Újra szól a csengő Pavlov kutyájának

Pavlov jó gazda – énekelte Müller Péter (akkor még nem „Sziámi”) a nyolcvanas évek második felében a kádári konzumszocializmus népének moráltalan, vegetatív létmódját jellemezve. Pavlov kutyája a marxista–leninista tudomány egyik szimbóluma volt, a tudós a feltételes reflexek létét bizonyította be állatkísérletével. Mielőtt az eb megkapta ennivalóját, felberregett egy csengő. Egy idő után ha az állat meghallotta a hangot, automatikusan megindult a nyálképződése. Aztán vagy kapott enni, vagy nem. De ha nem, akkor sem haragudott Pavlovra, legfeljebb egy kicsit szomorú volt. És rendületlenül bízott a jövőben.
„Csengőre folyni nyálam, kevés a hús, rossz az áram” – vonyította el a zenekar a lakótelepekbe és a haszontalan gyárakba nyomorított nép életérzését. Amikor a tiltott március 15-i vagy az annál is kevésbé tűrt október 23-i tüntetéseken vonultunk, hittük, hogy egyszer végképp elmúlik a Pavlov-kutyák ideje is. De számosan voltak, akik ezt nem tudták, nem akarták kivárni. Úgy érezték, nincs idejük.
Kevés szó esik a hetvenes és főként a nyolcvanas évek menekültjeiről, akik a bécsi menekültláger keserű kenyerét ették, aztán elszántan kirajzottak. Ki babért aratott, ki pedig nem. Volt, aki visszajött végül, és volt, aki igyekezett elfelejteni mindent, hogy élni tudjon. Az utolsó nagy menekülthullámból talán kevesebben élték túl az átültetést, mint az előzőkből. Ki idehaza nyugszik, ki valahol odakint. A maguk módján, egy eleve vesztett felállás dacára, mégis hazatértek, mert legalább megpróbálták kikerülni Pavlovot, az ő dermesztő, mechanikus, kegyetlen világát. Más kérdés, hogy odaát miféle kísérletben találták magukat – sex and drugs and rock and roll –, és hogyan birkóztak meg a sorsukkal.
Munkát kereső magyarok, iskolát kereső magyarok, pénzt kereső magyarok, tudást kereső magyarok, szabadságot kereső magyarok, gátlástalanul seftelő magyarok… Szerteszét a nagyvilágban. Mindahányan hiányoznak itthonról.
A kommunisták társadalomnak csúfolt korrupt, ócska mocsara sok fiatalt riasztott el az élettől. Azt mondták neki, ne higgy apádnak, anyádnak, nagyszüleidnek. Akik még emlékeztek a múltra, és elmondhatták: a hős, felszabadító szovjet hadsereg hogyan gázolt át az országon a nagyszerű amerikai pilóták humánus bombázásaival körítve. S emlékeztek arra, hogy a forradalom miként tört ki, s hogyan fojtották vérbe, megtöltve a börtönöket halálra várókkal, s az országot megverve rettegéssel, megalkuvással. „Generációs ellentét” – dobták fel a problémát, szították az indulatokat, és bomlasztottak a felkentek az újságban, a rádióban. „A mama tök hülye, nem ért meg engem” – affektálták a tinik, visszhangozva a híg ideológiát. És tényleg lett bábeli zűrzavar… (Az unokabátyám azt tanulta az általános iskolában, hogy a horthysták a kommunistákkal fűtötték a mozdonyokat. Apja vezérkari tiszt volt annak idején. Hosszú évekig nem beszéltek egymással.) A stratégia része volt az is, hogy kevés kivétellel csakis ellenőrzött emlékezetű ifjak jutottak be az elit iskolákba: behozhatatlan előnyt jelentett, ha a nagyapa birtokolta a munkás-paraszt hatalomért érdemérmet vagy az egyéb, erősen szűrt családi emlékezetet garantáló kitüntetést.
Egykor azt gondoltuk az utcán tüntetve, hogy mindent meg lehet változtatni. „Demokráciát! Demokráciát!” – skandáltuk boldogan, hogy beleremegtek a belvárosi tömbházak ablakai. A koncertfelvétel a Pavlov-kutya dalával sokáig a régmúlt relikviái között hányódott egy elsüllyesztett kartondobozban. Most megint előkerült.
„Várnak a húsok, és várnak a nagy szerelmek. Pavlov jó gazda, Pavlov jó gazda, Pavlov jó gazda…” – hallható a több mint 15 éves felvételen. És az utcákon megint tüntetnek. Újra folyik a „tömegoszlatás”.