Az MSZP mint bukott vállalkozás (I. rész)

A 80-as évek végén, a 90-es évek elején az újonnan alakult vagy a tetszhalott állapotukból újjáéledt történelmi pártok a szocializmussal szemben új gazdasági és politikai rendszert akartak. A teljesítményhiányos, összeomló tervgazdaságot piacgazdaságra akarták változtatni, a szocialista egypárt uralma helyett többpárti demokráciát akartak, s mindehhez vissza kívánták szerezni a magyar állam teljes szuverenitását. Az új működésmódok mellett egyszesmind új társadalmi energiákat is fel kívántak szabadítani. Azoknak, akiket ettől a szocializmus megfosztott, biztosítani kívánták a tulajdonszerzés, vagy éppen a volt tulajdonuk – legalább részleges – visszaszerzése lehetőségét, a társadalom biológiai, szociális, egzisztenciális és szellemi újratermelésében való esélyegyenlőséget. Az egyén sikeressége feltételéül pedig a szocializmushoz és az egypárthoz való lojalitás helyett a teljesítményt állították a középpontba. A társadalom korábban leszorított és kiszorított nagy-nagy többségét vissza kívánták emelni a politikai nemzetbe, biztosítva számukra a közösséget és a közérdeket érintő döntésekben való közvetlen vagy közvetett részvételt, s ehhez a szabad szerveződést és a szabad sajtót. Ezt akarták a rendszerváltók.
A Magyar Szocialista Munkáspárt nem ezt akarta. A többi párt – a Fidesztől az MDF-ig és a később több tekintetben álláspontot változtató szabad demokratákig, a kisgazdáktól a szociáldemokratákig és a kereszténydemokratákig – az imént felsorolt rendszerváltó célok megvalósítására jött létre vagy éledt újjá. Ezek a pártok ezért alakultak. De az MSZMP már megvolt. Megvolt a szocializmusban a tényleges és kizárólagos politikai nemzetet alkotó sok százezres tagsága, megvolt a tagságot mozgatni tudó munkahelyi és területi szervezeti hálózata a hozzá való káderekkel, helyiségekkel, infrastruktúrával, hatalmas ingatlan és egyéb vagyonnal, megvolt az egész országra kiterjedő sajtóhálózata, megvoltak a kádernevelő intézményei, a vezetői, megvolt a hatalomgyakorlási ideológiája, megvolt a hatalomtechnikai tapasztalata, rutinja. Nos, az MSZMP rendszerváltoztatással kapcsolatos akarata elsősorban mindennek a megtartására és egyben tartására irányult. S ezzel az átalakulás első pillanatától kezdve megjelent, s birkózni kezdett a rendszerváltoztatás két, gyökeresen eltérő koncepciója. Az egyik – ahogyan azt fentebb leírtuk – a szocializmus piacgazdasággá alakítására, a többi nemzetével versenyképes rendszer kialakítására törekedett. A másik a szocialista egypárt erejének, működőképességének, hatalmának az elkerülhetetlen átalakulás változó körülményei közötti fenntartására, s ehhez egyben a rendszerváltozás „túlfutásának” megakadályozására irányult. A társadalom többsége új világ létrehozására törekedett, az MSZMP a változások fékezésére, a saját integritásának és hatalmi pozíciójának fenntartásához minimálisan elégséges alkalmazkodásra. A rendszerváltoztatás maximális programjával szemben tehát az első pillanattól kezdve ott állt, s mindmáig ott áll egy a szocialista egypárt uralmának folytonosságát a változó körülmények között is biztosítani kívánó minimális program. Hogy a rendszerváltozás első koncepciójából mi valósult meg, magunk körül láthatjuk. Hogy az MSZP minimális programja hogyan alakult, azt a következőkben vázoljuk fel.

Amit fel kellett áldozni
Az MSZMP az igazi célját ilyen világosan és őszintén sohasem fogalmazta meg. Az együttmaradás, a hatalommegőrzés érdekét a „baloldali értékek képviseletének szükségességével”, a rendszerváltoztatás esetleges túlkapásai fékezésének szükségességével indokolta. Tényleges szándékai azonban az 1988 és 1998 közötti tíz esztendőben, s különösen az MSZP–SZDSZ koalíció kormányzása idején világosan felszínre kerültek. Az ezekre vonatkozó tények közismertek. Mégsem árt őket ismét számba venni.
