Az MSZP mint bukott vállalkozás (II. rész)

Horn Gyula a késő kádári pártelit hatalom-visszaszerzése és hatalomban tartása szempontjából 1990 után bölcsen gondolta ki és bölcsen irányította a hajdani, megszelídült Kádár-rendszer hatalmi gépezetének folytatását: a szovjet katonai erővel hatalomban tartott párt helyett hatalomtermelő vállalkozásként működtetett pártot. Méltán gondolta, hogy – a szükséges minimális átalakítás után – az irányítása alatt álló pártapparátus, a kezében lévő pártvagyon, pártsajtó és az őt támogató, felbontatlanul maradt megrögzött gazdasági-társadalmi-intézményi struktúrák erői elegendőek lesznek a hatalom visszaszerzésére s a „pénz-közvélemény-szavazat-kormányzás-többletpénz” hatalom-újratermelő és pártjövedelem-termelő gépezet tartós, ciklikus működtetésére. A gépezet 1994-ben működőképesnek bizonyult. Minden „rendben” is ment volna, ha időközben nem jelenti be hatalomrészesedési és vagyonosztozkodási igényét egy, a késő kádári hatalmi elitről félig-meddig levált, önmagában is nagy hatalmú társaság: a tulajdonszerzők csoportja. Mivel Horn a tulajdonszerző csoport igényei elől nem térhetett ki, jelenlétét, működését megideologizálta: úgy tekintette őket, mint a „baloldali érzelmű tőkésosztály” létrejöttének letéteményeseit. A csoport azonban, mely tagjai révén gyakorlatilag minden nagyobb állami-közösségi vagyonforrást és pénzforrást megcsapolt, az eredetileg a politikai elit által irányított pártot a saját céljainak rendelte alá, rátelepedett, kihasználta s túlzott igénybevételével megroppantotta. Egyfelől az általa keltett közfelháborodás révén nagyban hozzájárult a széttagolt jobboldal újraszerveződéséhez, másfelől – nagyrészt ugyanezért – a tulajdonszerzők végrehajtó apparátusává, s ezáltal ellenszenvessé vált párt képtelen volt szavazatait szövetségesi szavazatokkal növelni, s az 1998-as második fordulóban elvesztette a választást. A párt mint vállalkozás megbukott.
Megítélésünk szerint a Horn-ciklusnak a politikai őselit által vezetett hatalomszerzési és hatalomgyakorlási eljárásában és a rájuk telepedő tulajdonszerzők ezt kihasználó harácsolásában az MSZP inherens működésbeli tulajdonságai és mélyszerkezeti konfliktusai jelentek meg. Ez a párt az őselitek eltéphetetlen kapcsolata s egyszersmind konfliktáló érdekei következtében másképp nem tud működni. Ez a működés viszont tapasztalat szerint és megjósolhatóan: újra meg újra bukáshoz vezet. Azt hihetjük: ezt maguk is belátták, mivel az MSZP elmúlt négyéves története során a problémára több megoldási – mondhatni: „szanálási” – kísérlet is született.

Kísérletek: Kovács, platformok, Németh
Kovács László – saját ambíciói szerint: leendő miniszterelnök – 1998 után, újdonsült pártelnökként az egyszerű tüneti kezelést választotta: a nyilvánosság elől a második sorba vonta vissza a leginkább kompromittált személyeket: Schmuck Andort, Csintalan Sándort, Szekeres Imrét, Pál Lászlót és másokat. S ugyanakkor hatalmas hangerővel kezdte hirdetni: mennyire korrupt a Fidesz. Volt, aki az érintettek közül – már korábban – önként háttérbe vonult, mint Máté László, Dunai Imre, Hujber Ottó. Gyakorlatilag ehhez a szanálási kísérlethez sorolhatjuk a még a Horn-időszakban megjelent belső kritikákat is: a „Nánási úti csoportot”, a „Hajósiakat”, s mindenekelőtt a hatalmilag a legkevésbé alátámasztott, ám szellemileg a legjobban eleresztett elemzést és elutasítást a Balogh Sándor–Krausz Tamás-féle Baloldali Alternatíva Egyesülés részéről. Ők a lényegre tapintottak, amikor világossá tették, hogy az MSZP a szociáldemokrata paraván mögött valójában a nagytőkés tulajdonszerzők pártjává vált, s hogy választania kellene a látszat és a lényeg között. Németh Miklós fellépése azonban az eddigieknél mélyebben világítja meg a problémát.
