Az új jobboldal megszervezése (2. rész)

A 2002-es önkormányzati választások több szempontból is vízválasztót jelentenek a rendszerváltás utáni magyar politikatörténetben. Minden valószínűség szerint ez volt az utolsó kampány és az utolsó voksolás az Európai Unióhoz való csatlakozás előtt. A választópolgárok döntése világos és egyértelmű volt: a csatlakozási folyamat utolsó szakaszának levezénylését a baloldali pártok kezébe adták. A tavaszi országgyűlési választás eredményei még nem tükrözték egyértelműen ezt a szándékot. Egy, a jelenlegitől eltérő választójogi törvény vagy egy tiszta, övön aluli ütésektől mentes kampány akár a jobboldal további kormányzását is eredményezhette volna.
Sajnos nem így történt. Sőt, a szocialisták ravaszul megtervezett, példátlan médiahátszélben végrehajtott száznapos kampánya, valamint a jobboldali pártok botlásai és úttévesztései ahhoz vezettek, hogy a rendszerváltozás óta először egy és ugyanazon politikai erő kezébe került a törvényhozó és a végrehajtó hatalom, a polgárok mindennapjait döntően befolyásoló önkormányzatok irányítása és a negyedik hatalmi ág, a média. Ez utóbbi robusztus erejét, a politikai folyamatokra gyakorolt felmérhetetlen hatását minden korábbinál nyíltabban tapasztalhatta meg a folyamatos támadások célpontjává váló polgári oldal. Ha Montesquieu, a hatalmi ágak szétválasztásának apostola élne, akkor biztosan sírna a magyarországi helyzet láttán. A Várhegyi Attila elítélése óta függetlennek csak részben nevezhető igazságszolgáltatás, a baloldal folyamatos nyomása alatt tartott köztársasági elnök, néhány – még az Orbán-kormány által megerősített – intézmény (Legfőbb Ügyészség, Magyar Nemzeti Bank), valamint a Medgyessy-kormány támadásainak napról napra kitett jobbközép sajtó kivételével immár minden elérhető pozíció a baloldal ellenőrzése alatt van az elmúlt fél év egész pályás offenzívájának eredményeként, és ezt a nyomulást csak betetőzte az önkormányzati választás, amelynek sajnos vitathatatlan győztese az MSZP és az SZDSZ. Nem tévedés, ez a két párt így, együtt. Kettejük szimbiózisa jelenti ma a baloldalt Magyarországon: egy igazából ideológia nélküli, szociáldemokratára mázolt hatalmi konglomerátum a mögötte sorakozó, majd hárommilliós szavazóbázissal és egy zömmel doktríner értelmiségiekből álló, következetesen neoliberális elveket valló csoportosulás. Erejüket összefonódásuk adja; a szövetségüket az a szociálliberális elveket valló kulturális és gazdasági elit pecsételi meg, amely a rendszerváltás kezdete óta fenntartja magának azt a jogot, hogy bármely, a társadalmat foglalkoztató kérdésben fellebbezhetetlen véleményt és ítéletet mondjon.