Az MSZMP-nek az alkalmazkodás szükségességét felismerő vezető csoportja a maga mentése érdekében mindenekelőtt bizonyos áldozatokat hozott. Az átalakulás szükségességét időben fel nem ismerő kádereket: Kádárt, Biszkut, Grószt, Gáspárt, Bereczet, Czinegét – sokakkal együtt – könnyű szívvel kitaszította a régi-új szerkezetből, s a szocializmus rossz működéséért és az általa okozott károkért a felelősséget – a saját ilyen felelősségét is – a nyakukba varrta. Ugyancsak könynyű szívvel áldozták fel a már évek óta csak szavakban és tanfolyamok tananyagaiban létező marxista-leninista forradalmi ideológiát s vele a Munkáspárttá alakuló, Thürmer Gyula vezette csoportot. S megint csak könnyű szívvel mondtak le a régi névben szereplő – és már régóta csak névleges – „munkás” szóról is. A többi áldozat már inkább a beletörődés jegyeit viselte magán. A párt igencsak vonakodva – Nyers Rezső és mások ellenállása mellett – kivonult a munkahelyekről. Vonakodva felszámolta magánhadseregét: a munkásőrséget. Vonakodva lemondott a titkosrendőrség hatalmi eszközként való felhasználásáról („Dunagate”). Igencsak vonakodva beletörődött, hogy nem biztosíthatja eleve saját emberének a köztársasági elnöki pozíciót, bár végül is elhalt a népszavazási kezdeményezés a közvetlen elnökválasztás érdekében. S egyebekben tudomásul vette a piacgazdaság és a többpárti demokrácia kialakítását. Bár az MSZP vezetői az áldozatok legtöbbjét nem jó szívvel hozták meg, megnyugodva látták, hogy a rendszerváltoztató erők a szocialista társadalom számos megrögzött szerkezetét nem képesek felbontani, s így ők ezekre a megmaradt „megalvadt struktúrákra”, mint a hatalomgyakorlás informális eszközeire támaszkodva hatalmukat előbb-utóbb visszaszerezhetik és véglegesen megszilárdíthatják. Azaz minden megváltozik, hogy minden a régiben maradhasson.

Ami megmaradt
Az egészen 1998-ig, az MSZP–SZDSZ-koalíció uralmának végéig, sőt egyes esetekben napjainkig fennmaradt, s az MSZP és a baloldal uralmát alátámasztó megrögzött szerekezetek igen számosak és igen jelentősek. Hosszú felsorolás helyett említsük a néhány legfontosabbat. Ide sorolhatjuk a szakszervezeti bürokráciákat, melyek folyamatos pumpoló hadjáratot folytattak és folytatnak a mindenkori kormányzatokkal szemben, de amelyek erőtlenek és meghunyászkodók az új magántőkés vállalatok tulajdonosaival és menedzsereivel szemben. Ide tartoznak – vagy hosszú ideig ide tartoztak – a szocializmusban létrejött tulajdonosi szervezetek, a szövetkezeti szövetségek bürokráciája, melyek megint csak az állami újraelosztás forintjaiért harcolnak s igen érzékenyek az effajta ígéretekre. Ezek közé számított a szocializmus utolsó pillanataiban létrejött makro-érdekegyeztetési rendszer, az Érdekegyeztető Tanács, benne a szakszervezetekkel, melyek a másik oldalon a társadalombiztosítási önkormányza-tokkal, egyes – az érdekkörükbe tartozó – nagyvállalatokkal és bankokkal (EGIS, Co-Nexus, Postabank), s az őket működtető-irányító, szocialista elkötelezettségű személyi hálóval kapcsolódtak egybe. A Horn-kormány idején az Érdekegyeztető Tanácsban a munkáltatói szervezetek szocialista párti képviselője tárgyalt a Parlamentben a szocialista padsorokban ülő szakszervezeti vezetőkkel a szocialista párti pénzügyminiszter jelenlétében. Mint a régi szép időkben egy KB-ülésen. Ide számíthatjuk az államigazgatás bizonyos szerkezeteit. S mindenképpen a megalvadt struktúrák közé kell számítanunk a lakosságnak azt a részét, mely hajdanában – amíg a külföldi hitelek fedezetet nyújtottak rá – a szocialista újraelosztás kedvezményezettje s egyben a rendszerváltozás vesztese volt (a hajdani szakképzetlen segéd- és betanított munkások, vattaemberek, a szocialista iparvidékek munkanélkülijei, a felszabaduló élelmiszerárak miatt nehéz helyzetbe kerülő nyugdíjasok stb.). Ez a társadalomrész mind a mai napig a szocialisták legfőbb választói bázisa. S végül megalvadt struktúrának tekinthetjük magát az alapszerkezetében a szocializmus idején kialakult teljes politikai erőteret, benne akkor a baloldal szervezettségével és felszereltségével, a jobboldal széttöredezettségével, eszköztelenségével és tanácstalanságával.
