Eltévedt, s most a helyét kereső generáció

Eltévedt generáció tagja vagyok. Sokadmagammal, akik a 60-as évek végén, a 70-es évek elején születtünk Magyarországon. A mi szüleink a „nagy generáció” tagjai, ám eltévedésünknek a legkevésbé sem az a tétovaság az oka, amellyel nagy elődökhöz viszonyulni próbáló méltatlan utódok menekülnek extrém sportokba vagy alkoholizmusba. Nem. A mi eltévedésünk gyermekkorunkban kezdődött.
Mert egészen addig rendben volt minden, hogy a 70-es évek elején ránk kötötték a kisdobosnyakkendőt. Világos, egyértelmű rend volt. Tudtuk, hogy mi állunk a jó oldalon, bár gyermekfejjel ezt kissé nehéz volt megérteni, nehéz volt hová tenni. Nehéz volt hová tenni a csendben elsuttogott szavakat, amikor bennünket, gyerekeket kiküldtek a konyhából, és azt is nehéz volt megérteni, hogy miért nem szabad bizonyos dolgokról beszélni az iskolában. Nehéz volt személyesen megértenem, hogy amikor édesanyám beíratott hittanra, miért kellett nekünk megjelennünk az iskola igazgatójánál, ahol megkaptuk a magunkét. El lett magyarázva édesanyámnak, hogy ez nem helyes dolog az én fejlődésem szempontjából, a klerikális befolyás nem kívánatos a jövő szocialista társadalmának egészséges jelleméhez. Én csak álltam, és pislogtam, édesanyám pedig – makacs ember lévén – közölte, hogy márpedig a gyerek hittanra fog járni. Nem mintha a mi családunk vallásos lett volna. Csak annyira komisz gyerek voltam – apa nélkül felnőve –, hogy szegény édesanyám már csak abban bízott: egy szent ember jámbor szava talán képes lesz jobb belátásra téríteni. Nem volt képes, de ez már egy másik történet.
Nehéz volt személyesen megértenem azt is, miért jár édesanyám mindig szatyorral a retiküljében, nekem nem mondott semmit az a mondat: soha nem lehet tudni, mit lehet éppen kapni. Én ezekkel nem törődtem, ahogy nem törődött egyikünk sem azzal, hogy hány órát állt sorban banánért, narancsért és legóért apja-anyja. Egy volt a lényeg: a konyhaasztalon és a karácsonyfa alatt, a nagyobb ünnepek idején ott volt minden, amit szerettünk volna.
Száz szónak is egy a vége: rend volt. Helyén állt a párt, helyén állt a kormány, a rendőrség, a honvédség, a munkásőrség és az ideiglenesen hazánkban állomásozó Déli Hadseregcsoport, amelynek kórusa minden május elsején gyönyörűen énekelt a Felvonulók kérték-ben. És természetesen rend volt az úttörőtáborban, zászló fel- és levonása, tábortűz, úttörőénekek, Balatonszepezd. Szerettem. Szerettem azt a világot. Jó volt benne élni. Mert mi ketten édesanyámmal voltunk a család. Szerettük egymást – bár mint írtam: komisz egy kölyök voltam –, és szerettük azokat a ritka pillanatokat, amikor – brigádkiránduláson, május elsejéken – együtt lehettünk, és örülhettünk egymásnak. Szerettünk a Velencei-tó mellett – mert mi oda jártunk, a Balaton nekünk messze volt és drága – sült kolbászt enni, Márka üdítőt inni, szerettük, ha kaptunk beutalót a vállalati üdülőbe. Kis örömök jutottak nekünk, és azok is csak ritkán. Ettől lettek oly nagyok, és ettől oly fontos az emlékük ma. És talán ettől van az, hogy olyan sokan nem értik, mi baja van bárkinek is a szocializmussal. Miért kell megtagadniuk egykori önmagukat, párttagságukat, sunyi kis meghunyászkodásukat, különbékéjüket Kádárral és a döngő hangú doni kozákkórussal? Hiszen jó volt, szép volt.
Éppen csak azt felejtjük el, hogy nem attól volt szép, hogy langyos volt a sör (amely nem csak Zorán szerint volt úgy is jó), hanem attól, hogy én például gyerek voltam. Zabolátlan, nevelhetetlen, rakoncátlan, komisz. És boldog. Olyan boldog, amilyen boldog azóta sohasem. Amilyen boldog csak gyermek tud lenni.