Némethben sokan bíztak, legendákat meséltek politikusi tehetségéről, közgazdasági és pénzügyi tudásáról s az Európai Fejlesztési Bankban szerzett tapasztalatairól (ahol valójában személyzeti ügyekkel foglalkozott). A legenda részben igaznak bizonyult: Németh átlátta a sokrétű alapproblémát, de nem az ősbürokraták és nem a tulajdonszerzők javára, hanem a párt neve alapján: a tényleges szociáldemokrataság irányában kívánta megoldani. S nem titkolta, hogy ennek minden személyi következményét is érvényesíteni akarja. Azaz: a párt modernizálása címén küszöbön az óriási tisztogatás és átszervezés. A legenda tévedése: Németh mindezt úgy ütötte dobra, s úgy kívánta megvalósítani, hogy a pártban nem volt igazi hatalmi támasztéka. Hatalomtechnikai kézikönyvekbe illik, ahogyan a rutinos és a halálos veszedelmet megérző őskáderek – ellentéteiket félretéve – Némethet kiakolbólították. Németh, aki még csak éppen tájékozódott, kikottyantotta, hogy miniszterelnök(-jelölt) akar lenni, mire Kovács is, Horn is azonnal bejelentkezett vetélytársnak. Ők is miniszterelnök-jelöltnek tekintik magukat. Kovács pedig még azt is kijelentette: jó volna, ha Németh, aki elszokott a magyar viszonyoktól, valami pártmunkát is vállalna (amibe aztán fölülről jól bele lehet buktatni). Németh fölocsúdott, fölmérte az esélyeit és távozott.

Medgyessy négy belátása
Nem gondolom, hogy a jelen elemzésben a negyedik szanáló, Medgyessy Péter személyével különösebben foglalkoznunk kellene. Medgyessy az 1998-as választási vereség utáni nyilatkozataiban tárgyilagos és higgadt embernek mutatkozott, inkább szimpatikusnak, mint antipatikusnak. Szűk spektrumú, de erőteljes szakmai kvalitásait sokan elismerik. A Kádár-rendszerbeli és későbbi tevékenységét, párt- és állami funkcióit, törekvéseit, életmódját pedig részben ő maga, részben az elmúlt egy esztendő sajtója feltárta. És feltárta vele a minket érdeklő lényeget is: Medgyessy minden ízével-porcikájával annak a késő kádári őselitnek a tagja, amely mint régi és új politikai összeköttetéseit felhasználó buzgó tulajdonszerző, az MSZP-t megroppantotta. Csak éppen: az ő ilyen tevékenysége a tanácsadó cégeivel, a Gresham-lobbizással, a pécsi önkormányzati tanácsadással, az igazgatótanácsi tagságaival és elnöki pozícióival és ki tudja még mi mindennel már leginkább 1998 után bontakozott ki, s magán hordja az Orbán-kormány hatalomra kerülése utáni helyzet jegyeit: inkább kisebb pénzeket fog meg, de azokat csendben és biztosan, mivel a kormány a nagyméretű forrásokat: a költségvetést, a privatizációs vagyont, a társadalombiztosítási alapokat, a gát-, színház- és metróépítést stb. a csoport tagjai elől elzárta. A nem ritka perek pedig még nyerés esetén is hátrányosak. Medgyessyt látszólag a politikai elit egymással megegyezni nem tudó főemberei: Kovács, Horn, Gál stb. „találták ki”. Valójában azonban az 1998-as választási vereség és az Orbán-kormány csapelzárásai miatt hoppon maradt s a Németh-ötletekből a maguk számára is halálos fenyegetést érző tulajdonszerzők küldték. Akik nem bíznak többé az ősbürokraták tudásában és tehetségében. És hatalom-visszaszerzési kísérletében. S a saját kezükbe kívánják venni a párt irányítását. Medgyessyben mint miniszterelnök-jelöltben tehát nem a személy az érdekes, hanem a küldetés, a szerep, amit betölt.
