Kevéssel a főváros határán túl, a hajdani Pannon-tenger buckái közt szerénykedik a falu, ahol anyám tavasztól őszig kertészkedik. Az első fagyok elől aztán bemenekül Budára, és a kert tavaszig elhagyottan várja vissza gazdáját. Ilyenkor csak ritkán vetődünk ide egy-egy futó vizit erejéig, melynek csupán annyi a célja, megvizsgáljuk: hívatlan vendég nem járt-e az öreg faházban. Nem mintha becses kincsek rejtőznének ott. Mégis megesett már, hogy unatkozó sihederek felfeszítették az elhagyatott vityilló ajtaját, és elvittek mindenféle kacatot. Kibelezett táskarádiót, elemlámpát és metszőollót. A helyi rendőrség, becsületére váljék, órák alatt előkerítette a gazfickókat meg a limlomokat. A legtanulságosabb az esetből az egyik portyázó ifjonc apjának megjegyzése volt – az illető nem tartozik a helybeli antialkoholista liga élvonalához –, aki így summázta az esetet: Unatkoznak a gyerekek. Mit kezdhetnék velük?
Ilyenkor a szomszéd házak is elhagyatottan árválkodnak. A rejtélyes rendeltetésű és félbehagyott betonpalota például, melyet három méter magas téglakerítés övez, és esztendők óta csak a vén és morózus őr meg egy faluszéli kutya posztol. Ablak sincs az emeleti szobákon, beesik oda a hó meg az eső, besüvít a szél. Egyetlen fa, egyetlen fűszál sem zöldell az épület körül, mindent elborítanak a betonrönkök, a vascsövek, a sóder meg a kőtörmelék. János szomszéd ápolt kertje is elhagyatott, csak a fán felejtett aranysárga birsalmák meg a barázdán maradt szakajtónyi sütőtökök emlékeztetnek a kora őszre. Egy házzal odébb a középkorú mesterember tüsténkedett éjjel-nappal: hegedű- és gordonkavonókat fabrikált japán megrendelésre, míg egy hajnalon a szívinfarktus pontot tett szorgoskodása végére. A harmadik szomszéd telkén nem is épület áll, csak amolyan félig földbe mélyesztett viskó, honfoglalás kori eleink hajlékát idéző. A koros házaspár itt tüsténkedett tavasztól őszig, míg a gazda végül beleroskadt múló éveibe. Előbb járókerettel még jött, ment, ha muszáj volt. Végül a romlás száműzte a gödöllői panelbe. A kert azóta a maga kedvére burjánzik. Lassan elborítja a szeder meg a gyümölcsfákon indázó szőlővenyigék dzsungele.
Anyám kertje a jó nevű Aranyhegy utcában áll a dombtetőn. Hegynek ugyan nyoma sincs itt, dombnak is csak némi jóindulattal mondható a magaslat, melyet a Pannon-tenger szeszélye formált valaha. A kert lankásabbik oldalában fák állnak. Szeszélyes összevisszaságban szilva meg kajszibarack, japán birs, törökmogyoró és berkenye, de egy korábban csak fenyőnek hívott – évről évre terebélyesülő – faóriás is, melyről végül sikerült kiderítenem, hogy atlaszcédrus az istenadta, Csontváry famatuzsálemének közeli rokona. Legalul az epres virul – a zöldje most is üde –, és oldalában a borostyán lepte ásott kút, melynek mélyítésén magam is tüsténkedtem. Rögei közül előkerült egy almányi vasgolyó is, daliás idők emlékeztetője. A kút kürtőjéből pedig homokkő, melyet alig fogott a csákány, és itt-ott hófehér fésűskagylók meg tengeri sünök mészvázai fénylettek benne, a levegőn két-három nap alatt elporladt.
A kert utca felőli, magasabbik oldalában állnak a szőlőparcellák, a dió- és cseresznyefák, meg a konyhakert. A diófa alatt néhány lyukas héj görög, a pelék látogatására utalva. A szőlőt viszont ilyenkor is érdemes átböngészni néhány maradék fürtért. A lecsupaszodott cseresznyefák egyikén szemembe tűnik az árva rigófészek. Az ösvényen bagoly- és varjútollak. Üres csigahéjak. A konyhakertben viszont – korai fagyok ide, zimankós hajnalok oda – vígan burjánzik a bimbós kel, meg a spenót. Utóbbiból háromféle is van. Házi használatú nevük szerint: beregszászi, ausztráliai meg Manyi-féle. Nem is hasonlítanak egymásra. Főként az utóbbi indázik most is kedvére.
A házikó mellett téglakupac, farakás, felfordított talicska, lyukas teknő és nyelét veszített ásó. Az orgonabokor alatt háromlábú gumielefánt. Egyik unokám felejthette itt. A farakás mélyében ringy-rongy meg szalmakupac. Ott a környék elszánt és nomád nőstény macskája tölti rendre a zimankós hónapokat. Kölyköket is vet évről évre, vöröseket, cirmosakat és fekete-fehéreket, de felnevelnie közülük csak egyet-kettőt sikerül. Tavaszra mindig előbukkan a hó alól vagy a rozsdás vödrök árnyékából egy-egy csenevész macskacsontváz. Pedig egerek is szép számmal élnek a környéken. A teraszon meg a házikóban láthatók összetéveszthetetlen nyomaik.
A ház előtti tágas – egy kiszáradt patakmeder felé lejtő – lankán gyümölcsfák állnak. Korábban krumplit meg dinnyét termesztettek itt. A dinnyecsősz deszkavityillója ma is ott roskadozik a rét oldalában, pedig már rég barackot meg meggyet teremnek a cseperedő csemetefák. A rőzsekupacban telelő macska ide jár ki vadászni. A fatörzsek takarásában most három őz ácsorog. Messze vannak, nem tudom eldönteni, van-e bak közöttük.
A patakmedren túli mezőn óriás juhhodály. És a birkák járta legelő távolában, a dombhajlatban ide látszik a főváros közelségét jelző Hármashatár-hegy. Ködben borongó íve olyan, mint valami hegyóriásé, mely messziről erre a homokbuckás, elszenderült tájra súlyosul.
origo.hu
Gulyás Gergely: Most a hazugság bajnokai rágalmaznak
