Átverőlegények reneszánsza

A szigorúan titkos besúgó-elemző-kémelhárító tiszt által a „nemzeti közép” kormányának aposztrofált posztkommunista hatalom olyan népszerű ma Magyarországon, hogy Kádár János is megirigyelhetné. Közvélemény-kutatási eredmények tanúsítják, Kádár népe megbocsátott a szocializmus ú-t-j-á-r-ó-l letért pártállami vezetőknek. A nép nagy részét ma már nem érdekli, kik miatt rekedtek meg a ranglétrán, nem vették fel egyéb kategóriába sorolt gyerekeiket az egyetemre. Megbocsátották nekik azt is, hogy az unokaöccsöt egy közlekedési baleset miatt késztették besúgásra. Elfelejtették már azt is, hogy az apjukat miként verték be a téeszcsébe, s azt is, hogy már a nagyapjuk is a „szocializmus ellensége” volt. Az orosz frontot megjárt, majd kuláklistára tett öregembert az ÁVH pincéjében törték-zúzták a verőlegények, talán éppen azok, akik az utolsó szociáldemokrata igazságügy-minisztert, Ries Istvánt verték agyon.
Az ország jobbik fele ma zavarodott, nem érti, hogy történhetett meg, hogy amikor végre kezdtek rendbe jönni a dolgaink, akkor újra hatalomra jutottak az „elvtársak”, az immár személyiségi jogokkal felvértezett ügynökhálózattal együtt. A bárdok ma is szólnak, legutóbb a Szabadság téren egy írónő halk, de határozott hangján szóltak, de csak az hallhatta meg szavát, aki ott volt, mert a modern hírvivők nem vitték el üzenetét a távoli városba, a faluba, a tanyára. A sajtó valódi szabadságáért szót emelő vezérszónok hangját a késő esti órában egy református templom harangja igyekezett elnyomni.
A „pártonkívüli” miniszterelnök-jelölt korteskörútján megígért 19 ezer forintos egyszeri juttatásból a szegény nyugdíjasok bizonyára jóllaktak már néhányszor. Került belőle háziasított szabad madár az asztalra, még libasült is. Csak egyetlen X-be került az egész. A kormány megtartotta a nyugdíjasoknak adott szavát, kifizette a júdás-voks árát. Kádár népe nem bánja már azt sem, hogy a pártállami vezetők feledni igyekeznek az internacionalizmus magasztos eszméit, most a kapitalizmusra esküsznek. A baráti Szovjetunió után most az „Ejrópunió” a Nagy Testvér, a Varsói Szerződés helyett a régi ellenség, a NATO kötelékében szolgálnak katonáink.
Medgyessyék épphogy megmelegedtek a hatalomban, minden posztra a saját embereiket tették, majd bejelentették, hogy ők „a nemzeti közép” kormányának tartják magukat. Több évtized alatt sem elévült „érdemekért” tüntették ki régi-új elvtársaikat a köztársaság tiszti keresztjével, hogy mostantól senki ne vehesse át jó szívvel az érdemérmet.
