Fogadás balról a szavazás éjszakáján

Először azt hittem, rosszul látok, amikor megpillantottam néhány prominens nagykövetet a választások éjszakáján leginkább ünnepelők között. Szemmel láthatóan nem csupán a kíváncsiság, az információéhség hajtotta őket a helyszínekre. Az arcokra volt írva, hogy nem véletlenül voltak éppen akkor és ott, ahol voltak. Bizonyára meglátogatták a Millenáris Parkot is, csak valahogy leragadtak a Gizella úton. Hiába, a jókedv, a hangulat, az ingyen pia… Mellesleg, ha már ott voltak, akkor úgy éjjel 11 óra tájban – amikor Orbán Viktor megjelent a képernyőn – élőben tapasztalhatták meg az „egyetlen európai erő” híveiből felbugyogó gyűlöletet. Gondoltam, ez a kis félrelépés, a korábban is félre-félrecsúszó álarc ily látványos eldobása legalább ezért megérte, még ha ez ellen nem is fognak tiltakozni a hölgyek és urak.
Már épp elfelejtettem volna mindezt, amikor úgy másfél nap múlva a listán győztes párt magához hívta az Európai Unió és a NATO tagországainak hazánkba akkreditált nagyköveteteit. Micsoda illetlenség ilyen kellemetlen helyzetbe hozni ilyen szoros versenynél, két héttel a végeredmény előtt a nyugati demokráciák képviselőit! – villant fel azonnal bennem. Kételyeimmel azonban egyedül maradtam, hiszen majd mindannyian ott feszítettek a zavartság legkisebb jele nélkül e Köztársaság téri fotón, amelynek a címe a katonai zsargonból kölcsönözve az lehetne: Fogadás balról. Az amerikai nagykövet asszony, Nancy Goodman Brinker a fő helyen hallgathatta Kovács Lászlótól és Medgyessy Pétertől, hogy „az MSZP ereje az európai típusú szociáldemokrata felfogásban rejlik”. Hát igen, sóhajthattak magukban megkönnyebbülve a demokráciánkért, mint mondták, valójában azonban inkább valami másért már hónapok óta aggódó nyugati diplomaták. Brinker asszony is igazolva látta például az oly megnyugtatóan szürke szocialista miniszterelnök-jelölt hálás mosolyában, hogy ő még ide sem ért a Duna partjára, és már akkor megmondta, a magyar politikai elit köreiben bizony jelen van az antiszemitizmus.
A nagykövet asszony szétáradó mosolyát azonban igencsak lehervaszthatta volna, ha tudja, jó néhány honfitársa is úgy gondolja, hogy ebben a pillanatban nem egy pártszékházban az ő helye. Ron Paul, a kongresszus és a külügyi bizottság tagja például egy minap adott interjúja alapján ítélve bizonyára figyelmeztette volna George Washington búcsúbeszédére, amelyben a jeles államférfi röviden arra intette az Egyesült Államokat, hogy óvakodjon beavatkozni mások belügyeibe. Az amerikai képviselő feltehetően neki is elmondta volna, hogy országuk problémái közül nem egyet okozott e tapintatlanság. Így az, hogy demokratikusan megválasztott államokat támad Amerika valós vagy vélt hiányosságaik miatt. Bizonyára arra is rámutatott volna, hogy e beavatkozást általában nemzetbiztonsági okokkal indokolják, bár mindez csak eltereli a figyelmet a valódi, legfőképpen kereskedelmi okokról. (Hát igen, azok a fránya F–16-osok!) Kicsit bepillantva a magyar valóságba, Ron Paul azt sem felejtette volna el megemlíteni, hogy milyen gyakran befolyásolják az amerikai külpolitikát bizonyos csoportok olyan okokból, aminek szintén semmi köze az ország biztonságához.