A nemzedékekbe vetett bizalomról

Immár huszonöt éve annak, hogy az első Fiatalok Európai Találkozóját megszerveztük Párizsban. Azóta évről évre összegyűltünk Nyugat-Európa nagyvárosaiban, majd amint lehetségessé vált, Kelet-Európában is. Budapest kétszer látta vendégül a zarándoklatot: tavaly és 1991-ben. Az idén újból Párizs fogad több ezer fiatalt a földrész minden országából december 28-a és január 1-je között.
Az eltelt huszonöt év alatt a Taizéi Közösség városról városra járta a „bizalom zarándokútját a földön”, együtt az európai és a más földrészekről származó fiatalokkal. Miért választottuk ezt az elnevezést: a „bizalom zarándokútja a földön”? Azért, mert szilárd meggyőződésünk, hogy az emberi élet legjava az egészen egyszerű bizalmon keresztül válik valóra. Aki a bizalomból él, az sose felejti el a földön jelen lévő nincstelenek sokaságának megpróbáltatásait. A megrázkódtatások olykor társadalmaink alapjait is megrengetik. Bizonytalan az emberiség jövője, és a szegénység egyre növekszik. Oly sok gyermek szenved, és a széttört kapcsolatok megsebzik a szíveket. A fiatalok között sokan felteszik a kérdést: van-e remény a jövőnket illetően? Hogyan lépjünk át a reménytelenség küszöbén? A bizalom nem távolít el a felelősségvállalás kötelességétől, éppen ellenkezőleg, abban segít, hogy a társadalomban felmerülő feladatok között álljon helyt az ember. Lehetővé teszi, hogy továbbmenjünk az úton a kudarcok ellenére is. Fölmerül bennünk a kérdés: miközben életünk alapját az Istennel való közösség jelenti, hogyan tehetnénk lakhatóbbá a földet? Aki közösségben él Istennel, az közösségben él a felebarátaival is. A jóság, az együttérzés és a szolidaritás nélkülözhetetlen erőit az imából meríthetjük.
Taizében, amikor testvéreimmel együtt hétről hétre oly sok fiatalt látunk vendégül, szeretnénk mindig a meghallgatás lelkületével fogadni őket, és elkerülni azt, hogy a lelki élet mestereinek szerepében tetszelegjünk. Azt tapasztaljuk, hogy a föld minden pontján vannak olyan fiatalok, akik szeretnék az emberiség nagy családjának sebeit gyógyítani. Bizalmukkal szebbé teszik maguk körül az életet. Reményt sugároznak környezetükben. Az emberiség legsötétebb éjszakáiban is a remény útjait készítik elő. Önmaguk odaajándékozásával arról tanúskodnak, hogy az ember nem a reménytelenségre van teremtve. Egyszerű jelenlétük által, még a világ legnehezebb helyzeteiben is, nem veszszük-e észre a megcáfolhatatlan remény jeleit?
De hol van ennek a bizalomnak és reménynek a forrása? Istennél van, aki csak szeretni tud; és aki szüntelenül keres minket. – Isten csak szeretni tud – írta Ninivei Szent Izsák, VII. századi keresztény gondolkodó. Mielőtt erre a következtetésre jutott volna, hosszú éveken keresztül tanulmányozta Szent János evangéliumát, és elmélkedett a következő szavakon: „Az Isten szeret”. Fontos, hogy sose feledjük: a szenvedés nem Istentől származik. Isten nem akarja a rosszat, nem akarja sem az emberi szenvedést, sem a balesetek és a háborúk borzalmait. Isten ezekben ártatlan. Isten az ártatlanság. A hit egyik nagy akadálya, ha azt gondoljuk, Isten a szigor fegyverét alkalmazza az emberrel szemben. Istenben éppen az a megragadó, hogy szeret és csak szeret. Ez a néhány szó pontosan összefoglalja a hit lényegét: Isten csak szeretni tud. A harmadik évezredbe lépve megértjük-e eléggé, hogy kétezer évvel ezelőtt Krisztus nem azért jött a földre, hogy új vallást alapítson, hanem hogy minden embernek fölkínálja az Istennel való közösség lehetőségét? A második évezred során a keresztényeket a megosztottság jellemezte. Készek lesznek-e késlekedés nélkül a harmadik évezred hajnalán mindent megtenni azért, hogy közösségben éljenek egymással, és ezáltal vegyenek részt a világ békéjének építésében?
A keresztények közötti kiengesztelődést nem lehet az idők végezetéig halogatni. Amikor a keresztények nagy egyszerűségben és a szív végtelen jóságában élnek, amikor megnyílnak az emberi lélek mély szépsége iránt, akkor megszületik bennük a közösségi élet iránti vágy, és a béke útjait keresik a földön. Reménykedhetnek-e a keresztény fiatalok abban, hogy az egyház a béke kovásza lesz az emberiség számára? Az oly sokszor elveszített hitelesség újjászülethet, ha az egyház megéli a bizalmat, a megbocsátást, az együttérzést, amikor örömmel és egyszerűséggel befogad. Amikor az egyház nem távolságtartó, nem zárkózik magába, és hátat fordít a szigorúságnak, akkor sikerül továbbadnia az élő reményt. Negyven évvel ezelőtt az az ember, aki valószínűleg a legnagyobb hatással volt a Taizéi Közösségre, XXIII. János pápa, olyan szavakat talált, amelyek lendületet adnak, és előrevisznek a nehéz pillanatokban is: „Az egyház inkább az irgalmasság orvosságát alkalmazza, mintsem a szigorúság fegyverével fenyeget.” Manapság a világban nagyon sokan vágyakoznak arra, hogy a bizalom és a remény idejében éljenek.
Az ember erőszakra is érezhet indíttatást. Ezért, hogy a világban terjedjen a bizalom, először saját magunknak kell arra törekednünk, hogy utunkat kiengesztelődött szívvel járjuk, és a körülöttünk élőkkel békében éljünk. A kezdetektől fogva Taizében biztosak voltunk a következőben: az evangélium nem arra szólít, hogy könnyű álmegoldással intézzük el a béke kérdését. Éppen ellenkezőleg, az evangélium mindenkit arra hív, hogy az egész életével a szeretet útján járjon. Életünkkel tudjuk hitelessé tenni a reményünket. A IV. században milánói Szent Ambrus ezt írta: „A béke megteremtését magatokban kezdjétek el, és amikor már béke van saját szívetekben, akkor továbbítsátok azt a többi ember felé.”
A világ békéje tehát úgy növekszik, ha föl merjük tenni magunknak a kérdést: készen állok-e a belső békét keresni, és előrehaladni az önzetlenség útján? Még ha igen kevéssel is, lehetek-e saját helyzetemben a bizalom kovászáva, a többieket egyre jobban megértve? A következő fiatalok találkozója előtt jó emlékeznünk: amikor fiatalok egész életüket a békének szentelik, akkor a remény hordozóivá válnak, aminek fénye egyre messzebb világít. Életük által továbbítják a békét a világban. Részemről tehát a föld legtávolabbi határáig is kész vagyok elmenni, hogy újból és újból kifejezzem a fiatal nemzedékekbe vetett bizalmamat.

A szerző a Taizéi Közösség alapítója