időjárás 6°C Miklós 2022. december 6.
logo

Látlelet a valódi határátlépőkről

Haklik Norbert
2002.06.16. 23:00

A polgári erők, valamint híveik lejáratását és démonizálását célzó kampány körébe sorolható megnyilvánulásokat két nagyobb csoportra oszthatjuk. Az egyik válfaj művelői – erre az utóbbi időben Eörsi Istvánnak és Haskó Lászlónak a Népszabadságban megjelent cikkei szolgáltak kirívó példával – észérvektől alig megtámogatva ontják papírra a Fidesz és a jobboldali szavazók iránt érzett gyűlöletüket, míg a másik esetben látszólag szakmai jellegű, logikusnak és tudományosnak beállított fejtegetések során próbálják bebizonyítani a Fidesz határt átlépő, antidemokratikus, pazarló és fasisztoid voltát.
Ez utóbbi módszert példázta – néhány tiszteletre méltó kivétellel – azon előadások többsége, amelyek a Közép-európai Egyetemen megtartott Hol a határ? – Kampánystratégiák és kampányetika című tanácskozáson hangzottak el. A Közép-európai Egyetem, a Nyílt Társadalom Archívum, a Nyilvánosság Klub, valamint a Független Magyar Művészeti Alapítvány szervezésében létrejött konferencia igen nagy közönségérdeklődést vonzott: a nézőtéren csak hellyel-közzel voltak foghíjasak a sorok, és a hallgatók között olyan ismert közéleti és médiaszemélyiségek is megfordultak, mint Kéri László, Wisinger István, dr. Kende Péter vagy Máté Krisztina. A nézőközönség politikai egyoldalúsága ezúttal természetesnek tekinthető, hiszen azt illetően, hogy miről és milyen hangnemben fog szólni ez a tanácskozás, már a szervezők előzetes sajtótájékoztatójából is képet alkothattunk, ahol többek között az hangzott el, hogy Böjte József filmrendezőben – aki Jancsó Miklóssal is rendezett együtt – akkor fogant meg a konferencia ötlete, amikor a választások második fordulójának éjjelén látta, „hogyan omolnak össze a nem sokkal korábban még ujjongó fiatalok” a Millenáris parkban, amelynek kapcsán az a kérdés vetődött fel benne: vajon „miféle fanatizmus, hisztéria” miatt tekintik ezek a fiatalok a Fidesz választási vereségét társadalmi esemény helyett tragédiának? Az előzetesen kiadott sajtóközleményből azt is megtudhattuk: „felelősen gondolkodó magyar értelmiségi nem hagyhatja szó nélkül, ami történt”, a szervezők „nem engedhetik, hogy természetessé váljon a gyűlöletre építő politikai gyakorlat, amely a látott mértékben, károsan és fölöslegesen osztja meg a társadalmat”, és hogy a konferencia megálmodói „különösen a fiatalok veszélyeztetettségét tartják megdöbbentőnek”. Magyarán mondva: meg kell védeni az ifjúságot önmagától, nehogy azt gondolja, amit gondol, s persze mindez nem a magyar fiatalok ellenében történne, hanem kizárólagosan az ő érdekükben, a demokrácia nagyobb dicsőségére.
A tanácskozás előadásai az előzetes várakozásoknak megfelelően alakultak. Szemlátomást az összes felszólaló annak teljes tudatában adott hangot véleményének, hogy ő „átlát a szitán”, annak ellenére, hogy sokuk csupán a szocialista és szabad demokrata politikusok választási toposzait ismételgette, igaz, apró módosításokkal. Így tett például a lapunkat nemrégiben leungarische-beobachterező Galló Béla újságíró is, aki a szimbólumoknak a választási kampányban betöltött szerepéről szólva elmondta, hogy a nemzeti szalag mozgalom révén a Fidesz „pártok felett álló jelképeket sajátított ki”. Galló előadásában az is meglehetősen furcsa volt, hogy míg a Fideszt azért kritizálta, mert a polgári párt – úgymond – „értelmi helyett érzelmi síkra terelte a politikát” a szimbólumok, például a kokárda, a Terror Háza vagy Orbán Viktor (!) felfokozott használatával, mindeközben a szocialistákat azért kárhoztatta, mert „elhanyagolták a szimbólumok szerepét”, csak a szegfű triviális jelképét vetették be a kampányban, valamint a híres sárga sálat, amelynek a jelentését még ma sem ismeri senki és „csupán annyit lehet tudni róla, hogy csúnya volt”. Galló szerint azért veszített a jobboldal a választásokon, mert „az antidemokratikus szimbolikus politizálásnak demokratikus viszonyok között megvannak a korlátai” és a 2002-es magyarországi választások esetében „a kirekesztés egységbe forrasztotta a kirekesztetteket”. Még kevésbé visszafogott hangnemben adta elő okfejtését Az érzelmek vásárán címmel Tamás Pál szociológus, akinek az előadásában a csíksomlyói búcsú például kampányjellegű, „nagymagyar összejövetelként” szerepelt, valamint a Fidesz április 7-ét követő „nagy politikai becsinálásáról” is szó esett.