Már az sem lepne meg senkit, ha D–209 javaslatára a kriminális ügyletek felelősei is megkapnák a becsületrendet. A közvélemény formálásában elért eredményeik alapján azonban valóban „nemzeti” szocialisták ők a javából. Míg a választási kampányban – az internacionalizmus és a szolidaritás jegyében – a magyar idénymunkások elől a kenyérkereseti lehetőséget elvevő huszonhárommillió román vendégmunkás rémképét sikerült elhinteniük az agyakban, legutóbb pedig két hónap leforgása alatt sikerült elérniük – propagandagépezetük segítségével –, hogy a diktatúrában pártállami vezetés alatt működő titkosrendőrség szigorúan titkos állományú tisztje már-már Hazaffy, a Nemzeti Hős pózában tetszeleghet. A mi kis nemzeti elhárítónk nagyon meg van elégedve magával, a hálózatával meg a propagandistáival, mert legutóbb szellemesnek szánt fricskát nyomott az ellenzék kobakjára, mondván, nem valami „kontraproduktív” számukra, amit az ügynökhalászatban összehoztak. A fiatal demokraták is megszívlelhetnék Kádár egykori tanácsát, és bevethetnék még egyszer a zavarosba az ügynökfogó hálót, vagy legalább összehívhatnának egy pártértekezletet. Ha nem találnak ki nagyon gyorsan valami okosat és produktívat, ebben az agymosott országban előbb-utóbb tényleg mindenki elhiszi, hogy a rendszer, amelyben D–209-es elhárította a polgári demokráciák által ide küldött imperialista kémeket, maga volt a munkásosztály paradicsoma. És akkor Lipótmezőn hamarosan heveny ágyhiány alakul ki, annyian kapnak tudathasadást a megoldhatatlan feladvány miatt: miért érdem ma az, hogy a „reformkommunista szocialisták” segítettek megbuktatni a paradicsomi lét- és közbiztonságot, az egyenlő esélyeket teremtő szociális jólétet biztosító rendszert? Sőt ma már azt állítják az elvtársak, nemhogy segítették a rendszerváltó erőket, ők maguk buktatták meg a diktatúrát. Azt felejtik csak el hozzáfűzni, hogy a maguk javát tartották szem előtt ekkor is, mert tudták előre, hogy előbb-utóbb visszatérnek.
A D–209-es ügynök titkosszolgálati elhárítómunkája segítségével felvett kölcsönöket, sajnos, nem a magyar gazdaság megerősítésére, strukturális anomáliáinak felszámolására költötték, hanem a „jólét” fenntartására, az elégedetlen tömegek demonstrációjának elkerülésére. A maradékot érthetetlen beruházásokra fordították, például Kadhafi ezredes hazájában vagy éppen a testvéri Szovjetunióban. De kit érdekel ez ma már?! Nem kell a múltban vájkálni, jeget a népnek dupla whiskyvel, meg kólát. Ez kell a népnek, Medgyessy is megmondta, meg az, hogy egy kicsit jobban éljen, hogy nyaralásra is fussa meg kuglerre. Az, hogy ma is felmérhetetlen az örökölt kár, amit ezek az átkosból átmenekített pénzügyi zsenik okoztak a nemzetnek (a baloldalinak is meg a jobboldalinak is), arról hallgatnak a Köztársaság tiszti keresztjével meghálált közvélemény-befolyásoló értelmiségiek.
Erről hallgatnak a bárányok, csak olyankor bégetnek, ha a polgárok élni merészelnek alkotmányban rögzített jogukkal, és gyülekezni merészelnek. Sőt az is zavarja őket, hogy néha még hangosan is mernek gondolkodni azon, hogy ha Medgyessy és elvtársai által okozott, ama kétezermilliárd (KÉTEZERMILLIÁRD!) forintos jegybankban összegörgetett adósság nem nyomorította volna meg fiatal demokráciánkat, nem terhelték volna meg vele a központi költségvetést 1996-ban Medgyessy pénzügyminisztersége idején, akkor vajon hány hajléktalant engedhetne meg magának a főváros közterületein a liberális Demszky Gábor. Aki egyszer az találta mondani, hogy a fedél nélküliek a „szabadságjogához tartozik”, hogy ott és úgy éljenek, ahogy nekik tetszik. Lehet, hogy ha lenne pénze a fővárosnak is „a szociális jóléti fordulatra”, akkor tán kitörne Demszkyből is a szoclib keményfiú, és mégis szükséglakásokba „kényszerítené” a székesfőváros nincstelenjeit, fittyet hányva a rosszul értelmezett szabadságjogaikra.
