Az egykori kisgazda bázis akár mindent eldönthet

Az április hetediki választási eredmények ismeretében célszerű megvizsgálni néhány apró, látszólag jelentéktelennek tűnő összefüggést. Nézzük először az eredményeket. Nem kétséges, hogy az első fordulót az MSZP nyerte meg. Ezzel még azokat a közvélemény-kutató intézeteket is meglepte, amelyeknek az első negyedévben nyilvánosságra hozott felmérései több esetben is a szocialisták győzelmét valószínűsítették. Emlékezzünk csak vissza a Szonda Ipsos januári–februári eredményeire; volt olyan időszak, amikor még nyolcszázalékos baloldali előnyt is sikerült kimutatniuk. Az Orbán– Nastase-szerződés aláírása után egy példátlanul kemény, militáns rágalomhadjárat indult meg az MSZP részéről, és ezzel akkor sikerült megzavarni a kormánypártok táborát. Ezzel párhuzamosan indult meg az SZDSZ kampánya is, amelynek kőbunkós stílusa joggal háborította fel a jobb érzésű választópolgárokat. Az év első két hónapjában csupán a Gallup jelzett egyértelmű fideszes előnyt, mellesleg ezzel legalább olyan gunyoros hangokat váltott ki bizonyos körök részéről, mint a múlt vasárnapi előrejelzésével.
Február végén a Terror Háza megnyitóünnepsége jelentette a fordulópontot, mert innentől kezdve érezhetően fordulni kezdett a közvélemény. Ekkoriban tudatosult, hogy a román veszély alaptalan, ekkor indult be a használt lakások vásárlására adott kedvezményes hitelprogram, és ezt koronázta meg a március tizenötödiki ünnepségek sorozata. Az ezt követő két hétben már valamennyi intézet a Fidesz–MDF páros előnyét mutatta ki.
Mint ismeretes, a választás előtti héten már nem lehetett nyilvánosságra hozni a legfrissebb felméréseket. Arra is emlékezhetünk, hogy az MSZP még tavaly ősszel készített, Ron Werbertől származó anyagában a kampány csúcspontjának az utolsó hat napot jelölték meg. Ekkor kellett fokozni az MSZP helyi aktivistáinak a mozgósítást a jó előre eltervezett kampányjelszavakkal, demagóg ígéretekkel, suttogó propagandával. Az egyes választókerületek mikrokörzetekre osztása, az itt élő lakosság életkörülményeiről készített választási térképek, a ki tudja, milyen forrásokból összegyűjtött, ellenőrizetlenül felhasznált adatbázisok megannyi segítséget nyújtottak a vélhetően nagy számú, a legtöbb esetben válogatás nélkül toborzott önkéntesnek. Ezek után megkockáztathatjuk a kijelentést, hogy a legfrissebb elemzésekben megjelenő rejtőzködő MSZP-szavazó egyáltalán nem létezik. Annál inkább léteznek viszont azok a bizonytalan egzisztenciájú, a legtöbb esetben nagyvárosi lakótelepeken élő, eddig politikailag gazdátlan kisemberek, akiket egy jó előre megtervezett, nagy mozgósítással létrehozott kampány a kulcsfontosságú napokban szinte odapréselt a szavazófülkékbe. Ha a tizenharmadik havi nyugdíj, az adómentes minimálbér vagy a megemelt ápolónői fizetések beígérésére gondolunk, akkor valljuk meg, nem is volt nehéz dolga a szocialistáknak. És ismerjük el, legalább olyan bravúr volt, mint a Fidesz 1998-as szavazatmaximálási stratégiája, ami akkor szinte sokkolta a második fordulóban a szocialistákat.
