Lenin bácsi és a jóléti rendszerváltás

Régen történt, emlékezni sem illik rá. A gyermek azzal érkezett haza az óvodából – újságolta valahai kedves kolléganőm –, hogy ünnepség volt, ahol Lenin bácsinak megköszönték mindennapi kenyerüket és minden mást is, amit tőle kapnak, kezdve azon, hogy egyáltalán óvodába járhatnak. Mindent, amit kapsz, szüleidtől kapod, akik azért dolgoznak, hogy megadjanak neked mindent, amit fontosnak tartanak és megadni tudnak – hangzott a kissé ingerült szülői reakció. Már aligha érdekes, hogy a gyermeki lélek miként dolgozta fel az 1970-es évek végének intézményesített politikai szocializációja és a szüleitől hallottak ellentmondását, de akkoriban már a pártállam sem ambicionálta különösebben, hogy a szüleit is feljelenteni hajlandó ifjú Morozovok cseperedjenek.
Ez a régi történet ötlött eszembe, amikor legnagyobb munkaadói szervezetünk vezetője, civilben gyakorló nagytőkés, tudósított arról a kormányváltáskor érthető felfokozott izgalomról, mellyel a vállalkozók a kormányprogramot várták, mivel, mint mondta, alapvető kérdés számukra, hogy visszatükröződik-e a gazdasági elképzelésekben annak elismerése, hogy az ország elérhető eredményei a magyarországi vállalkozások teljesítményén múlnak a lakosság szociális helyzetétől hazánk nemzetközi tekintélyéig. Lenin bácsi helyébe a vállalkozások léptek, amit én nem igazán tartok minőségi cserének: Lenin bácsitól vagy a vállalkozásoktól kapni a szociális jólétet és a nemzetközi tekintélyt – majdhogynem egyre megy. E gondolatmenet szerint a politika az a mező, mely megkerülhetetlen, mivel A pontból B pontba csak rajta keresztül lehet eljutni, azonban mellmagasságig ér a gaz, s a tulajdonos sem kaszálni, sem eladni nem hajlandó, pedig ez utóbbi lenne a legjobb.
A baj – vélem – a könyvekben van. A közgazdasági tankönyvek rendre úgy kezdődnek, hogy adott a kereslet és adott a kínálat, melyet a síkban két egyenes jelöl, s ahol ezek ketten metszik egymást, ott az egyensúlyi ár. Innen kezd építkezni a közgazdaságtan. Pedig életszerűbb és társadalomközpontúbb lenne (elvégre a közgazdaságtant mégiscsak a társadalomtudományok közé sorolják), ha azzal kezdődnének, hogy a társadalom tagjai két csoportba oszthatók. Az egyik csoportba a munkavállalókat soroljuk, akik a megélhetéshez szükséges jövedelemre képességük és idejük munkapiacon történő értékesítésével kénytelenek szert tenni, a másikba pedig a vállalkozókat, akik saját (vagy – a modellek szintjén – bérbe vett) tőkéjüket munkavállalók alkalmazására és mindarra költik, amit termelőfelhasználásnak neveznek. Utóbbiak, ha mindezt megfelelően „összeszervezik”, akkor kibocsátásuk meghaladja a termelőfelhasználás és a munka díjazása költségeinek összegét (továbbá a kölcsönvett tőke bérleti díját). Minél inkább igaz ez, annál nagyobb vállalkozói (tőke-) jövedelemre tesznek szert, mely jócskán meghaladja azt a jövedelmet, melyet csupán képességeik és idejük értékesítésével keresnének. Aki meg akar gazdagodni, az legyen vállalkozó, de tudja, hogy a vállalkozói lét fölöttébb kockázatos, s a meggazdagodás mellett a mindent elveszítés is lehetséges opció.
Legnagyobb munkaadói szervezetünk vezetője tulajdonképpen azt az épp oly régi, mint értelmetlen vitát melegítette fel, hogy a csatában a tábornok vagy a közkatona fontosabb-e. Ha nincs tábornok, ugyan ki vezeti a közkatonákat a csatában – szól a tábornokpárti érv. Csakhogy a való élet olyan, ha nincs tábornok, majd a közkatonák közül tehetsége és társai megbecsülése folytán emelkedik valaki e rangra, s vezényli a hadakat. Ha pedig a tábornok meggyőző bizonyítékát adja inkompetenciájának, elfogynak vezetnivaló közkatonái, vagy „elfogy” a tábornok, mert a katonák egyszer csak ráunnak, hogy vágóhídra vezesse őket. S a tábornok se mehet sokra, ha az első puskalövésre szétfut a sereg. E „mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás” típusú vitákat értelmetlenségük okán jobb el sem kezdeni.
Érjük be annyival, hogy vállalkozóink és munkavállalóink felkészültsége, tehetsége, hozzáértése, munkakultúrája, az új iránti fogékonysága, innovációs készsége – és még hosszan sorolhatnánk, hogy mi minden más – vezet a társadalom jólétéhez, az ország nemzetközi elismertségéhez, miközben a vállalkozók és munkavállalók nem a társadalom, hanem csak saját jólétüket törekednek elérni, de a láthatatlan kéz biztosítja azt a közvetett következményt, amit közvetlenül célként senki nem tűz önmaga elé. Kicsúszik lábunk alól a valóság, ha észrevétel nélkül magunkévá tesszük a társadalom legerősebb érdekcsoportjának érthető önképét. Az előző pénzügyminiszter tortával ünnepelte a tíz legnagyobb adó- és járulékfizetőt, többségében multinacionális céget, s csak kevesek tanulmányaiból világos, hogy a személyi jövedelemadó és a társadalombiztosítási járulék közgazdasági értelemben a munkavállalók munkavállalói jövedelmének része. Amit új kormányunk az előző szemére vet, hogy elmaradt az adóreform (vagyis az adók csökkentése), és nem folytatódott az államháztartási reform (pénzelvonás az oktatástól, egészségügytől, önkormányzatoktól), az valójában nem azt szolgálná, hogy több pénz maradjon a zsebükben, hanem több pénz maradjon a munkaadókéban – jobb helye van ott.
