Körök kora

Mikor egy országban gyengélkedik vagy csődöt mond a pártrendszer, óhatatlanul előtérbe kerülnek a mozgalmak. A pártok ettől mindig megsértődnek kicsit, hiszen minden új mozgalomban pártcsírát, potenciális vetélytársat sejtenek. Márpedig legyen egy politikai érdekklub nevében és programjában bármennyire demokratikus, érthetően nem repes az örömtől, ha komoly konkurencia bukkan fel a láthatáron.
A mozgalmak azonban, noha alapvetően egyazon igény – a rögzült struktúrák megreformálásának vágya – hívja életre őket; annyifélék, ahány helyen és amilyen indíttatással létrejönnek. Nem csoda, ha rögtön a politikai csatározások kereszttüzébe kerülnek: az ellenérdekelt erők igyekeznek bagatellizálni, vagy éppenséggel a társadalomra veszélyesnek feltüntetni őket. A hatalomra került pártok azonkívül előszeretettel erősítik vélt vagy valódi legitimitásukat mozgalmi háttérrel – ám lehetőleg szeretnék szoros ellenőrzés alatt tartani a „megbízhatatlan”, nem eléggé pártszerű alakulatokat. E társadalmi beágyazottság iránti vágy – amely mindenképp megalapozottabb hatalmat kölcsönöz holmi esetleges választási eredménynél – még a diktatúrákban is fölöttébb erős: emlékezzünk csak a munkásmozgalomnak csúfolt egypártrendszeri kreatúrára.
Magyarországon 2002-ben „mozgalmi” helyzet van. Túl vagyunk egy piszkos kampányon és egy kétes tisztaságú országgyűlési választáson, a hatalomba került volt diktatúracsinálók pedig szemmel láthatólag a „mindent” választották a „semmi” helyett. Átmenetről, demokratikus önmérsékletről nem lehet szó: egyrészt nincs a vérükben, másrészt számukra minden harc a végső. Épp gyanús körülmények között született győzelmükből fakadóan pedig eleve diabolizálják a két választási forduló között „orbáni” mozgalomként útjára indult „Hajrá, Magyarország!”-ot: a polgári pártokat talán legyűrhették, a polgári köröket viszont nem olyan egyszerű.
Érdekes elméleti kérdés, hogy vajon indíthat-e mozgalmat egy (még) hivatalban lévő miniszterelnök, a gyakorlat azonban azt mutatja: az aggályoskodás merőben fölösleges. A „mozgalmi” Demokrata Fórum és a balliberális kormányzás szálláscsinálójaként értékelhető Demokratikus Charta óta Magyarországon többnyire baloldali politikusok indítottak tiszavirág-életű politikai mozgalmakat (jobbára pártfrakciózó hátsó szándékkal) – meg kell azonban állapítanunk, hogy Horn Gyula, Medgyessy Péter, Vitányi Iván, Schmuck Andor vagy Gusztos Péter nagy csinnadrattával beharangozott megannyi kezdeményezése mára egytől egyig hamvába holt. A polgári körök mozgalma – eltekintve a MIÉP kebelében működő Magyar Út Köröktől – mára lényegében egyedül maradt a porondon, s ez komoly fejfájást okoz a baloldalnak, amely valahogy mindig akkor akarja betemetni az árkokat, berekeszteni a történelmet, ha éppen ő van hatalmon; máskülönben kék szalagot és miniatűr akasztófát tűz a hajtókájára, búzát éget és taxistorlaszt emel, mások torlaszai esetén kardlapozik, s polgárilag engedetlen, hogy borsot törjön a polgárok orra alá.
Körök korának azt nevezték, amikor az egypártrendszer ilyen-olyan ellenfelei és „belső bomlasztói” egymást tapogatták a puhuló kádárizmus posványában: lehetséges-e békés rendszerátmenet, nemzeti kompromisszum, erőszak nélküli diktatúralikvidálás. A „tetszettek volna forradalmat csinálni” paradoxona kezdetben még szerény ünneplésre is okot adhatott: elvégre tényleg nem folyt vér; s azon az áron, hogy a reformer kommunisták kapitalistákká vedlettek és politikai hatalmukat gazdasági befolyássá konvertálták, elkezdhettük játszani demokratikus játékainkat. Tizenkét év múltán kiderült: ez a játék nem komoly. A Központi meg a Politikai Bizottság legfeljebb időlegesen vonult vissza, de nem oszlott fel. Az ügynökkártyával zsarolt gyönge többpártrendszer védtelen a diktatórikus finesszel, a hálózati rutinnal szemben. Átfogó mozgalomra van szükség, hogy ne kizárólag az ő egyenlőtlen játékszabályaik érvényesüljenek. A polgári körök előtt a média példájának kell lebegnie. Hiába deklaráltatik az alkotmányban a sajtószabadság magasztos elve, ha az 51 százalék pirulás nélkül letarolja a 49 százalékot. A baloldalé öt országos tévécsatornából legalább négy, öt országos politikai napilapból ugyancsak négy. A nyolcvan-kilencven százalékos sajtótúlsúly pedig még akkor is vérlázító, ha a baráti közvélemény-kutatók hatvanszázalékos kormányoldali hegemóniát mutatnak ki. (A gyenge akaratúak mindig a győztes mellé állnak.) A média valódi működtetőit többnyire nem ismerjük, de ez a tevékenység természeténél fogva nyilvános. Legalább ilyen arányú a balliberális befolyás más, „takart” területeken is.
Ez a mostani „körök kora” eltér minden korábbitól. A társadalmi korrekció, az elsikkasztott rendszerváltás missziója hárul rá. Egy fikarcnyival sem szabad többet kihasítania a közösből, mint amennyi jár – azt viszont ki kell hasítani. Mindehhez nem is annyira bátorság kell, mint következetesség. S legfeljebb az, hogy együtt énekeljük az Eddával: „A kör közepén állok, körbevesznek jó barátok s rosszak…”