Aztán jött a középiskola, a középiskolával pedig – isten veled, vörös nyakkendő – jött a KISZ. Én akkor éreztem először – 15 évesen, 1986-ban –, hogy mi is az a bizonyos személyes különalku a rendszerrel, amikor KISZ-es szervezőtitkárként és iskolám küldötteként részt vehettem a KISZ budapesti küldöttgyűlésén. Emlékszem, a Munkásőrség Országos Parancsnokságán volt, három hosszú sorban ültünk az asztaloknál. Két sor munkahelyi, egy sor iskolai KISZ-es. Aztán jött valami dupla tokás elvtársnő, hosszasan beszélt valami baromságról, és futótűzként végigterjedt a mi sorunkon, hogy csak kettőt tapsoljunk. És emlékszem, elvtársnő elővette a zsebkendőt, hogy letörölgesse homlokáról a megírt beszéd gyötrelmes felolvasásának fáradalmait, és megállt a keze a levegőben: miközben a munkahelyi KISZ-esek fegyelmezetten tapsolták az ilyenkor szokásos penzumot, az iskolások két jól hallható taps után ölükbe ejtett kezükkel, a lázadás boldog érzületével eltelve ültek. De kit érdekel ma már az elvtársnő arca, beszéde vagy bármije? Kit érdekel a lázadás talmi volta? A legfontosabb, hogy életemben először próbáltam randit kérni egy lánytól, aki megtetszett, és annyira izgultam, hogy mikor hosszú vacillálás után elé álltam, nem tudtam megszólalni. Csak hallgattam, ahogy valami üstdob üt bennem nagyokat – bumm-bumm, ez a szívem lehetett –, és egy árva hang nem jött ki a torkomon. Torokszorító ugyan az embernek első felsülésére emlékezni, de mégis: összességében ez is szép emlék. Szép emlék, mert tanultam belőle. Megtanultam, hogy lázadni csak úgy érdemes, ha annak eredménye van, és lány elé állni csak akkor érdemes, ha annak randevú a folytatása.
Ahogy szép emlék volt a KISZ-tábor, utána a KISZ-fegyelmi ígérete, majd a KISZ-igazolvány összetépése, szép emlék a Bős–Nagymaros elleni tüntetések sorozata, az első szabad március 15., Fidesz-csoport alapítása a középiskolában, négyigenes népszavazás, az első munkahelyen az elvtársnők, akikből a második munkahelyemen úrhölgy lett, és még bizonytalanok voltak ők maguk is, hogy hogyan szólíttassák magukat a levelezés során.
És akkor itt álljunk meg egy pillanatra! Álljunk meg, és szubjektívből váltsunk kicsit objektívebbre. Mert én – korosztályommal egyetemben – 1988–89-ben voltam a kamaszkor döntő fázisában. Amikor mindenestül kihajítjuk szüleink világát az ablakon, lázadunk, újat, mást keresünk. Vissza- és előrenyúlunk a történelemben, olyan mintákat követünk, amelyeket otthon nem láthattunk. Próbálgatjuk magunkat. Szokták mondani, hogy a kamaszkor a legnehezebb. A türelmet, szeretetet, kötődést leginkább próbára tévő. Minden bizonnyal igaz lehet ez a tapasztalat. Mert miközben a kamasz lázad – anélkül, hogy észrevenné –, a családja által lerakott alapokra felépíti a maga személyiségét. Megtervezi, létrehozza önmagát. Ez az önkép magában hordozza – mintegy belső magként – a családi hátteret, a szülők önképét, és vegyíti a környezet által adott impulzusokat.
