A Széchenyi-terv vesszőfutása

Azt mondják, minden háborúk legborzalmasabbika a polgárháború. Mert a háborúban az ellenség jön, pusztít, megtorol, de előbb vagy utóbb általában el is megy. A romokat azután eltakarítják, a sebek előbb-utóbb begyógyulnak, és az élet megy tovább. A polgárháború után azonban a győztes és a vesztes ugyanabban az országban él. A győztesek kéjelegve triumfálnak, a legyőzötteknek pedig jaj. Nincs ez másképpen akkor sem, ha a polgárháború nem véresen zajlik ugyan, ám mégis vannak vesztesei és győztesei. Minden háborúban az a szörnyű, hogy értékek pusztulnak, vesznek el. A polgárháborúban az a még szörnyűbb, hogy közös értékek pusztulnak el. A 2002-es magyarországi kormányváltás módját és következményeit illetően sokkal inkább hasonlatos egy békés eszközökkel vívott polgárháborúhoz, mint egy demokratikus választáshoz és annak következményeihez, mert a szemben állók alapvetően eltérő értékeket képviselnek. Nem arról szól a bal- és jobboldal vitája, hogy a közös nemzeti célokat milyen eszközökkel valósítsuk meg; hanem arról, hogy egyáltalán mik a célok. Mindazonáltal – egészen 2002-ig – voltak a bal- és jobboldalnak közösen vallott eszméi és céljai, s ennek megfelelően létezett például konszenzuson alapuló külpolitika és magyarságpolitika, a demokratikus intézmények védelmét és megerősítését célzó közös stratégia, és – amiről a továbbiakban lesz szó – konszenzuson alapuló tudomány- és felsőoktatás-politika. (Utóbbi mondatom alátámasztásaképpen szabadjon hivatkoznom Sáringer Gyula akadémikus, fideszes országgyűlési képviselő negatív visszhang nélkül maradt, az Orbán-kormány tudománypolitikáját értékelő 2001 évi őszi hozzászólására.)
Tény, hogy megalakulása óta az új kormány számos, a bal- és jobboldal által korábban közösen vállalt értékről (látványosan például a határon túli magyarok képviseletéről) mondott le. Mi több: úgy tűnik, hogy politikai államtitkári szinten teljesen szabad folyást enged határon túli honfitársaink iránti személyes, zsigeri és engesztelhetetlen gyűlölet politikai manifesztálódásának Brüsszelben is, kétoldalú tárgyalások alkalmával is, itthon is, például az Illyés Közalapítvány ellehetetlenítésével. Ugyancsak a fékezhetetlen diadalmámor lehet a lélektani rugója annak az öngyilkos gazdaságpolitikai szándéknak, amely a magyar kis- és középvállalkozók protekcióját célzó Széchenyi-terv megfojtását célozza. Háborús hasonlatomhoz visszatérve ez ugyanolyan őrültség, mint amikor a makedón Nagy Sándor győzelmi mámorában felgyújtotta az elfoglalt város legértékesebb épületét. A mi nagysándorainknak ebben talán nem kellene őt követniük.
Lehet, hogy ott tartunk, hogy Széchenyi István neve önmagában vörös posztó a szocialisták szemében? A Széchenyi-tervet azért ítélték halálra, mert azt a legnagyobb magyarról nevezték el?
Ha így van, akkor elég reménytelen vállalkozás részemről megszólítani hajdani TDDSZ-es harcostársamat, a győztesek kormányának oktatási miniszterét, arra kérvén, hogy ne engedje kiönteni a fürdővízzel a gyereket, azaz: a halálos ítéletet végrehajtani a Széchenyi-terv részét képező Nemzeti Kutatás-Fejlesztési Programon (továbbiakban: NKFP).