Igencsak fontos „megalvadt struktúra” maga az MSZP. Vegyük először a káderállományt. Az 1990-ben az Országgyűlésbe bejutott harminchárom MSZP-s képviselő kétharmada viselt a Kádár-rendszerben a rendszer iránti mélységes lojalitást feltételező legmagasabb szintű párt-, szakszervezeti vagy állami – miniszteri, miniszterhelyettesi, államtitkári – funkciót (akkoriban ezek nem váltak el élesen), köztük olyan nevek mint Csehák Judit, Békesi László, Gál Zoltán, Horn Gyula, Kovács László, Pál László, Vastagh Pál, Nyers Rezső, Kósáné Kovács Magda, Kovács Jenő, Hámori Csaba, Katona Béla. Ehhez érdemes hozzáolvasni az 1994-es parlament MSZP-s képviselőinek névsorát. Ez a névsor igen impozáns és figyelemre méltó. Az előző körhöz tartozó néhány új név (Pál László, Lendvai Ildikó, Lusztig Péter, Kökény Mihály, Kiss Péter, Keleti György stb.) mellett túlnyomórészt az ötvenes éveik körül járó gazdasági középvezetők, téeszelnökök, két-három diplomás közgazdászok, mérnökök, jogászok, tanácsi-önkormányzati tisztségviselők, tanárok, orvosok s egynéhány kiemelkedő értelmiségi: művész, egyetemi tanár stb. alkotják. Minden bizonnyal igen derék, jóravaló és tiszteletet érdemlő emberek. A helyi társadalmak közismert tagjai. Van azonban ezekben az életrajzokban valami sajátosan közös. Igencsak sokan vannak közöttük az egyetem befejezésétől, a húszas éveiktől kezdve párttagok, olyanok, akik egyben marxista egyetemet, pártfőiskolát, moszkvai politikai iskolát, a bölcsészkarok „filozófiai” szakát végezték, s nem túlságosan hosszú rendszerváltozás előtti életpályájukból több évet is valamely mozgalmi szervezetben (helyi vagy országos szintű KISZ- és szakszervezetek), illetve a városi, megyei vagy országos szintű MSZP-apparátusban, vagy testületekben töltöttek. S a képviselői létszám csaknem tíz százaléka megyei vagy országos szintű szakszervezeti emberekből áll. Ezek az emberek a karrierjüket már induláskor a szocializmushoz és az egypárthoz kötötték. Eszméiket a marxizmus fogalmai alakították. Személyükben a nyolcvanas évek pártapparátusa és káderutánpótlása van jelen az Országgyűlésben. Vajon hogyan vélekedtek-vélekednek a rendszerváltozásról, annak irányáról, átfogó jellegéről, mélységéről?
