Szász polgármester, szászok nélkül

December elseje, az 1918-as román unió napja, tulajdonképpen nem is ünnep Kolozsváron. Az egész évben nemzeti színekben ragyogó városban, ahol még a játszóterek és a szemetes kukák is a kék-sárga-piros trikolór színeiben virítanak, igazán nehéz lenne hangsúlyozni a nap még a szokottnál is „nemzetibb” jellegét. Persze, aki éppen december elsején érkezik Erdély fővárosába, azt is hihetné, hogy a lámpaoszlopokat sűrűn beszövő zászlók valami nagy ünnepség kapcsán lettek kiaggatva. Egy érdeklődőbb német turistacsoport a Főtéren állva, nyugati naivitással épp a rendőrt kérdezte meg, miért e sok zászló mindenfelé. Amaz a kék sapka alatt büszke mosollyal, csillogó szemekkel, majd sűrű „unirea, unirea” magyarázatokkal rámutatott az utcatáblára, ahol ezúttal csupán fekete-fehéren, de valóban ott állt: „Piata Unirii.” A további eszmecserét ekkor éktelen dübörgés szakította félbe és a román memorandisták guillotine-ra emlékeztető emlékműve fölött a tűzijáték petárdái kék-sárga-pirosra varázsolták az eget.
Erdély másik fővárosában, Nagyszebenben jóval nyugodtabb az élet. Igaz, itt az alig két százalékot kitevő szász kisebbség jelöltje, Klaus Werner Johannis a polgármester. De a középkori hangulatú utcák, a barokk főtér pazar eleganciája, a megmaradt városfalak már önmagukban is egyfajta biztonságos szellemiséget közvetítenek, amit többé-kevésbé az új városlakók is magukévá tesznek. Sokak szerint a konzervatív kiegyensúlyozottság nem a szászok tulajdonsága, inkább sajátságos szebeni jellegzetesség. Brassó például, akárcsak Kolozsvár, idegesítő, valódi méreteit messze felülmúló nagyvárosi rohanást kényszerít lakóira. A felületes szemlélő számára talán hasonlónak tűnő két szász központ között O. F. Krasse 1927-ben így látta a különbséget: „Szeben a régi kultúra gazdag örökségét őrzi falai között; Brassó hosszú sorát termeli ki a fiatal művésztehetségeknek… Szebenben a szászság kultúrhivatalt szervezett, mely a régi kultúráját és Nyugat-Európa már letisztult ideáit tanítja a szász népnek; Brassó új élet teremtésén vajúdik.” A különbségeket jó ideig elrejtette a megmaradás kényszere alatt kifejlesztett önmegtartóztatás és visszafogottság, a kifelé megbonthatatlan egység érzetét árasztó vasfegyelem. A magát féltő kultúra formálta szász lélek létrehozta viseleteinek, táncainak, használati tárgyainak és szokásainak szigorúan megkomponált rendjét. Ezek a jéggé fagyott szabályok nem engedték feloldódni használóikat a soknemzetiségű Erdély népei között. Művészetüknek díszítőelemeiről írja Misch Orend, hogy „a minták szigorúan stilizáltak, mindennemű lágy lekerekítés kizárásával tartózkodók és szűkszavúak”. A mindent átfogó kollektív tudat és fegyelem egészen az ezerkilencszázas évekig tökéletesen uralta a Németországból idekerült telepes népesség mindennapjait. A huszadik század elején aztán a szász önkormányzatiság gyengülésével a brassói radikalizmus és a magyarokkal kiegyező szebeni politika majdnem szakadást idézett elő az alig negyedmilliós maroknyi nemzetben. Az Apponyi-féle nyelvrendelet kapcsán kialakuló két irányzat egymással ádáz harcot vívva próbálta átvezetni a népét a középkori alapokon nyugvó önkormányzatiságból a polgári jogkeretek közé. Meschendörfer brassói író Corona című regényében a huszadik századi nagypróza elemeivel, de romantikus drámaisággal festi meg a szász nép élethalálharcát: „Ez itt egy maroknyi nép kultúrája, mely minden mástól, még a maga német testvéreiétől is különbözik. Különváló egyéni kultúra ez, amilyen nem volt és soha többé nem lesz. Ezt a növényt, mely csak egyszer él, akarják önök az Úristen kertjéből kirángatni.” Ma már tudjuk, a nagy szavak ezúttal nem túloztak, hiszen a huszadik század valóban lezárta a szászok nyolcszáz éves történetét. Meschendörfer részletesen beszámol a világháborút megelőző eseményekről, de sajnos nem írta meg az 1919. január nyolcadikai medgyesi nap lefolyását, amikor a románok gyulafehérvári gyűlését követően a szászok is kimondták elszakadásukat Budapesttől. Itt hangzott el az azóta a magyarok által gyakran felhánytorgatott mondat: „Véget ért a nyolcszáz éves magyar rabság, kezdődjék a román szabadság!” De az új impérium hamar kiábrándította nemcsak a szebeni, de a brassói polgárokat is, sőt jó néhány erdélyi román vezető is csalódott Bukarestben. A gyulafehévári határozatokat a román állam nem tartotta be, az önként csatlakozó Erdélyt meghódított tartományként kezelte.
