Választási vereség utáni riadó

Egy hang a polgári oldalról: örüljünk az önkormányzati választások eredményének. Legalább nem lesz mire hivatkozniuk. Meg kell tartaniuk az ígéreteiket. Ami pedig – ahogy Áder János is elmondta – aligha lehetséges. Az erős szocialista önkormányzati lobbi éket ver az MSZP-be. Minden helyi érdeket védő akció vagy szövetségeseket talál közöttük, vagy növeli belső meghasonlottságukat. A pártfegyelem ugyan gúzsba kötheti őket, de ez elveszi lelkesedésüket és kitartásukat.
Örömünk oka lehet, hogy a Magyar Kereszténydemokrata Szövetség felzárkózott a parlamenti pártokhoz. Már a jelöléseknél az ötödik helyen voltunk, minden más egyesület és sok párt előtt. A megszerzett mandátumok tekintetében pedig van olyan mutató, például a megyei közgyűlésekben az általunk támogatott nyertesek száma, amely szerint az MSZP és a Fidesz után a harmadikak vagyunk, megelőzve a diadalittas SZDSZ-t is.
Magam is „örülök”, bár emiatt néhányan talán épelméjűségemben is kételkednek. Gyakran az udvari bolond mondta ki az igazat. Kimondom hát: alaposan elvertek bennünket. Kovács László joggal hivatkozhat a megszerzett pozíciókra, de elfogadhatatlan, amit hozzá mond, hogy ők lennének a szabadság, az egyenlőség és a testvériség jelszó örökösei. Milyen szabadság az, ahol embereket azért távolítanak el a munkahelyükről – a törvény betűjével és szellemével ellentétesen –, mert valamilyen önkormányzati pozícióra jelöltették magukat? Milyen egyenlőség az, ahol a minimálbér körül kereső kisvállalkozó jövedelmének 20 százalékát elviszi az adó, de adómentesen fialnak a milliói annak, aki értékpapírokban tartja a pénzét? Milyen testvériség az, ahol a minimálbérek nem követhetik még az inflációt sem? Igaza van Lustiger bíborosnak: az egyházüldöző francia forradalom hármas üzenete valójában az evangéliumban gyökerezik és csak a keresztény kultúra talaján teljesedhet ki.
„Elvesztettük” Miskolcot, Szegedet, Szombathelyt, Szolnokot. Hattal kevesebb fővárosi kerületi polgármesterünk van. Tizenöt megyét irányítottunk, talán négy marad meg a kezünkön. „Megszereztünk” néhány kisvárost, kistelepülést, de ne ezekkel szépítsük a helyzetet.
A helyzetelemzésnek most ne legyen része a méricskélés. Elég az előbbi illusztráció. Bajaink forrása – ismét vállalva az udvari bolond szerepét, kimondom –, hogy pártjaink, nagyok, kicsik egyaránt, mai állapotukban nem tudják a többséget megszólítani. Vannak híveink, elkötelezettek, lelkesek, mégsem tudunk többségre vergődni a szavazófülkében. Vannak jó politikusaink. Van vezetésre termett Orbán Viktorunk, de többen vannak, akik csak hallgatják őt, mint ahányan követik. Pártjainkban a sok érték mellett ott vannak a törtetők, harácsolók, handabandázók is. (Akinek nem inge, ne vegye magára.) De az általunk elkövetett rossz híre meszszire és gyorsan terjed, a jó hír meg csak cammog. Néhány ember tönkretehet egy egész választókerületet.
Mire jut egy párt, ha nem hajlandó új tagokat felvenni, nehogy a friss erők elfoglaljanak valami olyan pozíciót, amire már van jelentkező? Miért kell az 1994-es nagy vereség után még mindig magyarázgatni az összefogás szükségességét? Rendjén van-e, hogy rokon értékeket valló pártok percemberkéi egymás elől próbálgatják kikaparni a gesztenyét?
Mindez nincs rendjén! Mivel az említettek sajnos nem költői túlzások, azt gondolom, rendjén volt a vereségünk. Ne hivatkozzunk arra, hogy a felsorolt hibák hatványozottan jelen vannak a mai győzteseknél, bár igazat állít, aki ezt mondja. Nekünk nem ők a mérce. Ők arra biztatnak: Magyarország tanuljon meg kicsinek lenni. Mi a költőre hallgatunk: a mindenséggel mérd magad! Igen, nekünk a teljességre kell törekedni, s ehhez hozzátartozik, hogy ezt magunkon, pártjainkon, szervezeteinken kell kezdeni. De ha ezt tesszük, akkor hamarosan politikai ellenfeleink is magukon kezdhetik megtanulni, hogyan kell kicsinek lenni.