A tanácskozás pártkampányokat elemző szekciójában akadt példa legalább az objektivitás látszatát megőrzendő előadásra is. Ilyen volt Bruck Gábornak az MSZP kampányáról szóló okfejtése, amelyben a szocialisták negatív kampányát elemezte, megállapítva róla, hogy bár egyáltalán nem volt elegáns eljárás, mégis jó taktikának bizonyult, és a két forduló között kialakuló tömegmozgalomról szólva kijelentette: kizártnak tartja, hogy azt – mint többen vélekedtek – a Fidesz indította volna el, hiszen „aki ért valamicskét a kampányhoz, az tudja, hogy ilyen tömegmozgalmat nem lehet ennyire rövid idő alatt felülről megszervezni”.
Ennek elhangzása vezetett ahhoz, hogy megszólaljon a Nyilvánosság Klub elnöke, Vásárhelyi Mária is, aki ahelyett, hogy Bruck megállapításával vitába szállt volna, zaklatottságtól remegő hangon kijelentette, hogy „a Fidesz példátlan gyűlöletbeszéde bizony átlépte a demokratikus politizálás határait” és punktum. Igaz, később – a tanácskozás második napján – Vásárhelyi Mária bővebben is kifejtette, hogy a közszolgálati médiumok, valamint a Magyar Nemzet „a gyűlöletbeszéd forrásaiként működnek” és a tömegtájékoztatás ezen fórumait „kézi vezérléssel irányította, valamint cenzúrázta” a Fidesz. (Vásárhelyi egyébként az Élet és Irodalom legutóbbi számában majd kétkolumnás terjedelemben elemzi a Fidesz médiapolitikáját, többek között olyan ellentmondásokba keveredve, hogy: a Fidesz teljesen rátenyerelt a médiára, teljes túlsúlyt (!) élvez benne, miközben azt is megállapítja: a jobboldali kormány orgánumait, beleértve lapunkat is, szinte senki sem olvassa és a közszolgálati televíziókat senki sem nézi.)
A demokrácia önjelölt őrzői számára is szolgálhatott volna tanulságos meglepetésekkel ez a „tudományos konferencia”, ha gyűlöletük alábbhagy legalább annyira, hogy képesek legyenek figyelni az ott elhangzottakra. Például arra, amikor Baja Ferenc, a szocialisták kampányfőnöke kijelentette: a két forduló között ők is erősen fontolgatták, hogy „az utcára vigyék a tömegeket”. Baja kijelentése igencsak újszerű megvilágításba helyezi a baloldali lapokban az elmúlt időszakban megjelent eszmefuttatásokat, amelyek az utcai politizálást egyértelműen a Fidesz antidemokratikus, fasiszta voltának legfőbb bizonyítékaként tekintik. Ezek szerint a szocialisták is kis híján fasiszták lettek volna a két forduló között? Medgyessyék netán a nácizmussal kokettálnak? Ne adj’ isten Kovács Lászlóékban is megjelent a fasizmus iránti őszinte lelki igény, amikor ezrek ujjongtak értük a városligeti „ingujjas kormányülés” sátrai előtt? Erről aligha olvashatunk majd harcos hangú publicisztikákat Eörsi István tollából. Persze, ha a szocialisták utcára vonulása mégis megtörténik, akkor az nyilván nem a fasizmus ismérve lenne, hanem ugye a demokrácia diadala és a haladó erők bátorságának dicső megnyilvánulása.