Kétezermilliárdból egyébként tisztességes nyugdíjemelésre is futotta volna. Azt a demagógiát ugyanis, hogy a Fidesz-kormány vett itt el bármit is a nyugdíjasoktól, csak egy goebbelsi propagandagépezet véleményterrorjának köszönhetően lehet elhitetni a brazil szappanoperákkal meg Heti hetes-sztárok segítségével elbutított, mosott agyú szerencsétlen emberekkel. A posztkommunistákkal szemben álló „jobboldalinak” titulált konzervatívok, nemzeti liberálisok, valódi szociáldemokraták és kisgazdák, magyarán a polgári oldal pontosan tudja, hogy a rendszerváltásnak nevezett Nagy Átverés előtt felzabáltatták a néppel Rákosi Mátyás aranytojást tojó tyúkját is meg a hiteleket is. A kamatok megfizetésének a jogát persze hátrahagyták a demokratikusan választott kormányoknak, megmondva azt is, hogy fizetni kell a cechet, mert hitelképesnek kell maradni az IMF előtt. Így lett Magyarország a legjobb adós a világon, aki úgy állja a kommunisták számláját, mint egy katonatiszt.
A békés rendszerváltást a nép úgy élte meg, mint a vágóhídra terelt birkanyáj. Valóban nem akart itt a többség rendszerváltást, csak jobban akart élni. Csak a rendszerváltó kis pártok köré tömörülő polgárok akarták, hogy az ország gazdaságát tönkretevő elvtársak „húzzanak el végre” a besúgóikkal együtt, és a Vörös Hadsereg is vonuljon szépen haza békében. Független, szabad Magyarországot, többpárti demokráciát a rendszerváltó erők akartak. A szabad választásokért a volt kommmunistákkal kellett megalkudni, akik nagy kegyesen hozzájárultak a „békés” átmenethez, és tetemes vagyonná konvertálták egy kis időre elvesztett politikai hatalmukat. És most itt vannak megint minden szinten, szinte mindegyik megbízható pártkatonájukkal együtt.
Miközben Kádár népe a nagy gazdasági átalakulások miatt úgy került utcára, hogy szakszervezeti vezetőik elárulták őket, vagy éppen el voltak foglalva spontán privatizációs problémáikkal. Az elvtársak közül egyesek milliárdos vagyont gründolhattak szabadon az üzemi négyszög nagy elvtársi egyetértésében. És nem volt elég az elzabrált nemzeti vagyon, a lenyúlt gyárak és üzemek, a bányák, még a szakszervezeti üdülők is kellettek nekik. Ez sem volt elég a falánk exkommunistáknak, nekik a hatalom is kell. Mert nem tudnak meglenni az állami emlő nélkül. Az adóforintjainkat akarják, mert olyan tehetségtelenek, hogy azt sem tudják állami segítség, támogatás nélkül nyereségesen működtetni, amit megszereztek tőlünk. Kell nekik a hatalom, a visszaszerzéséhez felélesztették a nekik hűséget esküdött titkosügynöki hálózatot. Bevonták a pártállami gyökerekkel rendelkező közvélemény-formáló publicistákat, a népet lelkiismeretlen módon minden időben és rendszerben elárulni kész értelmiség hozzájuk hű rétegét. Ezek tényleg azt hiszik, hogy ha ők valamennyi hullámhosszon, valamennyi képernyőn és valamennyi sajtótermék hasábjain, ahol csak megszólalhatnak, összehangolt kórusként, több szólamban hirdetik – egymásnak megadva a hangot – „független” véleményüket, akkor nemcsak a kitűzött propagandacéljaikat érik el előbb-utóbb, hanem végül még igazuk is lesz.
Nem lesz igazuk, soha többé már. Bármilyen eredményt is produkáljanak a közvélemény-kutató cégek. Az elmúlt évszázadban volt rá példa – a Harmadik Birodalomban –, ahol a gátlástalan propagandaeszközökkel formált közvélemény ellenére sem volt igaza a vezérnek, hiába örvendett nagy népszerűségnek és hiába választották meg demokratikusan.