Ezzel párhuzamosan zajlott az SZDSZ kampánya, annak a Soros Alapítványnak a burkolt támogatásával, amelyik furamód éppen most kezdett aggódni a fiatal szavazók választói aktivitásáért. Érdekes, hogy 1998-ban, amikor már hetekkel a választások előtt jelezték a közvélemény-kutatók, hogy az egész parlamentáris demokráciát veszélyeztető alacsony részvétel várható, az alapítvány a füle botját se mozdította. A szabad demokraták mostani kampánya a fiatalokat célozta meg. Geszti Pétert és Vágvölgyi B. Andrást leszámítva a ködbe burkolózó stratégák célközönsége az a korosztály volt, amelyik a bugyuta amerikai tinifilmek, a legfrissebb óvszerreklámok és a Hustler Magazin képi világában szocializálódott. A tipikus Pepsi Sziget-lakókról van szó, akiknek fogyasztási szokásait, szociológiai hátterét és politikai beállítottságát vélhetőleg már gondosan feltérképezték az elmúlt években. A tavaly nyári melegbotrány pedig, amely a köztiszteletben álló konzervatív politikust, Tarlós Istvánt vette célba, a hangnemével és a hozzá kapcsolódó látványos médiatámogatást élvező demonstrációkkal érdekes párhuzamot mutat az SZDSZ idei tavaszi kampányával. Emlékezhetünk rá, hány balliberális politikus és értelmiségi sertepertélt akkoriban a melegek védelmében a harcos szigetlakók között, természetesen végig a kormánykoalíció ellen agitálva.
A szabad demokraták az MSZP-vel ellentétben fütyültek a szociálisan elnyomorodott helyzetben élőkre. A végtelenségig leegyszerűsített, két-három szavas szlogenekre lefordított üzeneteik a többnyire a szülei által teremtett jólétben élő, hedonista gondolkodású, alig felnőtt kamaszokat fogták meg, és alighanem ez az egyes elemzők szerint százötvenezresre becsült tömeg volt az, amelyik a felizzított hangulatban átlökte a szabad demokratákat az ötszázalékos küszöbön. A többnyire pályakezdő diplomásokat az értelmiségi minimálbér és az adócsökkentések ígéretei foghatták meg. Az SZDSZ újonnan nyert választói közönsége semmilyen átfedésben nincs azokkal a tömegekkel, amelyeket a szocialisták kampánya indított el. Mi több, érdekeik gyökeresen különböznek. Amennyiben a fönti kijelentések igazak, akkor máris megcáfolható az, hogy a Kovács László által említett, állítólag elsöprő erejű kormányváltó hangulat döntötte el a választásokat. Egy éveken át tartó, manipulatív eszközök egész sorát felsorakoztató propagandahadjárat volt az, amelyik a kereskedelmi médiumokon át szinte beprogramozta a gondosan kiválasztott választói csoportokat, hogy a megadott napon induljanak el szavazni, és voksukkal vásárolják meg a négy éve reklámozott termékeket, vagyis az MSZP-t és az SZDSZ-t. A program kulcsszava a négy éven át folyamatosan sulykolt félelem volt (természetesen minden olyan dologtól, ami jobboldali vagy polgári), és az Ön, Te, Velünk stb. személyekhez szóló kifejezések, amelyek szinte ritmikus váltakozással tűntek fel az MSZP-, SZDSZ- és Soros-plakátokon. Ezek a választói csoportok április hetedikére lettek beállítva, és valljuk meg, az időzítés nem kevés, előre persze nem kalkulálható kormánypárti hibának is köszönhetően tökéletesen sikerült. A Fidesz–MDF-szövetség szavazatgyűjtő módszerét, amely a szédületesen nagy létszámú tömeggyűlések mámorosan áradó MI-hangulatát, valamint a plakátokon és kampányfilmeken átsugárzó pozitív töltetű érzelmeket célozták meg, sikerült, igaz, midössze ötvenezer szavazattal megelőzni az első fordulóban.