A tanácskozás témái között a kultúrának is jelentékeny szerep jutott. Persze kivétel nélkül úgy, hogy a polgári erők ostorozására használták fel. Mészáros Tamás újságíró például Orbán színészi képességeit elemezte színészettechnikai megközelítésből, kifejtvén, hogy a volt miniszterelnök megnyilvánulásaiban „az üzenet maga Orbán Viktor” volt, amelyet önmaga közvetített színésztechnikai módszerekkel a közönség felé. Mészáros előadása arra szolgált remek példaként, hogyan lehet valakit látszólag elismerve gyalázni: miközben a Juszt-féle sajtóklub rendszeres vendége Orbán színészi kvalitásait magasztalta, nyilvánvaló volt, hogy ezzel gerincességét és erkölcsösségét vonja kétségbe, mondván: a jobboldali erők vezető egyénisége „szemrebbenés nélkül, egyre változatosabban adja elő a monológját” és a „konzervatív színésztípust képviseli, amely leginkább az operettprimadonnákhoz hasonlít”. Majd Mészáros hangot adott azt illető aggodalmainak is, hogy Orbán Viktornak „olyan úton kell járnia, aminek ő sem látja a végét”, és ha „szétfeszíti a színész a szerep kereteit, az komoly személyiségkárosodásokhoz vezethet”. A pártatlanság jegyében kíváncsian várjuk, mikor elemzi majd ilyen sajnálkozó leereszkedéssel azokat a veszélyeket, amelyek Medgyessy Péter kifejezésképtelen személyiségének integritását fenyegetik.
Hegedűs Zsuzsa szociológus még ennyire sem törekedett az áltudományos látszat megőrzésére. Kijelentette: „Orbán Viktor nem tömegmozgalmat szervez, hanem egy mobilizálható gerillahadsereget”. Egyébként az Orbánhoz hasonlított politikusok sorában ezúttal – felzárkózva Hitler, Mussolini és Milosevics mellé – Lenin, valamint Rákosi Mátyás is megjelent. Vlagyimir Iljicset Mészáros Tamás említette meg, mondván: őt Orbán „olykor Leninre emlékezteti, akinek mindenről volt véleménye, vagy ha nem, akkor utána megírták helyette”. Rákosi pedig akkor került a képbe, amikor Koltai Tamás gyalázta előadásnak álcázott gyűlöletrohamában a Nemzeti Színházat, mondván: a Fidesz-kormány kultúrpolitikájához hasonlóra egyedül csak a Rákosi-korszakban volt példa. Mellesleg a konferencia felszólalásai között talán éppen Koltai előadása vitte el a pálmát gyűlölködés tekintetében: szó esett az „ízléstelen, használhatatlan Nemzeti Színházról”, valamint arról is, hogy az épület előtt emelt Melocco Miklós-szobrok „a hagyományőrző nekrofil közvéleménynek hízelegnek”. Megtudtuk: a Nemzeti Színház semmire se jó és ebben akár a Fidesz jelképe is lehetne. Mindent összevetve kivételes élmény volt Koltai Tamást hallgatni, mert eddig azt hittük, ilyen elsöprő szenvedéllyel nem gyűlölni, hanem csupán szerelmesnek lenni lehetséges.
A tanácskozás másik erkölcsi mélypontját Majsai Tamásnak az egyházak kampányban betöltött szerepéről szóló előadása alkotta. Már-már azt hihettük, Majsai, aki egy írásában „tetemcafatnak” nevezte a Szent Jobbot, legszívesebben Sztálin Oroszországában élt volna, valamikor a húszas évek egyházüldözéseinek idején. Ettől függetlenül olykor bibliai jelképeket is beemelt az előadásába. A Jelenések könyvének az Antikrisztusról szóló soraira utalva „a Fidesz-fenevad négyéves dühöngéséről” beszélt, majd köszönetet mondott azoknak a „kisegyházaknak, szektáknak és egyházakon belüli szektaszerű képződményeknek, amelyek enklávét képeztek az elmúlt időszakban a Szentlélek magyarországi sátorozásához”. Majsai szerint annak, hogy a templomjáró emberek körében háromszor annyian szavaztak a Fideszre, mint az MSZP-re, nem „a papok által kifejtett jobboldali propagandában” rejlik a magyarázata, mert ezeket az embereket „nem is kellett meggyőzni”, hiszen „azért szavaztak a nacionálkonzervatív és ásatag jobboldalra”, mert „a templomi környezet a gyűjtőhelye az effajta értékeket képviselő egyéneknek, a konzervatív patriotizmusnak, a nacionálnemzeti pietizmusnak, a cserkészmaskaráknak és a szittyakürtöknek”. Szó esett még a „liturgizmus intellektuális és spirituális nihilizmusáról”, és az is kiderült, hogy a templomjáró emberek többsége „kiváltképp a vidéki, alacsony iskolázottságú rétegből kerül ki”, és csak az a kérdés, hogy ezek az emberek „meg tudják-e fertőzni a családjukat”?
