A lovas szobor

Záporeső áztatja az államalapító király lovas szobrát. De oly nagy szemekben koppan az eső a bronzalakon, hogy a cseppek szikrázva töredeznek szét, s csak ezután válnak erekké az égi áldás jövetelekor. Prüszköl a ló, de tűri, gazdája se mozdul, megszépül, fiatalodik az ünnepi évfordulón. Aztán már bújik elő a nap is, és sugaraival szárítja a lovas szobrot, amelyet naponta százak és százak fényképeznek, zarándokok keresnek fel határon belülről és kívülről.
A szent király szobra uralja a Várban a teret.
Mostanában gyakran idézzük az Intelmekből a vendégnépek befogadásának fontosságát hangoztató hatodik fejezetet: „Mert az egy nyelvű és egy szokású ország gyenge és esendő. Ennélfogva megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad…” Nemeskürty István arra hívja fel a figyelmünket, hogy a szentföldi zarándokút megnyitásával kapcsolta be Szent István az országot Európa vérkeringésébe, „mai szóval, profánul fogalmazva: a turistaútvonalba”. Egy 1044-ben íródott frank história szerzője, Rodulfus Glaber szavaival: „István király minden eddiginél biztonságosabb utat hozott létre, a zarándokokat ajándékokkal halmozta el. E kedvezéstől indíttatva nemesek és közrendűek megszámlálhatatlan sokasága ment Jeruzsálembe.”
Apropó, Nemeskürty István. (Merthogy István-napot is ünnepeltünk.) Írótársa, Benedek István (ugyancsak) tanár úr mondotta volt hajdani szerkesztőségi szobámban a műveltségről társalogva: „Tudod – így Benedek István –, Nemeskürty sokkal műveltebb, mint én, csakhogy én színesebben tudom a mondandómat előadni.” Miközben mindkettőjük lebilincselő előadásait gyermekeink figyelmébe ajánlottuk. Jean Cocteau meghatározása illik ide: „A tapintat annak ismerete – vallotta a francia költő –, hogyan menjünk elég messzire anélkül, hogy túl messzire mennénk.” Apropó, Benedek István. (Merthogy őt is Szent Istvánkor köszöntöttük.) Többször váltottunk vele szót a magyar történelemről. Egyik legutolsó csevegésünk tárgya rendhagyó módon az volt, hogy mi magyarok kinek a szobrát aranyoznánk be, mint tették az osztrákok valcerkirályukkal, Johann Strauss-szal, vagy a tunéziaiak (!) egykori államfőjük, Habib Ben Ali Burgiba köztéri szobrával.
Sorolta a neveket a tanár úr, és soroltam a magam jelöltjeit én is. Írók, költők, művészek, történelmi személyiségek, politikusok, államférfiak sorakoztak fel egy képzeletbeli albumban. Érvek itt, ellenérvek amott, mialatt felejteni igyekeztünk „az uralkodó eszmeáradatot”, tekintélyuralmakat, „szélsőségeket”, „középutakat”, történelmi pillanatokat, gazdasági kényszereket és ösztönöket. Játék volt a próbálkozásunk, de mégis komoly. Konszenzusra azonban csak akkor jutottunk, amikor a keresztény királyhoz, Szent Istvánhoz visszataláltunk. „Képzeld csak el – mondotta –, amint bearanyozva ül a lován, kezében a kettős kereszttel, s a fején a koronával. A világ apraja-nagyja meg- bámulja, mint olyan csodát, ami csak nálunk van, magyaroknál.” „Igen – vetettem közbe –, de mit szólnának a pártok…?” Nem írható le a kifakadása, a válasza. (Már nem érte meg, hogy milyen nagy volt a korábbi ellenzék felháborodása amiatt, hogy a koronát méltó helyére, a Parlament épületébe szállították.)
Nyájas olvasó! Ha ezekben a napokban megtekinted a Várban Stróbl Alajos István királyról mintázott lovas szobrát, jusson eszedbe a kikezdhetetlen igazság: szívdobbanás nélkül reményvesztetten állsz, mint a békétlen Koppány; de ha megtelik a lelked az örökségbe kapott érzésekkel, a magyarság színeivel és a magyarság kincseivel, a változó politikai helyzetben is iránytűként szegődik melléd a szent király szobra és kitolódik a látóhatár.
Akár aranyozott a lovas szobor, akár nem.