Ha nem vagyunk megelégedve pártjainkkal, és tudjuk, hogy a mi politikai örökségünk Európa-szerte bizonyította életképességét, eszméi nemesek, gondolatvilága tiszta, képes gyakorlati megoldást kínálni az égető problémákra, akkor, nosza, építsünk egy ilyen pártot.
Mikor gondolnánk végig ezt a lehetőséget, ha nem most, a KDNP választmányi ülése előtt? Alkalmassá tehető-e a KDNP ezekre a nagy feladatokra? Nézzük meg, mentes-e ez a szervezet a fent ostorozott hibáktól! Ha az volna, nem a bíróság rendelné el és szabályozná a választmány összehívását. Megvan-e ennek a pártnak az a szellemi háttere, amelyre egy egész ország néz fel, képes-e tartalommal feltölteni a jelszavakat, és rendelkezik-e baloldal által ugyan lejáratott, de mégis nélkülözhetetlen szakértelemmel? És van-e mindehhez anyagi erő? Ki lehet-e építeni egy országos szervezetet? Lesz-e a településeken iroda, telefon, számítógép, eljut-e az újság? Az egyházak a KDNP kudarca után hallani sem akarnak olyan politikai szervezetről, amelynek a nevében ott a keresztény szó. Tisztában vagyunk-e azzal, hogy még a megújult KDNP sem számíthat arra, hogy a többi magyar, az Európai Néppárthoz tartozó párt ellenében politizálva a nemzetközi életben elfoglalja azt a megbecsült helyet, amelyet valaha betöltött?
A vágyakat értem és tisztelem. Érzem is. A KDNP feltámasztásával foglalkozva tudatosítsuk: Magyarországnak egy olyan sodró erejű egységre van szüksége, amely akarja is, meg képes is diadalra vinni a kereszténydemokrata eszméket. Ebben a munkában mindenkire szükség van, s ebben a folyamatban döntő szerepe lehet a megtisztult, átalakult KDNP-nek.
Mielőtt erre rátérnék – látszólag –, váltsunk témát. A mai magyar pártok – nem számítva azokat, amelyek osztódás útján szaporodva álltak elő – magánlakásokon, diákotthonokban, pinceklubokban vagy sátrakban fogantak. Nem a helyszínekkel van a baj, hanem azzal, hogy nem a nemzet lelkében jöttek létre. Jó szándék hozta őket világra, de felülről szerveződtek. Itt valahol, ott valahol négy-öt vagy négy-ötszáz magyar összehajolt, és azt mondta a többieknek, itt vagyunk, gyertek velünk. S az emberek vagy mentek, vagy sem. Sokan mentek, de mindig többen maradtak. Így azután egyik szervezet sem tudott – talán az MSZMP elutasításának időszakában nem is akart – tömegpárttá válni. Mivel a sajtó majdnem teljes egészében a szocialistákhoz kötődik, csak egy tömegpárt elkötelezett és jól informált tagjainak kisugárzása viheti el gondolatainkat az emberekhez. Ez a tartós jobboldali győzelem titka. A pártok korábban is törekedtek a taglétszám bővítésére, de a néhány tízezer tag bűvös határnak bizonyult. A hajdani KDNP a maga 36 ezer tagjával dobogós helyen volt a jobboldalon. Létszám hiányában egyik párt sem tudott úgy jelen lenni a társadalomban, ahogy az állampárt örökösei.
A feladat nagy. Meg kell állítani a népességfogyást. Biztosítani kell, hogy ne csak a tudomány, hanem a vallás, az erkölcs fogalmait is megismerhesse az új nemzedék. Támogatni kell a kultúrát, hogy az kifejthesse embernemesítő hatását az egész társadalomra. A szociális igazságra van szükség, azaz munkalehetőségre, s ebből fakadóan emberhez méltó életre minden magyar családban. Meg kell erősíteni a szétvert és meggyengült családi parasztgazdaságokat, európai dimenziókban érvényesüléshez segíteni a kisvállalkozásokat, elérni azt, hogy a multinacionális cégek versenyében magyar óriásvállalatok is érvényesüljenek. Ez csak akkor sikerül, ha a kormányzati felelősséget több cikluson át, folyamatosan gyakorolhatjuk.
