Magyarország újabb megerőszakolása

Régi igazság, hogy ha belpolitikai problémáid vannak, akkor próbálj meg külpolitikai eredményeket felmutatni. Úgy tűnik, a megtépázott tekintélyű Medgyessy-csapatnak úgy kell a külföldi elismerés, mint egy falat kenyér. Ezért nem a sevillai EU-csúcson elért hatalmas eredményekről számolt be a megtestesült szakértelem társasága. Mint a KGB-vel szembeni magyar belügyi ellenállás agytrösztjétől megtudtuk, néhány nyugati politikus – köztük a brit miniszterelnök és a német kancellár – megveregette Medgyessy Péter vállát. Amúgy Gerhard Schröder megértő gesztusa nem okozhat komoly meglepetést azoknak, akik tudják: az SPD-nek mindmáig komoly problémát jelent, hogy számos vezető politikusa – Karl Wienandtól a közelmúltban visszavonult brandenburgi miniszterelnökön, Manfred Stolpon keresztül az egykori schleswig-holsteini miniszterelnökig, Björn Engholmig – került Stasi-ügynöki gyanúba. Nem véletlenül mondta az NDK-s felderítés egykori vezetője, Markus Wolf, hogy a daliás időkben az övéjük volt a nyugatnémet Bundestagban a második legnagyobb frakció.
Ez a valóban korszakos eredmény – a vállveregetés – okozhatta, hogy a hivatalból ellenzéki, mindent lélegeztetőgépben mérő fősodratú média most már nem követeli a kirándulás költségeinek megtérítését. Az a tény, hogy az állam- és kormányfők a nyilvánosság előtt nem vetették fel, hogy D–209 mondjon le, elsődlegesen diplomáciai érzékük jele, továbbá annak egyenes következménye, hogy a tizenötökben már nem a Szocialista Internacionálé tagjai vannak többségben. Így már nem divat egyes tagországok kormányai ellen nemzetközi kampányt szervezni – még akkor sem, ha fenntartásokkal viseltetnek irányukban –, miként az történt anno Ausztria esetében. Érdekes lenne megtudni, hogy a szocialistáknak miként sikerül legyőzniük rendkívüli érzékenységüket, s szóba állniuk a korábban hevesen kritizált osztrák kancellárral vagy az olasz miniszterelnökkel. Egyébként hibás az a feltételezés, hogy a nyilvános megfeddés elmaradását úgy lehetne értékelni, mintha az EU meghatározó politikusainak ne lenne meg a véleményük a posztkommunista pártokról. Aki csak a CDU frankfurti kongresszusán tett megnyilatkozásokat figyelte – ahol szokatlanul világos nyelven mondtak véleményt a szocialisták és a posztkommunisták történelemhamisító kísérleteiről vagy a második világháború áldozatainak kettős mércével való megítéléséről –, az biztosra veheti: az európai jobbközép pártoknak D–209 ügyében is határozott álláspontjuk van.
Az Antall-kormány idejében a baloldali sajtó gyakran gúnyolódott arról, hogy a történészvégzettségű miniszterelnök a múltról tartott előadásokkal kívánta diplomáciai tárgyalásain partnereinek megvilágítani a magyar álláspontot. Nos, valószínűleg e rendhagyó történelemórák majd újrakezdődnek, ha – amint a kormányprogram írja – az új csapat ismét felpörgeti a magyar–orosz kapcsolatokat. Hiszen Putyin elnököt – s az orosz vezetésben nem őt egyedül – a szakmai kíváncsiság is hajtani fogja, hogy megtudja, miként sikerült a legendás kémelhárítónak évekig megakadályoznia beépülésüket a magyar Pénzügyminisztériumba.
A takarékosság jegyében más újítás is volt, amikor a stopposokat majdnem elhozta a szlovák kormánydelegáció Pozsonyig. Biztonsági kockázatot ez a közös repülőgép-használat nem jelenthetett, hiszen aki a KGB-t kijátszotta, annak a szlovák amatőrök csapata nem okozhatott gondot. Szimbolikus jelentőséggel bírt volna megvalósulása esetén a pozsonyi kormánygép igénybevétele. Hiszen akkor két egymást követő napon a magyar nép nagy barátait – előbb a politikailag haldokló Medgyessyt, majd a következő nap Hodzsa Milán szlovák politikus hamvait – szállította volna a repülőgép. Hodzsa 1918 utáni csehszlovák miniszterként elkövetett áldásos tevékenységét is részletesen dokumentálja Steier Lajos 1929-ben németül írott, Magyarország megerőszakolása címet viselő, ezeroldalas könyve a felvidéki magyarság kálváriájáról.
