Lehet-e nyerni egyenlőtlen feltételek mellett?

Húsvétvasárnap van, kint gyönyörűen, csalogatóan süt a nap, de most valahogy a sétához sincs kedvem, pedig menni kéne, mert a nyitott ablakon keresztül hallom, hogy valahol a házban, ahol lakom, szól a rádió, azaz hogy egész precíz legyek, inkább csak a húsvéti teljes kampánycsendhez az előző nap teljes mellszélességgel csatlakozó Lendvai Ildikó szól antiszirén hangján – mindezt csak a rend kedvéért jegyzem meg, hogy ne bántsuk a rádiót, mert a tévében mindehhez még a metakommunikációja is társul… Számoltam, aznap éppen kilencedszer követelte Kövér Lászlótól, hogy azonnal vegye le a kokárdát, és lépjen ki a közéletből, ha lehet, akkor tegye ezt leginkább a harmadik emeleten. Ez utóbbit persze már csak én gondoltam hozzá, mert ez a hang akkor már napok, hetek óta masszírozta az adrenalinszintemet, borzolta az idegeimet. Nem tudom, elemezték-e már tudós politológusok Lendvai Ildikó hangját, ha nem, ideje, hogy megtegyék, könyörögve kérem őket, az emberiség és az emberiesség nevében…, mert az nem lehet, hogy valaki ezzel a hangszínnel közszereplő legyen. Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt, miért ver minket sors keze még ezzel is?
Igaz, akkor már napok óta nem találtam a helyem, először nem tudtam, hogy mi a bajom, azután rájöttem, hogy tudat alatt már ott motoszkált bennem az a bizonyos másik vasárnap, április 7-e. Esténkén az interneten vadásztam a legfrissebb közvélemény-kutatási adatokra, s bár azok egyre megnyugtatóbbak voltak, én egyre idegesebb lettem tőlük. Létezik, hogy „ezek” nem jönnek vissza? Amikor minden adu a kezükben van? Pénz, paripa, fegyver? Amikor négy kereskedelmi televízió, megszámlálhatatlan rádió, napi-, heti- és bulvárlap, valamint folyóirat kampányol nekik ingyen immáron évek óta, traktálja a közvéleményt a legelképesztőbb hazugságokkal, rágalmakkal, s tussolja el a legnyilvánvalóbb valóságot? Amikor együtt kampányol velük a multik, a sorosgyörgyök pénze és a tomlantosok politikai befolyása? Amikor kampányol nekik az egész nyugati sajtó? Amikor felvonultatják mindazon aljasságnak és gátlástalanságnak teljes kellék- és eszköztárát, amelyekre ötven év alatt tettek szert? Lehet nyerni ennyire egyenlőtlen feltételek között? Mit tud szembe állítani velük a polgári oldal? Azt a heti egyszeri, hajnali rádióműsort? Ezt az egy szem napilapot és két folyóiratot? Azt a „mindennapi Juszt Lászlót add meg nékünk ma” utáni péntek esti egy órát? Annak a néhány elszánt közszolgálati újságírónak a tisztességét? Azon újságírókét, akik a szó szoros értelmében a bőrüket viszik a vásárra, amikor kisebbségben és a fülükbe sziszegett gyűlölet és fenyegetés (ápriliskor visszajövünk) közepette próbálnak valamiféle egyensúlyt teremteni ebben a szép új médiavilágban? Ilyen és ehhez hasonló kérdések és kétségek közepette várjuk, gondolom sokadmagammal, a következő vasárnapot.
És mégis, mindezek ellenére Hunniában valami készül, valami csoda, a rendszerváltás utáni tizenkét év legnagyobb csodája: kormányzati pozícióból nyerhet, nem, nem a polgári koalíció, hanem Magyarország. És ezt nem a közvélemény-kutatási adatokon lehet lemérni elsősorban. Hanem az arcokon és a gesztusokon. Azoknak az ezreknek az arcán és gesztusain, akik a magyar miniszterelnököt várják kampánykörútja során az ország minden településén, kicsin és nagyon egyaránt. A néhai szocializmus fellegvárának titulált Salgótarjánban ugyanúgy, mint a nyakas kálvinisták által lakott Debrecenben. A szocialista vezetésű Nyíregyházán szintúgy, mint az apró Kenecsén. Az arcok és a gesztusok egyetlen dolgot fejeznek ki: a szeretetet. Magyarország szereti a miniszterelnökét. Magyarország ritkán kedvelte, idáig leginkább félte, esetleg tisztelte a miniszterelnökeit, most viszont szereti. A balliberális média elhűlve figyeli a fejleményeket, nem érti, hogyan lehetséges ez, hiszen ők mindent megtettek, amit lehetett, sőt még annál is többet. Volt itt kérem miniduce, maxihitler, kendeviktor, kőbányablúz, demokráciát szecskavágóval aprító Fidesz, rabláncra fűzött parlament, Al- és Felcsút közé préselt, országimázspapírba csomagolt, agyonsanyargatott, -gyötört Magyarország, és mindez hiába. A Népszabadság és a Magyar Hírlap fanyalogva állapítja meg, hogy a miniszterelnök bekapcsolódása a kampányba láthatóan jelentősen hozzájárult a közvélemény-kutatási adatok ilyetén alakulásához; a két zászlóshajó, az RTL Klub és a TV2 pedig egyszerűen bojkottálja Orbán Viktor kampánykörútját, úgyszólván egyetlen képet sem mernek bevágni, mert az is árulkodó lehet. Már az a régi jól bevált módszer sem működik, hogy rásvenkelünk két, a forgatócsoporthoz tartozó bőrfejűre, vagy valami idióta kinézetű, árvalányhajas kalapot viselő félkegyelműre. Lendvai Ildikó hangjával egyébként egyedül Kende Péter arca vetekszik; mit nem adnék érte, ha láthatnám (ti. K. P. arcát), amikor az m1 tévékamerája azt rögzíti, hogy miként próbálnak idős parasztasszonyok a miniszterelnök közelébe férkőzni, hogy egy jó szót szólhassanak hozzá, vagy legalább megsimogathassák.
Szembeötlő az ellentét a Werber kreálta Clinton-epigon „mielőttbeszállokahelikopterbemégintekegyet” jelenete, a magyar közegbe telepített hollywoodi díszletek között szánalmasan bóklászó Medgyessy és a magyar miniszterelnök természetessége között. Lehet választani közülük. Sőt, muszáj.

A szerző a Republikánus Kör egykori tagja