A parlamenti ellenzék nagy esélye

Egyértelműnek tűnik, hogy hosszabb távon is ők jelenthetik majd a baloldal vezető áramát, hacsak fel nem tűnik egy olyan plebejus származású, friss és fiatal generáció, amelynek az alacsony jövedelmű munkavállalók problémái nem száz napig léteznek, és amely tagjainak nem a hatvanadik születésnapjuk után villan az agyukba, hogy ideje lenne már valamilyen emléket állítani Nagy Imrének. Hogy lesz-e ilyen generáció, azt még nem tudni. Egy viszont biztos: a baloldal jelenlegi hegemóniája csak akkor lesz teljes, ha sikerül ellenzéket is kreálnia. Mert bármekkora hatalom is összpontosul kezében, azzal szembe kell néznie, hogy előbb-utóbb eljön a következő választás ideje. A Bukarestben és Moszkvában kikristályosodott werberi módszerek aligha lesznek szalonképesek az unióban, mint ahogy az sem valószínű, hogy Gál J. Zoltán villódzó plazmaképernyői sokáig el tudják fedni a Medgyessy-kormány igazi arcát. Ezért érdeke a jelenlegi kormánykoalíciónak, hogy hosszabb távon egy olyan „mérsékelt” jobbközép alakuljon ki, amely tartózkodik az igazán komoly konfliktusok vállalásától, és kizárólag azon politikai erőtérben mozog, amelyet az MSZP és az SZDSZ hegemóniájában érdekelt érdekcsoportok megszabnak neki.
A jelenleg még kiszámíthatatlan jövő előtt álló polgári erőknek újra fel kell építeniük önmagukat, s meg kell formálniuk egy új politikai stratégiát és programot. Soraik megtisztításra, vészesen amortizálódó intézményi hálózatuk renoválásra, hitét vesztett tömegeik biztató szavakra várnak. Mindezt úgy kell végigvinniük, hogy közben képviselniük kell több millió választópolgár érdekeit: kisvállalkozókét és családi gazdálkodókét, középosztálybeli értelmiségiekét és kétkezi munkájukból élő nagycsaládosokét. Képviselni kell a Medgyessy-kormány által cserbenhagyott egyetemistákat, a csak PR-szónoklatokban létező gyermekeket és fiatalokat, az ország népének jövendő derékhadát. Vállalni kell mindazok védelmét, akik a jelenlegi kormány folyamatosan szigorodó költségvetési politikája miatt kezdenek a vesztes oldalra sodródni. Nyitottnak és befogadónak kell lenni. Éreztetni az emberekkel, hogy a politika értük van, az ellenzék pedig nem egy gunyoros műsorvezetői mosollyal kísért gátló tényező, hanem világos és egyértelmű kormányzati alternatíva tízmillió állampolgár és tizenötmillió magyar számára. Olyan alternatíva, amelynek hívei egészen másképpen gondolkodnak az 1956-os forradalomról, az adóbevallások egyes rubrikáiról, az uniós csatlakozási folyamat aktuális problémáiról, vagy éppen Magyarország közép-ázsiai országokban végrehajtott katonai szerepvállalásáról, mint a Köztársaság téren kanonizált álláspont hangoztatói.
Olyan józan radikalizmusra és szorgalommal párosuló hazaszeretetre van szükség, amelyet a magyar történelemben Széchenyi Istvántól kezdve az 1945-ös romokat eltakarító, végtelenül becsületes és tiszta erkölcsű kisgazdákig oly sokan képviseltek már ebben az országban. Vonzó jövőképet kell felvázolni, amelyben a nemzet a nézettségi mutatókat hajszoló nyílt pornográfia képviselőit éppúgy kirekeszti a soraiból, mint az adófizetők pénzén garázdálkodó rágalomhuszárokat, a közpénzek védelmének ügyét a politikai ellenfelek bemocskolására felhasználó politikai percembereket. Helyre kell állítani a család intézményének becsületét, és nem úgy, mint az előző négy évben, amikor néha bizony több volt a petárda, mint a valódi tett. Mert itt rejtőzik a választási vereség egyik oka: a túlzott bizalom a mindenhatónak hitt kommunikációs stratégiában; az ellenfelek lenézése, a huzatos és piszkos lépcsőházakban botorkáló, napi megélhetési problémákkal küszködő kisemberek sokszor durvának ható sértegetése, gondjainak bagatellizálása.
Sajnos, nincs még ebben az országban annyi öntudatos és cselekvőképes polgár, amennyiben a Fidesz reménykedett, és akikre kormányának továbbélését alapozta volna. Ugyanakkor az is tény: az elmúlt években megjelenő új, nem kádári gyökerű középosztály soha nem lett volna olyan erős és életképes a pártállam fullasztóan büdös évtizedei után, ha nincs a követendő erkölcsi mércét jelentő Antall József és nincs a hatékony cselekvésre képes Orbán Viktor. Valamint nincsenek azok a hozzájuk hasonlóan gondolkodó tömegek, akik azért egy dologra képesek voltak még az egyre zordabb 2002-es őszön is: félreérthetetlenül kinyilvánítani, hogy a szociálliberális kormány mézédes szavai és költségvetési mutatványai ellenére ebben az országban minden harmadik ember, minden harmadik szavazópolgár elégedetlen a „nemzeti közép kormányával”, és bizalmát továbbra is az előző kormányba helyezi. Mert valahol itt a többpártrendszer és a pluralizmus lényege: minimum két szuverén, saját elvei szerint gondolkodó és cselekvő, kormányképes politikai erőnek kell léteznie az országban, amelyeknek a legitimitását nem az ellenfél álszent dicséretei jelentik (miközben annak szemei Júdásokat fürkésznek pénzt és pozíciókat ígérgetve), hanem az a bizalom, amivel a felelős állampolgárok felruházzák őket. Az önkormányzati választásokon elszenvedett jobboldali vereség kínos és bosszantó, sok-sok hiba és mulasztás eredménye, amelyekből tanulni kell, és soha többé nem szabad elkövetni őket. Vannak azonban olyan tények, amelyek azt sejtetik, hogy a polgári oldal gyors talpra állása nem reménytelen, és ennek az oldalnak a fő irányvonalát továbbra is a Fidesz jelenti. A nagypárti léthez szükséges stabil harminc százalék fölötti szavazótáborral csak a Fidesz rendelkezik a jelenlegi kormánykoalíción kívüli erők közül. Az ország egyetlen térségében, egyetlen városban vagy megyében sem volt olyan országos szervezettségű párt, amely a Fidesz meghatározó jobboldali szerepét megkérdőjelezte volna. Markáns helyi érdekcsoportok persze megkapaszkodtak itt-ott. A Somogyért Egyesület például egészen kiváló eredményt ért, és az országos politikában egyébként sikertelen Gyenesei István, az egyesület jelöltje a szocialisták támogatásával megyei közgyűlési elnöke lett. Ez azonban egyedi példa, amely nincs szinkronban az országos trenddel.
Messze a Fidesz a legnagyobb, legszervezettebb erő, amely a szocialisták alternatíváját jelentheti hosszú távon. A fiatal demokraták támogatása nélkül sem a megyei közgyűlések irányítását, sem pedig a megyei jogú városok polgármesteri székét nem tudta megszerezni egyetlen, nem baloldali kötődésű politikai szerveződés sem. Intő jel a 168 Óra című Medgyessy-közlöny kedvenc „mérsékelt” interjúalanyai számára, hogy azok a korábban jobboldalinak számító pártok, amelyek a tavaszi országgyűlési választáson valamilyen formában szembefordultak a Fidesszel, egytől egyig elhullottak a helyhatósági választáson. A poszttorgyáni FKGP, a Dobi István-féle árulók szellemiségét megidéző KDNP (természetesen nem a jelenlegi új és egyben legitim vezetéssel), a látványosabban kipukkadó Centrum, valamint a néhány, szakadár fideszesek által létrehozott formáció kivétel nélkül a politika szemétdombjára került, még csak arra sem érdemesítették őket a polgárok, hogy legalább néhány, a továbblétezés illúzióját keltő tisztséget ajándékozzanak nekik. Egyedül a MIÉP kapaszkodott meg, de ők is csupán a fővárosban és Pest megyében.