Medgyessy miniszterelnök-jelöltként való indulását a szerepéhez kapcsolódó négy belátás jellemzi. Az első: Németh Miklósnak igaza van. Ezzel a párttal ebben az állapotában, tisztogatás, átszervezés nélkül választást nyerni nem lehet. A második: Németh Miklós sorsa intő példa. Ezt a pártot a benne hatalommal rendelkező ősbürokraták támogatása nélkül, vagy éppenséggel ellenükre vezetni nem lehet. Az ősbürokraták tehát maradnak. A harmadik: a megoldás a két dolog látszólagos szétválasztása. A pártot el kell tüntetni, a színpad hátterébe kell tolni, s egy lepedőt kell elébe lógatni. A miniszterelnök-jelöltnek pedig úgy kell ez előtt a lepedő előtt ágálnia, mintha a lepedő mögött nem volna senki és semmi. De időnként megnyugtatólag be kell szólnia a lepedő mögé, hol a pártbürokratáknak, hol a tulajdonszerzőknek. A negyedik: Orbán Viktor a politikai erőtérben alapvetően új helyzetet teremtett. A Fidesz széles szövetségi rendszere, a hagyomány szerinti jobboldali és baloldali elemeket is tartalmazó, néppárti jellegű programja megkerülhetetlen. Az MSZP és ő maga személy szerint képtelen vonzó, alapos és a Fideszétől lényegesen különböző programot alkotni. Marad tehát az MK-módszer mint technika.

Az MK-módszer
A cselekvés kiindulópontja a harmadik belátás. Amikor Medgyessy fellépett, azonnal belógatta a lepedőt. Ő is, Kovács is a pártonkívüliségét hangsúlyozta. Maga kívánta megválogatni a közvetlen munkatársait. Stábját, a Tízek Társaságát úgy válogatta egybe, hogy abban politikailag kevéssé ismert és lehetőleg fiatal személyek szerepeljenek, akiknek neve nem idézi fel az MSZP és a késő kádári ősbürokraták képét. De akik jelzik a kiküldő tulajdonszerzőknek a hozzájuk fűző kapcsokat (Dobrev Klárának, a stáb titkárnőjének, Apró Piroska lányának és a nagytulajdonossá avanzsált volt KISZ KB-titkár Gyurcsány Ferenc feleségének a neve mindenképpen ilyen név). Medgyessy kampányában az MSZP nagyágyúi közül senki sem vesz részt. Ők külön kampányolnak, mintha egy egészen más pártról volna szó. De kampányolnak. Vannak. Kovács különösen. Eltávolításról, kiszorításról, tisztogatásról szó sincs.

Az MK-módszer lényegét pedig legfrappánsabban az MSZP mutatta be az olajügyekkel kapcsolatos vitanapon. A hajdani HFT
olajjövedelem-lefölözési kísérlete, az ETL-Energol egynémely késő kádárista vonatkozása és más jelek arra mutattak, hogy az olajvitanapon az MSZP kiinduló pozíciói nem igazán jók. Hogy ne kerüljenek a kormánypártokkal szemben a vádlott helyzetébe, először is a különbséget igyekeztek eltűntetni maguk és a kormányoldal között. Az alaphang: „Fogjunk össze. Az egész politikai elit ellen indult támadás!” „Egy hajóban evezünk: mindenkit érhet vád!” „Ideje felszámolni a megosztottságot!” stb. Aztán amikor már úgy érezték: bekerültek a minden kétségen felül állók zónájába, azonnal hozzáfogtak, hogy onnan a Fideszt kitaszítsák, s egyedül maradjanak a feddhetetlenség pozíciójában. Felröppentek a hírek hajdani Fidesz-közeli vállalkozókról, akik különböző olajmanipulációs gyűléseken vettek részt. S ki tudja, mikor milyen pénzekkel – nem kizárt, hogy olajpénzekkel – támogatták a Fideszt. Adjon számot a Fidesz az érintettségéről. Adjon számot a főügyész az olajügyek állásáról. Mi ez a lassúság? Csak nem vonakodás? Az MK-rövidítés feloldása: „melléállok – kilököm”.