Ha e konferencián kimerítette valami és valaki a közösség elleni uszítás és izgatás ismérveit, akkor az Majsai Tamás előadása volt.
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy némely előadásokban valóban megjelent a kiegyenlítettségre való törekvés, még ha annyiban is csupán, hogy az előadótól mind a bal-, mind pedig a jobboldal derekasan megkapta a magáét. Ilyen beszéd volt például Kiss Balázs kampányelemzése. Kiss megállapítása szerint a választások idején a pártok semmiféle erkölcsi vagy demokratikus határvonalat nem hágtak át, csupán minden eddiginél erősebben alkalmazták a marketingstratégiákat, ami sokakat elriasztott. Ám e sorok írója számára Tamás Gáspár Miklós előadása szolgált a legnagyobb meglepetéssel. Tamás szerint azzal, hogy Orbán Viktor tizenötmillió magyar vezetőjének vallotta magát, az volt a legnagyobb gond, hogy ezáltal „olyan emberek virtuális befolyása alá helyezte a magyarországi politikát, akik valójában nem szólhatnak bele, lévén, hogy nem itt adóznak és nem szavazhatnak”, s ezzel a volt miniszterelnök „elválasztotta egymástól a népakaratot és a politikai akaratot”. Eddig úgy tűnhetett, hogy ez az előadás is beleillik a Tamás Gáspár Miklóstól megszokott kaotikus eszmefuttatások sorozatába, ám ezt követően a filozófus arról kezdett beszélni, mennyire antidemokratikus az „állítólagos demokratáknak az utcára vitt politika démonizálására irányuló törekvése”, amelyben „a nép iránti undor nyilvánul meg”. Tamás elmondta: az MSZP azzal, hogy antidemokratikusan igyekszik kivonni a politizálás lehetséges régióiból azokat a pontokat, ahol a jobboldal sikeresebb, a demokráciaellenes – talán éppen a még nem létező, baloldali antidemokratikus – erők malmára hajtja a vizet. Tamástól az Eörsi-félék fasisztázó őrülete is megkapta a magáét: mint elmondta, azok, akik kivonultak a Kossuth térre, nem idióták és nem is fasiszták, hanem minden bizonnyal okos és jó szándékú emberek, mindössze egyetlen baj van velük – az, hogy meg vannak tévesztve.
Persze Tamás Gáspár Miklós pofont minden irányba osztó okfejtése pusztán ritka kivétel volt a kétnapos konferencia előadásai között. Hiba volna nem észrevennünk, hogy a magukat liberálisnak és baloldalinak mondó erők mily’ nagy előszeretettel szerveznek „konferenciákat”, „vitaesteket” és „tanácskozásokat”, hogy ott aztán a logikusnak, tudományos igényűnek tűnő okfejtések álcájában tobzódhassanak politikai ellenfeleik iránt érzett gyűlöletükben. Ez önmagában még nem is volna baj, csupán az a gond, hogy létezik az értelmiségnek egy olyan rétege, amelynek tagjai mindössze annyiban értelmiségiek, hogy van vagy hamarosan lesz egy diplomájuk, viszont az önálló gondolkodásra irányuló képességük, valamint tájékozottságuk a nullával egyenlő, és ez a réteg hajlamos egyetlen létező igazságként elfogadni a tudományos nyelviségbe csomagolt, felszínes és egyoldalú, ám imponálóan elmésnek tűnő okfejtések végkövetkeztetéseit. Többek között ez a magyarázata annak, hogy Magyarországon miért bír még mindig erős hídfőállásokkal a szalonbaloldal és

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.