Hogy mégis megkísérlem ezt, annak két oka van. Az egyik: a közös szellemi bölcső, a hajdani bátor rendszerváltó Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezetének (TDDSZ) emléke, amelynek mindketten alapító tagjai voltunk. Természetesen nem a politikai, hanem a közös tudománypolitikai alapelveinkre hivatkoznék, amelynek ars poeticája az volt – s hitem szerint az ma is –, hogy Magyarország „piaci értékét” a világban döntően határozza meg az, hogy egyrészt milyen a hazai tudományosság elismertsége a világban, másrészt az, hogy hogyan tudjuk tudományos eredményeinket – azok aprópénzre váltása nélkül – a nemzetgazdaságban kamatoztatni. Ezeket az elveket valamennyi hajdan volt TDDSZ-tag (tartozzék bár a mostani politikai vesztesek vagy győztesek csoportjához) a mostani füstölgő politikai romok és túlfűtött érzelmek között is alighanem őszintén vallja. (Természetesen számos más kérdésben alapvetően különböznek a ma jobb-, illetve baloldalhoz tartozó hajdani TDDSZ-esek nézetei, de hitem szerint erről a három pontról továbbra is hasonlóképpen gondolkodunk.) Ezért remélem, hogy a Széchenyi-terv eme kis szegmense, az NKFP nem lesz a politikai bosszúállás pusztító tüzének martaléka úgy, mint a Széchenyi-terv számos más eleme. További szalmaszál, amelybe a magyar tudomány (OTKA után) második legfontosabb pályázati forrásáért aggódó kutató-egyetemi oktató kapaszkodik, az, hogy a tudomány és fejlesztés (Magyar Tudományos Akadémia utáni) második legfontosabb bázisát jelentő intézményt vezető helyettes államtitkár elődjéhez hasonlóan jeles (véletlenül ugyancsak szegedi) természettudós, aki bizonyára tisztában van az NKFP pályázati rendszer jelentőségével. Üzenetem tehát a tárca vezetője mellett a helyettes államtitkárnak is szól. Ő pontosan tudja, hogy az NKFP példásan eurokonform. Igaz ez szerveződési mechanizmusára és témapreferenciáira egyaránt. Az a zseniális az NKFP-ben, hogy azzal a feltétellel támogat igen jelentős összegekkel lényegében színvonalas alap- és alkalmazott kutatásokat, hogy azokból konkrét gazdasági haszon is származik. A konkrét gazdasági eredményt célként kitűző, azaz: az eredményben alapvetően érdekelt (az alkalmazott kutatások költségeinek 50 százalékát vállaló) mezőgazdasági vagy ipari vállalat részvétele és a kutatások 35 százalékát kitevő alapkutatások teljes állami támogatása a garancia minderre. Példaként említhetném a Horn Péter, Vizi E. Szilveszter vagy Kőműves Tamás vezette programok máris érzékelhető sikereit. Mindennek az alfája és ómegája az, hogy átfedő tudású aktív és jeles tudósok döntenek az egyes programok megvalósításának szakmai részleteiről. Ezt a programot csak azért megsemmisíteni, mert része a Széchenyi Istvánról elnevezett gazdasági tervnek, több mint bűn: hiba lenne.

Úgy vélem, hogy az NKFP-t nem szakmailag kell megvédeni, hanem politikailag bizonyos elvakult indulatok képviselőitől. Bármennyire neheztel is a jelenlegi kormány elődjére, azt nem tagadhatja, hogy annak tudománypolitikájáról – így az NKFP-pályázatról is – eurokonform demokratikus körülmények között a Tudománypolitikai Tanácsadó Testület, illetve Tudománypolitikai Kollégium keretében nemzetközileg elismert és nagyra tartott tudósok, akadémikusok, valamint a gazdasági élet kiemelkedő képviselői minimális kormányzati jelenlét mellett konszenzussal döntöttek. Nagy többségben olyan emberek, akiknek tudására, munkájára és tehetségére nemcsak a polgári, hanem a mindenkori magyar kormánynak szüksége van. Értelmetlen lenne ezért, ha feláldoznák az NKFP pályázati rendszert a politikai boszszú oltárán.
Nem tudom, hogy az NKFP védelmében írott publicisztikámra a válasz a győztesek részéről mi lesz: fölényes kioktatás és arculcsapás, netán a goromba visszautasítás vagy semmibe vevő, megalázó hallgatás. Halványuló, ám mindmáig lelkemben élő TDDSZ-es emlékeimtől bátorítva és az érintettek intelligenciaszintjében bízva mégis valamiféle pozitív reagálásban – de ami ennél fontosabb: az NKFP racionális okok miatti életben tartásában – reménykedem.
A szerző egyetemi docens, a biológiai tudományok kandidátusa, a TDDSZ alapító tagja