Ez a cél. Ne adjuk alább. Ezt a célt pedig nem a szavazók kegyéért versengő kisebb-nagyobb pártok, hanem egy merőben új megjelenésű és a jelenlegieknél sokkal szervezettebb és fegyelmezettebb szervezet érheti el.
A KDNP majd eldönti: az „állva halunk meg” önpusztító dacosságával megy egyre beljebb a pártelitek önzésének zsákutcájába, vagy vállalja azokat a feladatokat, amelyek az összefogás érdekében – éppen kereszténydemokrata elveiből és történelmi örökségéből – rá hárulnak.
Egy eszmeiségében kereszténydemokrata összefogás reményében élünk évek óta. Eljött az idő. Az új helyzet lényege: a polgári körök sok olyan embert mozdítottak meg, aki tettre kész, művelt és elszánt. Most, 2002 végén, velük együtt kell elindulnunk, és megfelelő előkészítés, a részletek kimunkálása után, 2003 tavaszán meg kell valósítanunk az új szervezetet. Milyen lesz? Pontosan még nem tudjuk, de néhány elem világosan látszik.
– Ezt az összefogást nem vezetheti más, mint a Kereszténydemokrata Internacionálé és az Európai Néppárt alelnöke, Orbán Viktor.
– Otthont kell biztosítania minden értéknek, amely a baloldallal szemben állókat jellemzi: kezdve a radikális rendszerváltás gondolatával, folytatva a szabad akaratú emberek szabadságjogainak tiszteletével, a valós demokrácia megvalósításával, a nemzeti kultúra kivirágoztatásával és a szociális igazság érvényesítésével.
Nem szívesen használom a megszokott jobbközép kifejezést, mert meggyőződésem, hogy akkor lesz siker:
– ha a választók felismerik: ez az erő balra áll a jelenlegi, magát „baloldalinak” képzelő hatalomtól,
– ha a szegények meglátják: bajaikra gyógyszert, kiszolgáltatottságukra védelmet innen kaphatnak,
– ha a tehetősek észlelik: ez a politika biztosítja a társadalmi békét, ami a gazdasági fejlődés feltétele,
– ha a nemzet sorsáért felelősséget érzők e pártban hozzájuk hasonló felelősségvállalást tapasztalnak,
– ha a közjó érvényesül a magánönzésen.
Ezen széles, de mégis egyértelmű értékválasztás alapján ebben az új szervezetben legyen helye mindenkinek, aki a fentiekért tenni akar, akár a mai polgári körök tagja, akár valamelyik jelenlegi párthoz tartozik. Az új szervezet fogadja be a régi pártokat is, akár már az alapításkor jönnek, akár csak később tudják legyőzni az önzés kísértését. Ahogy a hagyományos magyar családban mindig volt teríték a betoppanó vendégnek, úgy legyen helye ebben az új néppártban minden szellemi-lelki elődjének, függetlenül attól, hogy mikor ismeri fel: nincs más út, mint az összefogás útja. A forma szinte másodlagos. Lehet önálló pártok szoros együttműködése a német CDU/CSU mintájára – ez tűnik most a járhatónak, de elvben lehet teljes egységbe olvadás a saját értékek platformszerű felmutatásával.
A választási vereség úgy hat, mint a csatakürt. Riadó, amely felráz, cselekvésre és összefogásra késztet. Meghallja-e a riadót mindenki, akinek meg kell hallania? Ha igen, akkor jogos az öröm. Ha nem, akkor tartós MSZP-vezetésre készülhetünk. A jobboldali kiszorítósdi nem vonzza a választópolgárt.
Azt tanítja a közmondás: minden rosszban van valami jó. Hiszek abban, hogy hajunk szála sem görbülhet meg a Mindenható tudta nélkül. Hiszek abban, hogy minden, még a választási vereség is, javára szolgál az Isten-szeretőknek. „Ha valami tervem nem sikerült, utólag mindig kiderült, hogy így jártam jobban” – okított édesapám. A történelemnek is, az egyéni életünknek is az Úristen az ura. Képesek vagyunk-e ezt elfogadni? Hiszünk a szeretet és az összefogás erejében? Megtesszük-e, ami rajtunk múlik?
Bízom az igenben.
A szerző a Magyar Kereszténydemokrata Szövetség társelnöke