Medgyessy kampányának ez a lényege. Családi gazdaságok? Az jó, én is azt akarom. Az agrárium feltőkésítése, új hitelezési rendszer? Az jó, én is azt akarom. A kis- és középvállalatok támogatása? Az jó, én is azt akarom. Diákhitel? Az jó, én is azt akarom. Új kollégiumok építése? Az jó, én is azt akarom. Tudásalapú társadalom? Az jó, én is azt akarom. Kiemelt családtámogatás? Az jó, én is azt akarom. Tagság az Európai Unióban? Az jó, én is azt akarom. A turizmus továbbfejlesztése? Az jó, én is azt akarom. Területi egyenlőtlenségek kiegyenlítése? Az jó, én is azt akarom. Mindent akarok, amit a Fidesz akar és hirdet, csak mindent sokkal-sokkal jobban. Mindenből többet, nagyobbat, jobbat, szebbet. Látnunk kell, hogy Medgyessy ilyen politikájában: az MK-módszer M elemében nemcsak a részletekre vonatkozó ötlettelenség, gondolattalanság és szellemi tunyaság jelenik meg, hanem egy, az egészre vonatkozó nagy ötlet is. Az azonos program egyben a választási küzdelem tétjének rafinált átfoglamazása. Ha Medgyessy mindenben, vagy a kampánytémák többségében ugyanazt akarja, mint a Fidesz, mint Orbán Viktor, akkor a 2002-es választásoknak nem az a tétje, hogy visszajönnek-e Hornék (akik amúgy is a lepedő mögött dekkolnak), vagy maradnak a polgárosodást, a nemzetegyesítést, az egyéni és társadalmi teljesítménynövelést megvalósító Orbánék, hanem hogy melyik elit formálja meg és vezényli le az amúgy elkerülhetetlen polgárosodás társadalommeghatározó folyamatát. A tét – a Medgyessy-féle új megfogalmazás szerint – nem az ősszocializmus és a polgárosodás alternatívájának versengése, hanem két elit küzdelme a nemes cél megvalósításáért. S a Medgyessy-ötlet alapján ebben a kontextusban kap értelmet, jelentést az MK-módszer K eleme is. A polgárosodás harcosai küzdenek egymás ellen, akiket – ha a szocialistákról van szó – alig lehet megkülönböztetni egymástól. Ha viszont a Fideszről van szó, nagyon is megkülönböztethetők, a Fidesz rovására.
A K elem tartalma a legkidolgozottabb. Ehhez Medgyessynek megint csak nem kellett nagy munkát végeznie. Egyszerűen felhasználta, felhasználja az MSZP és az SZDSZ által négy éven át a Fideszre és az Orbán-kormányra szórt vádakat. Állításai szerint a Fidesz és vezetői korruptak, magánéletük zavaros, tisztátalan. Erőszakosak, diktátori hajlamúak. Szakmailag inkompetensek, a pénzügyi rendszertől és a tőzsdétől az egyes gazdasági ágazatokig mindent tönkretesznek. Letapossák a demokráciát, a sajtószabadságot. Maguk alá gyűrik az igazságszolgáltatást. Ránk szabadítják a románokat. Összevesznek a szlovákokkal és a csehekkel. Eltolják az EU-csatlakozás tárgyalásait. Elszigetelik és tönkreteszik az országot. És így tovább. Az ellenfél szövetségeseit pedig el kell csábítani: levelet kell írni a püspököknek, a nyugdíjasoknak tizenharmadik havi nyugdíjat kell ígérni (azaz majdan kifizetendő közpénzen meg kell vásárolni a szavazataikat), csecsemőgondozási szabadságot ígérni az új házasoknak, mindenkinek, amire vágyik.

Kommunikáció a lepedő mögöttiekkel
Bár a magyar társadalom egyre védettebb az effajta trükközéssel szemben, sokak lépremenése sem zárható ki. De az egész kampányszerkezet mégsem működik tökéletesen. Sőt: alig működik. Egyrészt: Medgyessy nem teheti meg, hogy nem kommunikál a lepedő mögöttiekkel. Kifelé beszél, de a lepedő mögé, befelé szól, amikor a gázárakkal kapcsolatban a piac érdekeit képviseli, amikor hezitál, hogy folytatja-e a pert a csillebérci üdülővagyonnal kapcsolatban, amikor az érdekegyeztető tanács átalakítása miatt összeszorult szerepű szakszervezeteknek, az ambiciózus egyházaknak, szakmai szervezeteknek és civil szervezeteknek beígéri a parlament második kamaráját, s leginkább és mindenekelőtt amikor bemutatja miniszterjelöltjeit: Kovács Lászlótól Csehák Juditig és a többiekig. De a Medgyessy-áltatás igazi kudarca, a brechti dramaturgia önműködő, önvezérlő megindulása, a végleges elidegenítési és kijózanítási effektus: folyamatosan és szakadatlanul dől a szó a lepedő mögöttiekből. Hornból, Lendvaiból, Szanyiból, Kósánéból, Kovácsból és a többiekből. S ha elbűvöltek a Medgyessy-ígéretek vagy átsiklottunk a lepedő mögé irányzott üzenetek felett, most visszazökkenhetünk a valóságba. Átlátjuk az igazi alternatívát: a kései Kádár-rendszer és a polgárosodás választását.
A Medgyessy-fél