Egy volt ünnepnap margójára

Fura egy dátuma krónikáinknak április 4-e. S ha az ember felüti a történelemkönyvek lapjait, ugyancsak elcsodálkozik, hogy az ország német megszállása (március 19.), a magyar kommün (március 21.) és április 4-e olyan időszakaszba esik, amelyet legnagyobb nemzeti ünnepünk, március idusa és április
11-e, március legfontosabb eredményei királyi szentesítésének időpontja határol. Mintha egy felsőbb kéz keverte volna egymás mellé a rossz és jó forradalom, a mélybe zuhanás és a felemelkedés kártyáit.
Mert április 4-e valóban egy rossz, felülről indított, szereplőit tekintve orosz listán kiválasztott forradalom kezdetét jelentette, amely rövid idő alatt letörte s ledöntötte mindazt, ami addig a nemzet társadalmi, vallásos és politikai életének a lényegét tette. A háborút nem látott nemzedék számára aztán a kádári időkben vurstlis ünnepnap lett, munkahelyi jutalmakkal, kis világossal és délceg virslivel, amelyek gondolata már a díszszemle alatt is megmozgatta a kisember nyálkiválasztó s megbocsátó reflexeit.
Miről nem illett beszélni sörözés mellett? Például arról, hogy Budapestet nemcsak a német csapatok védték hősiesen, s hogy Malinovszkij és Tolbuhin marsallok hadműveleti naplói szerint a magyar határt elérve az oroszok meglepve tapasztalták, hogy a magyar csapatok küzdőszelleme érezhetően megnőtt: Tordánál Dálnoki Veress második hadserege addig tartóztatja fel a Észak-Erdélyt elözönlő szovjet és román csapatokat, amíg sikerül kivonni a bezárulni látszó gyűrűből a német és magyar egységeket s a menekülő polgári lakosságot. Debrecennél Guderián páncélosait magyar gyalogság fedezi: a támadók ismét súlyos időveszteségbe kerülnek. Malinovszkij – akinek csapatai tatárként dúlják végig az Alföldet – kifullad, nem tudja Sztálinnak tett ígérete szerint november 7-re menetből bevenni a magyar fővárost. A sors iróniája, hogy a város magyar parancsnokát, Hindy Iván vezérőrnagyot kivégzik, míg Pfeffer-Wildenbruchot, a német főparancsnokot csak tanúként hallgatják ki a Népbíróságon.
Nem illett beszélni arról sem, hogy még a szövetséges haditudósítók is Sztálingrádéhoz hasonlították Budapest védelmét. Arról sem, hogy amennyiben a szovjet csapatok végigrohannak az országon, nyitva előttük az út Bajorországig s a kommunista partizánok földjéig, Lombardiáig. Milyen sors várt volna akkor Nyugat-Európára? (A szovjet tábornokok még 1985-ben is újra és újra átdolgozták elképzeléseiket, hogyan rohanhatják le világháború esetén Magyarországról támadva Olaszországot.)
Az 1940-ben és 1942-ben is majdnem fegyveres konfliktushoz vezető román–magyar ellenségeskedést is kiiktatták a közbeszédből. Hogy 1944–45-ben aztán lejátszódott a kétszer is elhalasztott román–magyar háború, arról csak Romániában lehetett hallani és olvasni. Ilie Ceausescu, Constatiniu és Ionescu Kétszáz nappal korábban című munkájukban – amelynek alcíme Románia szerepe a második világháború megrövidítésében volt, s amelynek beköszöntőjét maga Nicolae Ceausescu jegyezte – az áll, hogy a hazánkban bevetett román erők létszáma legalább 210 ezer főt tett ki, s veszteségük 42 266 katona volt. A hatalmas, egyötödnyi veszteség indoka: román vérrel visszaváltani Észak-Erdélyt.
Molotov szovjet külügyminiszter tudta, hogy nemcsak a románok, mi is kerestük a háborúból való kiugrás lehetőségét. A moszkvai diplomaták azonban machiavellista játékot űztek. Nemhogy nem egyeztettek a két ország között – mint ’40-ben és ’42-ben Hitler diplomatái –, hanem tudatosan készítették elő a nemzetiségi kérdések megoldhatatlanságára apelláló békét, a Pax sovieticát Közép-Európában: Horthy fegyverszünetkérését négy nappal annak érvénybe lépte s proklamálása előtt hozta nyilvánosságra s adta így a németek tudtára a moszkvai rádió.
A magyar tisztikar ebben a helyzetben úgy döntött, hogy tovább harcol. Mintha megérezte volna, hogy miképp 1849-ben, az ellenük fordult szomszédok ugyanabban a „jutalomban” fognak részesülni, mint amit mi büntetésként kapunk. Különben is, hogy lehetett volna – mint a fegyverszüneti egyezmény előírta – Trianonért és az 1937-es határokért becsülettel harcolni?

A szerző történész