Ott álltunk hát kamaszon eme sorsfordító időkben, mi, mai eltévedtek, akkori helykeresők, és csak kapkodtuk a fejünket. Mert tizen- és huszonévesen, értékek, elvek és minták után kapva hirtelen azt láthattuk csak, hogy nincsen talaj a lábunk alatt. És átéltük azt, amit talán egy generációnak sem kellett még átélnie a háború óta: nincs mihez visszanyúlnunk. Mert minden, ami eddig történt, minden, ami gyermekkorunkban volt: nem igaz. Nem úgy volt. És bár mi szépnek emlékezzük – nem volt az! Ne feledjük, akkor – 1988–89-ben – milliós tömegek hirdették ezt az utcán, és suttogásról hangos szóra váltó szüleink otthon. Ahogy ne feledjük azt sem, hogy itt dőlt el a mi generációnk sorsa. A bizonytalan, eltévedt generációé, amelynek nincs hová visszatérnie. Mert saját apáink mondták azt addigi életükre, hogy csalás, szemfényvesztés, nem igaz! Nem úgy és nem az történt! És akkor, akkor, amikor meg kellett hoznom a döntést arról, hogy milyen ember leszek, hiába kérdeztem generációm összes tagjával egyetemben: mi történt? Miért volt muszáj? És muszáj volt-e egyáltalán? Muszáj volt-e, hogy a sör langyos legyen? És én akkor úgy döntöttem: megteremtem a magam világát.
Megteremtem a magam világát, mert egyedül maradtam. Emlékszem, édesapám – akihez sokat jártam akkoriban, és akiből azért nem lehetett semmi, mert nem lépett be a pártba – olyan jövőt vizionált, aminek látásába beleborzongtam. Gazdasági válságról – hiszen a kapitalizmus gazdasági válságok ciklikus sorozata, így tanultuk –, munkanélküliségről, éhínségről, zavargásokról beszélt nekem, tizenhét-tizennyolc éves kölyöknek, aki nyiladozó értelmemmel csak annyit fogtam fel az egészből: ami jön, attól félni kell. Aztán nem engedték meg, hogy egyetemre menjek – az utolsó olyan évfolyam tagja voltam, amelynek a felvételi mellé kísérőnek becsúszott az iskolai jellemzés is –, és elmentem dolgozni. És dolgoztam, és azt láttam: nem igaz. Nem igaz, hogy félni kellene attól, ami jön! Dolgoztam, és jobb és jobb munkahelyekre jutottam, gyűjtöttem a pénzt, és elmentem Bécsbe egyetemre. Bosszút álltam a középiskolai történelemtanáromon – aki egyben az iskola párttitkára volt –, és bosszút álltam az igazgatónőn is, mert – bár ők nem akarták – én mégis egyetemre mentem. És nem akárhová, hanem Bécsbe! Aztán csúfos vereséggel, sok adóssággal hazajöttem Bécsből, mert nem találtam munkát, mert ügyetlen és béna voltam, mert nem sikerült megkapaszkodnom, és egzisztenciát – még ha akár egyetemistát is – teremtenem, és kezdtem újra mindent. És megint csak dolgoztam, és sokat dolgoztam, és huszonnégy évesen újra nekivágtam az egyetemnek, most már itthon, Budapesten.
És most itt állok, harmincévesen. Szeptemberben nősülök, két éve a jogtudomány doktora vagyok, és úgy érzem: győztem. Legyőztem apám kishitűségét és önsajnálatát, legyőztem szüleim világának megalkuvásra épülő hazugságát, legyőztem a dohszagként áradó aggódást és jövőtől való félelmet, bizonytalanságot. És közben megtartottam a szeretetet az engem egyedül felnevelő, az NDK-ba és úttörőtáborba küldő édesanyám iránt, a sötét vízióit egyre kétségbeesettebbül kergető édesapám, az egyetemtől eltiltó, ezért a magam útjára kényszerítő igazgatónő, a dupla tokás elvtársnők, a vaskos vicceket mesélő, meleg sört iddogáló brigádtagok, a 80-as évek végén szerzett barátok, az azóta jöttek és fájdalmas szívvel elveszítettek iránt. És megtartottam a megértést is. A megértést azokkal szemben, akik akkor, 1989-ben, 1990-ben egy másik utat választottak. Akik inkább megfogták a szülők tétova kezét, és velük együtt találtak vissza a múlt bizonyosságához, akik nem merték a jövő bizonytalanságában megteremteni saját világukat, a jelenkor bizonyosságát. Barátaim ők is, és amikor a magam világáért küzdök, azt szeretném, hogy nekik is jobb legyen. Hogy egyszer felkerekedjenek, és megkeressék a maguk igazságát, hogy az elvesztett, elhazudott családi háttér és múlt helyére betett protézist egyszer kiváltsák valódi, igazi alapokkal, hagyományokkal, érzésekkel, amikre még büszkének is lehet lenni. Hogy egyszer végre hazataláljanak.
No. Hát ezért szavazok a Fidesz–MDF-re.

A szerző szociológus