Kevesek számára világos, hogy az MSZP és az SZDSZ azért támadta elsősorban az Orbán-kormány gazdaságpolitikáját, mert – legalábbis az utolsó két évben – jelentősen nőttek az alkalmazásban állók keresetei. Ezt Bokros Lajos volt pénzügyminiszter egy interjújában „felélő” gazdaságpolitikának nevezte (Népszabadság, június 15.). Dávid Tamás, az SZDSZ programjának társszerzője közvetlenül a választások előtt azt írta, hogy „a stabilitást még nem veszélyeztető szintre kell csökkenteni az adóterheket” (Magyar Hírlap, március 30.). E gondolatot oly fontosnak találta, hogy a nem túl hosszú cikkben még egyszer megismétli. Ha valakinek nem lenne egészen érthető: Dávid az adócsökkentés nem piaci módszerével a munkavállalóktól a munkaadókhoz akar jövedelmet átcsoportosítani, keresve a határt, mielőtt még az ország stabilitását sztrájkok, éhséglázadások stb. fenyegetnék. Majd kijelenti, hogy a „jóléti állam megvalósítására még nincs itt az idő” – miközben kormányunk a jóléti rendszerváltás programját hirdeti, mellyel, mint mondja, az elődje által szociálisan is kettészakított társadalmat egyesíti, s a kormány megbízásából Dávid az ország hosszú távú fejlesztési programján dolgozik. Persze az első év az adakozás éve – meg kell jutalmazni a népet helyes döntéséért –, aztán jöhet a feketeleves. A szakszervezetek már mintha kapizsgálnának valamit.
Egy olyan kormány, mely ugyan államtalanítást hirdet, valójában azonban az állam teljes hatalmát a munkavállalói jövedelmek leszorítása érdekében kívánja mozgósítani, mindig barátra lel a munkaadókban, s mindig akad olyan közgazdász, aki rittyent egy ezt megindokoló elméletet és ezzel teleírja a lapokat. László Csaba attól fél, nyilatkozta, hogy a versenyszférában elszaladnak a bérek, s nem a bruttóról, hanem nettóról szeretne tárgyalni az Érdekegyeztető Tanácsban. Csakhogy ilyen „elszaladás” egyszerűen nem létezik, mert a munkaadók csak annyit és akkor emelnek, amennyit legsajátabb érdekeik megkívánnak (például a munkaerő megtartása érdekében), erre – leszámítva a minimálbért – semmi nem kényszerítheti őket, különösen a szakszervezetek nem. Élénk fantázia kell olyan munkaadót elképzelni, aki egyik nap bért emel, másnap pedig csődöt jelent, mivel emiatt elvesztette versenyképességét és tönkrement. S ami a bruttó és nettó bér között van, az vajon kié?
A tét óriási. Nem véletlen, hogy e kérdésben az átlagosnál is nagyobb – hogy is fogalmazzak, hogy ne legyek sértő – a dezinformáció. Kovács László pártelnök az MSZP választmányának április 27-i ülésén – tehát már a választások után – azt mondta, hogy „körülbelül hatvan éve volt utoljára olyan politikai hatalom, amely egyszerre akart leszámolni a nagytőkével és a bolsevizmussal”. Ugyanaznap ismert közgazdászunk azt írta a Népszabadság hasábjain, hogy „A két választás közötti kampányban a kormányfő… a nagytőke elleni hevületében egyúttal a pénztőkét is kiutasította az országból, ami nélkül a vállalkozók bajosan tudnának működni és – főleg – fejlődni”. Mielőtt ilyeneket olvasva sarkos véleményt formálnánk a fentiek tanúsága szerint nyilvánvalóan badarságokat beszélő volt miniszterelnökről, érdemes előkeresni a forrást. Ez pedig Orbán Viktor Testnevelési Egyetemen mondott beszéde (április 9.), melyben többek közt a következőket mondta: „őrizzük meg mértéktartásunkat, és ne lépjünk le a közgazdaság szigorú törvényeinek a mezejéről sem. Mindannyian tudjuk, hogy minden ország gazdaságának, így a magyar gazdaságnak is szüksége van nagytőkére is és pénztőkére is. De nem bízhatjuk rájuk az ország kormányát. Azért nem bízhatjuk rájuk …, mert ők egyébként érthetően és helyesen csak a saját hasznukat nézik. A kormánynak pedig a polgárok javát kell szolgálnia. És ezt a különbséget fenn kell tartani.”
Valaki tehát, business as usual, hazudik, mértéktartását nem túlzottan őrizve. Tulajdonképpen nem az a természetes, hogy egyes lobbik távol tartandók a döntéshozatali központoktól? S gondolni fognak erre vajon az őszi bértárgyalásokon a szakszervezetek?
A szerző szociológus-közgazdász