Megelőzni, de nem legyőzni. Már az első forduló éjszakájának MSZP-s és SZDSZ-es megnyilvánulásai, a Kovács Lászlóról sugárzó pökhendiség és arrogancia vagy Medgyessy Péter ki tudja, hány hetes gyakorlással beállított műmosolya is jelezte, hogy a baloldal nyeregben érzi magát. Legalább akkora hévvel küldték győzelmi jelentéseiket az éter hullámhosszain át célközönségüknek, ahogyan Windischgrätz herceg üzent 1849 márciusának elején az olmützi erőd falai mögött lapító Ferenc József császárnak, hogy a lázadó csordákat szétverte Magyarországon és néhány hét múlva rend lesz. Akkor, a látszólag osztrák diadalt hozó kápolnai csata után azt hitte a birodalmi hadsereg főparancsnoka, hogy a magyar haderőt véglegesen legyőzte, és a szabadságharcnak vége. Nem figyelt fel rá, hogy a honvéd hadsereg rendezetten és fegyelmezetten vissza tudott vonulni, veszteségei nem voltak jelentősek, és tartalékai közel sem olyan szánalmasak, mint amilyennek előzetesen képzelték.
Bár nincs olyan közvélemény-kutató intézet, amely ne az MSZP abszolút többséget is magába foglaló győzelmi esélyeit tartaná a legvalószínűbb eredménynek, mégis napokon át tartó tárgyalássorozat kezdődött a szocialisták és az SZDSZ között a visszaléptetésekről. Persze az lenne a meglepő, ha nem borult volna össze a két testvérpárt, mindenesetre furcsa, hogy az MSZP erőfölénye ellenére hét, győzelemre esélyes képviselőjelöltjét visszaléptette az SZDSZ javára. Mindezt azért, hogy a többi hetven kerületben a szabad demokraták vonuljanak vissza. Feltűnően nagy az ár, amit az utódpárt fizetett az egyelőre nem tudni, milyen hatású visszaléptetésekért. Közben az MSZP reagálás nélkül hagyta Kuncze Gábor azon kijelentését, hogy az SZDSZ ragaszkodik az első száz nap kormányzati intézkedései címszó alatt megfogalmazott program egyes elemeinek leendő módosításához. Az egész tárgyalássorozat azt sugallta, hogy az SZDSZ nélkülözhetetlen a kormányalakításhoz és a szocialisták adott esetben arra is felhasználhatják őket, hogy a koalíciós kényszerre való hivatkozással kihátrálhassanak a teljesíthetetlen programjuk mögül.
Figyelemre méltó, hogy máris olyan hévvel utasítgatja a két párt a kormányt a tétlenségre, mintha végleges lenne a győzelmük. A három napon át tartó egyezkedés mindvégig vezető hír volt a médiában, a háttérben nem egyszer a Győztünk! felirattal, és ez egyértelmű üzenet volt a választóiknak, hogy ez a harc már eldőlt.
Kérdés persze az, hogy a szemmel láthatóan kezeit dörzsölgető üzleti elit, a szárnyaló tőzsdeindexben gyönyörködő topmenedzserek, a háttérben meginduló hatalmi osztozkodás szereplői kiknek az érdekeit képviselik? A szabad demokraták gázáraktól aligha rettegő törzsszavazói és a posztkádári középosztályhoz tartozó, biztos MSZP-szimpatizánsok választói aktivitása aligha kétséges a második fordulóban. A korábban már megemlített új szavazók másodlagos pártpreferenciái, átszavazási hajlandósága viszont közel sem olyan egyértelmű. Akiknek jó buli volt a polgárpukkasztó SZDSZ-re szavazni, a visszaléptetések miatt gazdátlanul maradtak, és nem biztos, hogy fegyelmezetten át fognak szavzni a szocialistákra. Az MSZP tartalékai jelentősek, de ezek az emberek nem a tőzsdeindexek meg a pénzügyminiszter-jelölti szakértelem miatt követték a hollywoodi stílusú Medgyessy Pétert, hanem a 13+1-es csomagban beígért százalékok meg sok ezer forintok vonzották őket. Másodlagos preferenciáik kiszámíthatalanok. Őket a Fidesz első forduló előtti kampányának historizáló álomvilága és a Loch Ness-i szörnyként beállított MIÉP-től való félelem taszította az MSZP karjaiba, de nem tudni, hogy egy Csurka-mentes jobboldal kiszámíthatatlan lendülettel meginduló kampánya és az MSZP valódi, eddig Horn Gyula és Bokros Lajos módjára rejtőzködő arcának lassú megvilágosodása hogyan fogja érinteni. Arról nem beszélve, hogy a Fidesz–MDF táborának elszántsága legalább olyan erős, mint amilyen Kossuth Lajos katonáinak harci tüze volt 1849 tavaszán. Itt nincsenek manipulált távvezérelt választók, ide nem kell a Bolgár–Bochkor– Juszt-féle primitív ráhatás, hogy biztos szavazói orientációval menjenek el szavazni az egyéni jelöltekre.