Ismeretes az MSZP korai felismerése a pártvagyon szerepéről. Székházak, üdülők, intézmények elrejtése, alapítványokba menekítése, cserebere révén, apport formájában való eltüntetése. A tulajdon és a tulajdon jövedelme a hatalom informális forrásai közül az egyik legfontosabb. A másik a sajtó. Az MSZP a döntő pillanatban, amikor a régi parlament már nem szabályozhatta a kérdést, az új pedig még nem, a vidéki és az országos pártsajtó nagy részét átvitte a magánszférába, ahová a rendszerváltó akciók már nem érhettek el. De ahol az MSZP-s elkötelezettségű szerkesztőségek változatlan szellemben tevékenykedhettek. A pártsajtót mint informális hatalomforrást különleges jelentőségűvé avatták a megalvadt struktúrák legfontosabbjai: a megrögzött mentális struktúrák. A szocializmusbeli elítélő és fenyegető fogalmakhoz kondicionált negatív érzelmek, viszolygás és visszautasítás. És nem utolsósorban a pontos tájékozódás iránti igény ugyancsak a szocializmusban kialakult alacsony szintje. Ezek tették lehetővé, hogy a „társadalomellenesség”, a „klerikalizmus”, a „horthystaság”, az „antiszemitizmus”, a „jobboldaliság” és más hasonló szavak leggyakrabban alaptalan vádjával a változások bizonytalanságai miatt amúgy is fölzaklatott közlélek könnyen mozgósíthatóvá és terelhetővé vált. Meggyőződésem, hogy az ezekkel a megrögzött mentális struktúrákkal való sajtómanipulációnak kiemelkedő szerepe volt az Antall-kormány lehanyatlásában és bukásában. A médiaháborúban a baloldal az ezekhez a struktúrákhoz való hozzáférés monopóliumát védelmezte. Rövid távon igen sikeresen, hosszú távon sikertelenül. Megalvadt struktúra a szocialisták programtalansága és jövőképhiánya is, mióta a 70-es évek táján a szocializmus versenyképtelenségét átlátták. De a szocialisták számára kedvező megalvadt struktúraként értelmezhetjük Horn külkapcsolatait a hozzá hasonlókkal: Meciarral, Iliescuval, vagy a kommunista pártok (MKP, MDP, MSZMP) másik utódpártjával, az SZDSZ-szel való – 1994-től kormánykoalícióra vezető – szövetségét.
Horn 1994-ben ezeknek a megrögzött struktúráknak – köztük az SZDSZ-nek – az erejében bízva, rájuk támaszkodva szerezte vissza és rendezte be „alternatíva nélkülinek” vélt és beállított hatalmát, vetélytárs nélküli, hosszú-hosszú zavartalan kormányzásra készülve.

És ami új
A rendszerváltozás során azonban az MSZP szerkezetében is fontos erőeltolódások mentek végbe. Közben ugyanis a nem is olyan régen még a pártbürokráciához tartozó, de abból kivált új csoport jelentette be hatalom- és ehhez kapcsolódva vagyonrészesedési igényét: az MSZP-s tulajdonszerzők, pénzügyi és gazdasági nagyvállalkozók csoportja. Ezek a tulajdonszerzők a Horn-kormány hatalomra kerülése után (olykor már az előtt is) gyakorlatilag minden nagyobb pénz- és tulajdoni, vagyoni mozgást körülvettek, s különböző közbeiktatott szervezetekkel, fiktív teljesítményekre hivatkozva sápot szedtek a mozgó vagyonból vagy jövedelemből, a közpénzt és közvagyont magán- majd pártpénzzé és -vagyonná alakítva. Ilyen párt- és magáncélú pénzkivétel forrásai voltak egyebek közt: a költségvetés (Postabank-feltöltés, a tb-alapok veszteségfinanszírozása, MNB és mögötte a CW-bank behajthatatlan hitelei stb.), az adó- és vámjövedelmek (ETL-Energol, más olajügyek, rendkívüli adóelengedések és -kijátszások: Vecsés stb.), a különböző bankok pénzei (Agrobank, BB stb.), a volt szovjet államadósság (ahol is a lebontási pályázatokat titokban kiíró miniszter, a pályázatokat elbíráló zsűri és a nyertesek ugyanannak a személyi körnek a tagjai, olykor a zsűriző és a nyertes ugyanaz a személy), a Társadalombiztosítási Alapok vagyona (részvénycserék, klientúrafinanszírozás, Zephyrus Bt. stb.), a volt állami vagyon (energia- és egyéb privatizációs ügyletek, Tocsik, Dunaferr stb.), a honvédség vagyona és készletei („olajezredesek”, felfegyverzett vadászgép eladása, „traktormotorok”), a főváros és más községi önkormányzatok vagyona (Technomark, Globex, Vektor), a volt téeszvagyon (Sasad, Óbuda-földek, a Szövetkezeti Kutatási Alapítvány kifosztása), a magánbefektetők pénze (piramisjátékok: Tribuszerné, a művészeti alapok kifosztása) stb. Nem zárható ki, hogy ilyen funkciót töltött volna be a nagymarosi gát, vagy az Erzsébet téri Nemzeti Színháznak tervek és költségvetés nélkül sebtében – a ’98-as választás két fordulója között – megemelni szándékozott beruházási kerete.
Ha a pénzkivételi játszmá