Győzedelmes önkormányzati vereség

A jobboldalnak nincs SZDSZ-e és Demszky Gábora: bebizonyosodott, hogy ezen a térfélen nincs olyan országos szervezettségű párt, amely a mindkét nagy politikai erőtől függetlenül látványos és markáns sikert fel tudna mutatni. A Fidesz mellett csak az MDF eredménye minősíthető számottevőnek. Pontosabban, látszólag számottevőnek. Nyolc megyében önállóan indultak el és hét esetben sikerült a pártnak átlépnie a négyszázalékos küszöböt. Ezen megyékben azonban az átlagosnál erősebb volt a jobboldal szavazóbázisa, és sehol nem bizonyították be, hogy képesek olyan választói célcsoportok elérésére, amelyek egyébként nem szavaznának a Fideszre. Teljesen önállóan, a Fidesztől függetlenül tíz polgármesteri széket szereztek meg (név szerint: Emőd, Enese, Tépe, Leányvár, Kocsér, Tóalmás, Karád, Nagyar, Ozora és Dörgicse településeken). A többi polgármesteri siker – a pásztói, csurgói, vasvári vagy gödöllői győzelem – már a Fidesszel és a többi jobboldali erővel való együttműködés eredményeként született meg. Komoly presztízsgyőzelmet jelenthet az, hogy a fővárosi közgyűlési közös lista vezetője, Katona Kálmán az MDF-frakciójába ült, de ne feledjük, hogy ebben a személyes sértettség játszotta a főszerepet, mivel a Fideszben nem ő lett a frakcióvezető.
Ugyanakkor bebizonyosodott, hogy a jobboldal által közös listákkal és jelöltekkel elért sikerekben továbbra is jelentős az MDF szerepe: a megszerzett megyei közgyűlési többségek és polgármesteri székek azt sugallják, hogy a jobbközép szavazótábor változatlanul az összefogást és az integrációt részesíti előnyben. Ez szabhatja meg az MDF jövőjét is. Közismert, hogy a párt elnöke, Dávid Ibolya – aki 1998-ban és 2002-ben is a Fidesszel való kooperációnak köszönhetően lett országgyűlési képviselő, illetve igazságügy-miniszter, és aki egy évvel ezelőtt az előkelő második helyet kapta a Fidesz országos listáján – az október 20-i eredményeket látványos sikerként könyvelte el. Megalapozottnak látta azt az általa és néhány – szintén Fidesz-támogatással képviselősködő – pártvezető által hirdetett nézetet, hogy az úgynevezett „mérsékelt” jobboldali irányzat jelentheti egy jövőbeni, szintén „mérsékelt” jobboldali kormány egyik alapját, amelyik a következő választások után állhat majd fel. Akár egyet is érthetnénk vele, ha nem lett volna az elnök asszony négy éven tagja egy olyan kormánynak, amely baloldali ellenfelei szerint nem volt „mérsékelt”. Vagy talán Dávid Ibolya szerint sem volt az? És mellesleg: mit jelent az, hogy „mérsékelt”? Miért ne lenne az a Fidesz, amelynek tényleges irányítója egyben az Európai Néppárt alelnöke, és olyan politikai körök megbecsült tagja Nyugat-Európában, amelyekben Antall József halála óta nemigen fordult meg MDF-es politikus?