Ezzel szemben az MSZP és az SZDSZ látszólag impozáns táborának újabb munícióra lesz szüksége, hogy a nehézkes visszaléptetési tárgyalások után újra mozgósítsák. Csakhogy a főmumus, azaz a MIÉP kiesett a parlamentből, és ezúttal az indulatokra épülő baloldali stratégiának már nem víziókkal és álmokkal kell szembenéznie, hanem a jobboldal elszántan nekilendülő, az ösztönöket megcélzó kampányával. Azt pedig ne feledjük: a kelet-magyarországi megyékben az országos átlagnál alacsonyabb volt a részvételi arány. A falvak népe, az egykori kisgazdabázis egyelőre hallgat és figyel. Megannyi kérges tenyér tartja kezében a távkapcsolót, megannyi – hej, de sokszor lemucsaizott! – plebejus figyeli a tévéképernyőket, kezd számolgatni, és gondolkodik talán azon, hogy ha már nincs is Torgyán Józsi, de talán mégis el kellene menni. Ők akár mindent eldönthetnek jövő vasárnap.
A baloldal trójai falova, a valódi arcát ordenáré nyíltsággal kimutató Kupa Mihály Centrum pártja pedig máris érzi azt, hogy a Fidesz radikalizmusától megriadt mérsékelt jobboldali szavazókat nem lehet átcsalni a baloldalra. Az elnökét megszégyenítő módon visszaparancsoló Centrum alighanem ráérzett, hogy nem a kormányváltási láz vonzotta oda a csatazajba belefáradó embereket, hanem a kétségkívül vonzó üzenetek és a mérsékelt hang. Az MDF-nek tett tárgyalási ajánlatuk elárulta, hogy a zömmel egykori Antall József-hívekből álló párt nem képes szembefordulni a kormánykoalícióval. És még a provokáció sem használt az MSZP-nek, hiszen az Antall József születésének hetvenedik évfordulójára rendezett megemlékezésen, bármennyire vágytak a kamerák Pusztai Erzsébet vagy Kónya Imre megalázására, maga a tömeg csendesítette le azokat, akik talán nem is fogták fel (vagy nagyon is tudták), hogy egy ilyen atrocitás milyen mértékben hajtaná a vizet az MSZP malmaira. Azokra a malmokra, ahová nagyon kéne a munkáspárti patak vize is, csakhogy a kedvetlen Thürmer Gyulát nézve aligha vehető biztosra, hogy a háromhatvanas világot visszasírók feltétlenül el fognak menni szavazni az érző szívű kapitalista szerepében tetszelgő Medgyessy Péterre és pártjára. Mindenesetre Kovács László a várakozásoknak megfelelően máris egyezkedésbe kezdett a szélsőbaloldali kommunistákkal, és az sem meglepő, hogy az SZDSZ mélyen hallgat ez ügyben.
Ami most zajlik, a lelkekben akaratlanul is felidézi 1849 tavaszát. Az egyik fél csatát nyert és kiabál az örömtől, a másik két napig hallgatott és erőt gyűjtött. Leváltotta az alkalmatlan tábornokokat, új, friss erőket küldött a harcmezőre, és nem várt lendülettel indította meg hadjáratát. Most tavasz van, mint akkor. Április 21-én újabb csata következik, ahol két, közel egyenlő erő méri össze újra az erejét. Kiderül, kiknek vannak valóban komoly tartalékai. Az egyik fél azonban ma összehasonlíthatatlanul nyugodtabb, mint az egyik 1849-es szereplő. Ugye mindenki kitalálja, miért: most biztos, hogy nem kell félni az oroszoktól…