső kezünk nem csupán a mártírra, a magyar népképviseleti országgyűlés első felelős miniszterelnöke felé nyúl, hanem a békesség hívére is gondolunk. A kormány, amelynek élére állt, olyan különböző nézeteket valló személyiségekből állt, mint Széchenyi, Kossuth, Deák, Eötvös, Klauzál Gábor, Szemere Bertalan és Esterházy Pál. Amíg lehetett, összetartotta őket. A kortársként történelmet író Horváth Mihály szerint a békés megoldás érdekében sok erélyt fejtett ki. Két irányba is: igyekezett minden törvénytelenséget meggátolni, s az idegen érdekek védelmezőivel szemben annyi erőt gyűjteni, hogy velük diadalmasan állhasson szembe. Ezért hangsúlyozza az újabb történetírás különös nyomatékkal a nemzetőrség és az önálló magyar haderő szervezésében játszott fontos szerepét. Az önkényuralom fegyveres támadásának időszakában mégis a megbékélést keresve adta magát későbbi kivégzőinek a kezére. Ártatlanul, de öntudatosan. Az idegen segítséggel győztes hatalom kíméletlen bosszút állt, s ez sem feledhető tanulság.
A múltat mindig nehéz lezárni, mert a jövő a jelenben megkezdődik. A kérdés csak az, milyen a múlt, amit le kell zárni, és milyen a jövő, amit érdemes elkezdeni. A vádirat ebben a tekintetben is igen érdekes. Első pontja a pénzügyi függetlenség megteremtési kísérletét (bankjegyek kibocsátása) teszi meg főbűnnek. Talán kissé meglepő, hogy a „szentesítés nélküli újoncállítás” csak ezután következik. Ehhez tudni kell, hogy az osztrák érdekeltségét hangsúlyozó birodalmi kormány óriási adósságait részben a magyar nemzet nyakába akarta varrni. Azt viszont belátta, hogy az önkényuralom módszereivel a polgári Magyarország megvalósulási folyamatát – aminek feltételeit az „áprilisi törvények” teremtették meg – csak fékezni tudja, megakadályozni nem. A múlt, amit negyvennyolcban le kellett zárni, a történelmi adósságok hosszú sorából állt, s afelé mutatott, amit aztán sokáig sikerült megakadályozni, hogy a felülről szervezett hatalmat a nemzeti érdek szolgálatába álló kormányzat váltsa föl. A jövő azonban az akadályok hosszú sora ellenére elkezdődött, noha a közérdek szolgálatának elve, amit a reformkor gondolkodói alapvetőnek tartottak, nehezen engedett a hatalmi szemléletnek. Az 1867-es kiegyezés Magyarország és Ausztria viszonyát rendezte: föl sem merült akkor, hogy Batthyány szellemi örököseinek ki kellene egyezniük azokkal, akik a halálos ítéletet hozó önkényuralmat szolgálták.
Az elkezdhető jövő lehetőségeinek megfogalmazását már sokkal korábban olvashatjuk Széchenyi Hitel című munkájában: „hazánknak minden ingadozás nélküli átvarázslata egy elkopott, féligmeddig feudális, féligmeddig alkotmányos szövevényből emberhez illő, minden álfénytől kitisztult képviseleti rendszerre, ez emelheti polgári jólétre, virágzatra az országot.” S itt ne engedjük magunkat félrevezetni a fél évszázados történelemhamisítás ma is harsogó képviselőitől. Az örökölhető feudumot – magyarul: hűbért – a hatalom adja a szolgálatokért. Rákosi Mátyás, majd Kádár János egyaránt így kapta meg a Magyarország fölötti hatalmat, és így tartotta fenn: gazdag hűbéreket adományozva a párt és államigazgatás különböző szintű vezetőinek. Alkotmányt is ünnepeltetett minden augusztus 20-án, csak éppen a leírtakat nem tartotta be, miközben évente néhány napig ülésező álparlamenttel hagyatta jóvá a maga szűk önkényuralmi körében meghozott döntéseit – többek között a sokféle eladósodásról.
A mi választásunk most nem arról a múltról szól, amit vállalunk és amihez hűek akarunk lenni. Csak egy történelmileg rövid – a mi életünkben túlságosan hosszú –, szerencsétlen szakasz haszonélvezői kívánják a nekik kedvező viszonyokat visszaállítani. Hatalmuk egyszer már öszszeomlott, s nyomában óriási adósságtömeg maradt, külföldi kölcsönök, meg nem valósult beruházások, elmaradt fejlesztések és karbantartások formájában. Másodszor (1998-ban) a választók vetettek véget rendteremtési kísérletüknek. Most ismét jelentkeznek, és ígérnek. Nekünk azonban nincs szükségünk arra, hogy Magyarország a miénk legyen, mert ahogy azt ötvenhat is bizonyítja, soha nem mondtunk le róla: Rákosi és Kádár idején is a miénknek tudtuk. Ezért szereztünk tudományos fokozatokat, végeztünk kutatómunkát, s ha lehetett, tanítottuk a fiatalokat.
Ahhoz, hogy Batthyány Lajos kibírja a megpróbáltatásokat, hinnie kellett a jövőben, ami megkezdődött. Most egy másik jövőre gondolunk. Akármennyire is magunkénak valljuk Babits soha meg nem elégedését, most szabadon választhatunk rosszabb és jobb között. A fiatalság iránti felelősségünk azt mondatja, a kettő között éles határ vonható. A rosszabb az ígéreteiket eddig mindig megszegők újbóli hatalomra kerülése. Ezzel szemben a jobbat azok képviselik, akik a család és az alkotómunka mellett kötelezték el magukat. Akik az árvíz sújtotta házakat újjáépítették és sok kilométer gátat emeltek a fékevesztésre hajlamos Tiszának. Legalább megkísérelték, hogy gátat vessenek a zsebek mohó és törvénykerülő megtöltésének a feketének és szürkének nevezett gazdaságban. S hogy magunkra is gondoljunk, a pénzügyi források megnövelésével lendületet adtak a jövőt szolgáló tudományos kutatásoknak.
Batthyány búcsúlevelében ezeket írta feleségének: „halálomnak gyalázata előbb utóbb azokra hull vissza, akik engem igazságtalanul és hálatlanul meggyilkoltak”. Kölcsey parazsa világít: a halálra emlékeztetve Batthyány Lajos tiszteletére. De húsvét után vagyunk. A Megváltó feltámadott, s ez a reményekkel teli életre irányítja a figyelmünket. Batthyány Lajos kora azt kérdezi tőlünk: „És te mit tettél érte? Mit fogsz tenni most, midőn álom helyett való pálya nyílik előtted?” Mit fogsz tenni azért, hogy Magyarország magyar ország legyen?
Batthyány szellemében jó választásunkkal válaszolhatunk.