A megosztás és összefogás politikája

De ebbe a trendbe illik az is, hogy az elnök aszszony elment az Országgyűlés október 23-i ünnepi ülésére, amihez természetesen joga van, de ha a huszonhárom tagú MDF-frakcióból mindössze hatan követik, akkor ez fölveti azt a kérdést, hogy tényleg olyan egyetértés van-e az MDF tagságában a „mérsékelt” politizálás módját illetően? Arra is kíváncsi lenne nagyon sok jobboldali szavazó, hogy miért nem tette tiszteletét az előző kormány tagjainak piliscsabai találkozóján? Talán szégyelli Martonyi János vagy Matolcsy György társaságát? Lehet, hogy ők már nem „mérsékeltek”? Mint ahogy nem „mérsékelt” Balsai István frakcióvezető és több más MDF-politikus sem, akiktől gyakorlatilag elhatárolódott Dávid Ibolya, amikor a Fidesz vezetőivel közösen tartott sajtótájékoztatón kijelentették, hogy aggasztóan romlanak az ország EU-tárgyalási pozíciói a kormány rosszul megválasztott tárgyalási stratégiája miatt?
A fönti kérdésekre annak a tükrében várják sokan a választ, hogy az MDF elnöke azt is egyértelművé tette: pártja nem lép be abba a várhatóan egy éven belül létrejövő pártunióba, amely a Fideszt és a jelenleg egészségtelenül szétaprózódott kis pártokat, szervezeteket egyesítené. Tegyük hozzá, nem biztos, hogy rosszul jár a jobboldal az MDF önálló pártként való továbbélésével, de ez csak akkor jelent előnyt, ha tartósan öt százalék fölé kerül országosan a fórum népszerűségi mutatója. Így egy erős jobbközép gyűjtőpárt mellett esetleg betöltheti azt a szerepet, amit az SZDSZ játszik már jó ideje a szocialisták oldalán. De még ez is csak akkor lehet sikeres, ha a két szövetséges párt szorosan együttműködik és milliméternyi pontossággal kiszámítják, hogy a kooperáció mely formája eredményezheti a lehető legtöbb mandátumot és értelemszerűen a remélt kormánytöbbséget. Mivel jelenleg nyomasztónak tűnik a baloldal fölénye, ezért a másik térfél csak akkor tud előrelépni, ha összefog, és közösen gondolkodik a jövőről. Senki nem kényszeríti az MDF-et egy neki nem kedvező unióba, de a jobboldal közös érdeke az, hogy egyetlen szavazat se vesszen el a következő választáson (mint ahogy 1998-ban elveszett az MDF-re leadott 2,8 százalék!), és csak az a párt induljon önállóan, amelynek az önállóan elért öt százaléka biztosnak tűnik. Ez az MDF esetében több mint kétséges. Elnök asszonya pedig nem viselkedhet úgy a jobboldali pártok uniójával szemben, mint Csurka István az Európai Unióval: igazából nem akarja, de fél nemet mondani, és még jobban fél attól, hogy egyszer csak kiderül, mennyire kicsi az az erő, amit ő olyan szívesen fitogtat. S amiért annyira rokonszenveznek önállósodási törekvéseivel a kormánypárti újságok vezércikkírói.