Ráadásul borítékolható a teljes nézetazonosság a gép utasai között a magyar nacionalizmus elítélésében és a kedvezménytörvény elvetésében. Röpdösés közben kikristályosodhatna annak feltételrendszere, miként kell helyesen szeretni a határokon túli magyarokat.
Medgyessy Péter vonatkozó téziseinek egy részét már nyilvánosságra hozta az erdélyi Krónika című lapban, amikor azzal vádolta az Orbán-kormányt, hogy a kedvezménytörvénnyel túlszerette a határon túli magyarokat. Úgy látszik, igazat mondott Mikulás Dzurinda, amikor április 22-i nyilatkozatában pusztán taktikai lépésként állította be az MSZP hozzájárulását a kedvezménytörvényhez. Ezt a feltevést látszanak alátámasztani a szocialisták titkos tárgyalásai szlovák testvérpártjukkal, s tény, hogy e súlyos kijelentést mindmáig nem cáfolta az MSZP. A nyomdafestéket tűrő szavakkal nehezen minősíthető fenti kijelentéssel többek között azt állítja a miniszterelnök, hogy a magyar szervezetek képviselői gyermekek, hiszen mindannyian hozzájárultak egy érdekeikkel ellentétes törvény elfogadásához. S a magyarországi választási eredmények ismeretében is hangot adtak azon véleményüknek, hogy nem látják értelmét a szocialisták módosítási javaslatainak. De végre itt van minden idők legerdélyibb miniszterelnöke – bocsánat, Bethlen István, elnézést, Teleki Pál –, aki elmondta Kolozsvárott és Nagyváradon, hogy mi a kisebbségi magyarság valós érdeke. Érdekes lenne megtudni, hogy erdélyi útja előtt Medgyessy Péter emlékezetébe idézte-e édesanyja történetét 1940-es felszabadulásáról. Amikor Budapestről Erdély fővárosába utazó emberek kívánták elmesélni a „bennszülötteknek”, hogyan kell ott és akkor helyesen magyarnak lenni. Medgyessyék hozzáállása a határon túli magyarok problémáihoz nem előzmények nélküli a magyar baloldal történetében, hiszen Jászi Oszkár, a dualista Magyarország nemzetiségi viszonyainak kérlelhetetlen kritikusa a húszas évek elején írott naplójában egyetlen szóval sem említette az utódállamok kisebbségellenes intézkedéseit, a magyarok és a zsidók elüldözését, vagyonukból való kiforgatásukat. Ezzel párhuzamosan belgrádi, bukaresti és prágai politikusokkal együtt bátran bírálta a magyar nacionalisták „borzalmas bűneit”, és biztosította arról a Nyugatot, hogy néhány hőzöngőt leszámítva a kisebbségi magyarok elégedettek a sorsukkal. Egyébként a megbeszélések a testvérpártoknál már évtizedek óta megszokott mederben zajlottak, elvtársi csók, teljes nézetazonosság, csodás víziók a jövőről. Úgy tűnik, ha a fene fenét eszik, akkor is sikerül átdolgozni a kedvezménytörvényt. Medgyessy Péter átvette A magyar–román stratégiai partnerség Európában a XXI. században című dokumentumot, ami az előbbiek ismeretében nagyjából azt jelenti, hogy Magyarországnak joga és kötelessége Románia ellenszolgáltatás nélküli diplomáciai támogatása.
A francia történelmet tanulmányozva végre megérthetjük – s tudjuk, e nyelv és kultúra ismerete elengedhetetlen volt a miniszterelnök fontos belügyi munkájában –, mit ért az MSZP az árkok betemetésén. A második világháború alatt a német birodalomhoz csatolt Elzász és Lotaringia lakóit, miként a luxemburgiakat is – így Jean-Claude Juncker miniszterelnök édesapját – besorozták a német véderőbe. 1945 után a francia állampolgárokká vált egykori Wehrmacht-katonák választhattak a kényszermunkatábor és a gyarmatokon letöltendő katonai szolgálat között. Jelentős részben ilyen „önkéntesekből” tevődött össze az ötvenes évek elején Indokínában harcoló francia hadsereg. E haderő altisztjét több száz vietnami hadifogoly kivégzése miatt hadbíróság elé állították. A bíróság előtt – eredményesen, hiszen végül felmentették – azzal védekezett, hogy gyenge francia nyelvismerete okán pusztán egy félreértés áldozata lett. Nevezetesen felettesétől azt a parancsot kapta, hogy a felügyelete alatt lévő hadifoglyokkal temessen be egy hatalmas árkot. Ő az utasítást úgy értelmezte, hogy a hadifoglyokat belelövette az árokba.

A szerző történész