Mackensen tábornok németországi katonái december közepén kivonultak Erdélyből és a szorosokon át beözönlött az ókirályság éhes hadserege. „Mellig állunk itt egy áradó folyamban, sebes lábakkal hegyes köveken” – írja a bevonulás kapcsán a már idézett brassói író.
Új korszak kezdődött, de a letargiát hamar felváltotta a Kós Károly szellemi vezérlete alatt kibontakozó transsylvanizmus. László Ferenc a Korunk folyóirat magyar–német közös számának előszavában a neves Kós Károly „Erdély” című kultúrtörténeti vázlatát a hármas nemzettudat bibliájának nevezte. A szászság, vonakodva bár, de csatlakozott a román, magyar, német erdélyi egységet hirdető szellemi mozgalomhoz. Ekkor született Otto Folberth híres írása, A három áttörés. „Minden erdélyi nemzet gyarmatos nemzet. Anyatörzsük az országon kívül él.” Az évszázadokon átívelő elvágyódás, a külső nemzettest iránti odaadás szimbóluma az Erdélyből kitörő három folyó. A Maros a németek országútja, mely egyenesen nyugat felé visz, a Szamos a magyarokat az Alföldre vezeti, míg az Olt a Déli-Kárpátokon át szalad a román síkságok irányába. „Ezek a folyók túl sokat ragadnak magukkal az erdélyi népek életerejéből, több odaadást, több önfeláldozást valami iránt, ami mégis rajtuk kívül álló.” Az írói közeledéseket jelzi, hogy a két világháború között a Helikon Kolozsvárra invitálta a német írókat, míg a Klingsor szász kiadó Brassóban rendezett ünnepséget a magyarok tiszteletére.
A második világháború és az azt követő megtorlások, a németek kitelepítése Szibériába nemcsak anyagilag és szellemileg, de fizikailag is összeroppantotta az erdélyi „etnikai csoda” egyik oszlopát. Az evangélikus egyház adatai szerint az 1939-ben még 252 511 lelket számláló közösség 1947-re 173 735-re csökkent. A felmérést végző Hans Schwarz keserűen jegyezte meg: „Ha csoda nem történik, márpedig csodára nem számíthatunk, népünk halálra van ítélve.” Az ezt követő évtizedek a szász nép megszűnésének évei. Egy 1954-es tanácskozáson a szász értelmiség megfogalmazta kivándorlási programját, amelyet később a román pártvezetés is elfogadott. A hetvenes évekre valóságos emberkereskedelem folyt. Helmuth Schmitt és Ceausescu megállapodása értelmében évente tízezer német hagyhatta el Romániát, akikért fejenként kezdetben öt-, később tízezer márkát kapott a bukaresti vezetés. A diplomás hiányszakmákban dolgozókért extra felár járt. Ekkoriban született a mondás, hogy Romániának inkább németeket kellene „termelnie”, nem Daciákat gyártani. A kivándorlással lényegében lezárult a szász történelem. „A legfiatalabb német népcsoporthoz tartozó szászság napjainkban megszűnt történelmi formában létezni. Nyugat felé igyekszik, elveszítve a csoportos letelepedés igényét, megszűnik etnikumként létezni” – írja az akkor már Németországban élő szász író, Hans Berger. Neki magának is jó oka volt a távozásra, mert hatvannyolcas kitelepedéséig összesen tizenöt évet húzott le romániai börtönökben és internálótáborokban.
A forradalom végül szélesre nyitotta a kapukat, amelyek keretében egyetlen év alatt százezer ember tódult ki Németországba. A németség más etnikumait, mint például a bánáti svábokat is beleszámítva, ma összesen kb. hetvenezer német él Romániában. Elég kevesen ahhoz, hogy toleráns, sőt barátságos legyen velük a politikai vezetés. E. W. Schreibert, a kolozsvári németek vezetőjét egy magyar riporter megkérdezte, egyetért-e azzal, hogy „ha Kolozsvár életében elfogadható kisebbséggé akarunk válni, akkor előbb-utóbb meg kellene tizedelnünk magunkat”? Igennel felelni erre a kérdésre csak cinikus ember tudna, de megjegyezte, hogy Funar polgármesteri hivatalában „a németek előtt minden ajtó tárva-nyitva van”. A legutóbbi népszámlálási adatokból ítélve a most születő kolozsvári magyar gyerekek talán már a mai Nagyszebenhez hasonló, nyugodt városban tölthetik öreg éveiket, sőt egyszer még magyar polgármester sem lesz lehetetlen…
A szerző egyetemi hallgató