A politika hálája – Gerő András esete

A parlamenti választások természetes következménye, hogy az államigazgatás legfontosabb tisztségeit a győztes pártok tagjai, hívei foglalják el. Hogy a személyi változások milyen mértékig történnek meg, az nyilvánvalóan a demokrácia fokától, a győztes pártok intelligenciájától, hatalomvágyától függ. Ennek megfelelően a ’98-as kormányváltáskor is voltak személycserék. Az Orbán-kormány azonban aligha vádolható azzal, hogy merev személyi politikát folytatott volna, hogy valamiféle ellenérzéssel tekintett az MSZMP korábbi tagjaira, hiszen magában a kormányban is számos régi MSZMP-tagot találhattunk, nem beszélve a kisebb beosztásba kerülőkről. Sőt: fontos pozíciók jutottak olyan személyeknek is, akik még közvetlenül ’98 előtt sem tartoztak a polgári oldal támogatói közé. A kisgazdapárt által egyes minisztériumokban végrehajtott sajátságos személycseréknek pedig olyanok is áldozatul estek, akik a vezető kormánypárt elkötelezett hívei voltak. Hogy ez a túlságosan toleráns személyi politika hasznos volt vagy káros, azon el lehet meditálni. Ez a tolerancia azonban egyáltalán nem jellemző az ismét kormányt alakító baloldali koalícióra.
Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az MSZP– SZDSZ visszajövetele a hatalomba minden képzeletet felülmúló kádercserével járt, amelynek túlzásait már a baloldali sajtó is szóvá tette. Úgy tűnik, a régi káderesek újra munkához láttak, akik még azt is nyilvántartják, hogy ki járt a Kossuth tér közelében az emlékezetes nagygyűlés időpontja körül, nem beszélve azokról a művészekről, akik felléptek a rendezvényen.
Külön kategóriába tartozik a holdudvar jutalmazása. Ennek is megvan a szolid, tisztességes módja. A Heti Válaszban (november 12., december 6.), valamint a Népszabadságban (december 9.) megjelent írásokból értesülhettünk, hogy az Oktatási Minisztérium egy új intézményt alapít Habsburg Történeti Intézet néven, amelynek vezetésével az intézet megalakításának gondolatát felvető Gerő András történészt bízza meg. Számomra elfogadhatatlan, hogy bárki – bízva politikai érdemeiben – levelet írjon az oktatási miniszternek, javasolva abban, hogy saját kutatási területén egy kutatóintézetet hozzanak létre. Legalább annyira ellentmondásos, hogy amikor az oktatásügyünk sok sebtől vérzik, egy miniszter minden alaposabb konzultáció nélkül rábólintson politikai barátjának elképzelésére, s 230 milliós tőkével támogassa az intézet megalakítását és működését biztosító alapítványt. Ez nézetem szerint még az állampárti időszakban sem ment ilyen könnyen.
Nem vagyok történész, de nem hiszem, hogy a társadalomtudomány területén végzett kutatómunka legnagyobb hiányossága éppen az lenne, hogy még nem tárták fel a Habsburg-korszak rejtelmeit, és ennek érdekében azonnal egy új kutatóintézetet kellene létrehozni. A látszat az, hogy ez elsősorban csak a kezdeményező Gerő András történész számára fontos, s az oktatási kormányzat ilyen módon kívánja eszmetársát, eszmetársait jutalmazni. Legjobb tudomásom szerint a döntés előtt nem kérték ki az ebben a kérdésben legkompetensebb testületnek, az MTA filozófiai és történettudományok osztályának véleményét. Az Akadémia elnöksége előtt ez a kérdés biztosan nem szerepelt. Itt említem meg, hogy a tudós testületnek van egy régóta eredményesen működő és csaknem hetven kutatót foglalkoztató Történettudományi Intézete, amely részét képezi a Glatz Ferenc akadémikus irányítása alatt lévő Társadalomkutató Központnak. Alig hihető, hogy – ha ezt a történészszakma szükségesnek véli – a Habsburg-korszak kiterjedtebb vizsgálatát ne tudnák felvenni kutatási témáik közé. Vagy pedig ne lehetne erre a célra létesíteni valamelyik egyetemi tanszéken, például Gerő András tanszékén, egy akadémiai kutatócsoportot. Az utóbbi elnyeréséhez nyilvánvalóan pályázni és versenyezni kellene más kollégákkal, más, szintén fontosnak tartott kutatási projektekkel. Na de így megy ez az egész világon, ezt megkerülni sehol sem lehet. Nincs olyan demokratikus ország, ahol valaki azért, mert jó barátságban van a miniszterrel és aktív publicisztikai tevékenységet fejtett ki a miniszter pártjának sikere érdekében, megkerülhetné ezt az utat.
Hazánk egyáltalán nem szűkölködik kiváló történész kutatókban, az MTA filozófiai és történettudományok osztálya csaknem harminc tagjának többsége történész akadémikus. A történelemtudomány doktora fokozatot (címet) megszerzett kutatók, oktatók száma megközelíti a százat. A történész kollégák saját szakterületüket szintén fontosnak tartják. Szeretnék kutatási területüket bővíteni és ehhez az eddigieknél nagyobb támogatást kapni. Ez tükröződött az akadémiai kutatócsoportok ez évi pályázatainál is, ahol a történész akadémikusok és doktorok közül 15-en kaptak arra lehetőséget, hogy az MTA segítségével kutatócsoportot alakítsanak vagy a meglévőket tovább működtessék. Mindezekre az Akadémia egy évre 124 millió forintot biztosított. A kémia területén 24-en pályáztak sikerrel: a csoportok 2003-ban összesen 300 millió forint támogatásban részesülnek. Ha figyelembe vesszük a kémia rendkívüli anyag- és eszközigényes voltát, akkor láthatjuk, hogy az Oktatási Minisztériumtól a Habsburg Történeti Intézetet fenntartó alapítványnak juttatott évi 230 millió nem is olyan kis összeg.
Gerő András érvelése, hogy az új intézet és alapítvány mögé odaállt Habsburg Ottó, aligha tekinthető elég súlyosnak és döntőnek. Mint ahogyan eléggé sajátságos „tradicionális nacionalizmussal” vádolni azokat, akik az elmúlt millenniumi években egy szót se ejtettek „Magyarországnak a Habsburg Birodalomba való ágyazódásáról”. Teljesen hiábavaló Magyar Bálint miniszternek az új alapítvány SZDSZ közeliségét tagadni – miért nem lehet ezt egyenesen bevallani? –, a kuratórium hazai és külföldi kiválóságai semmit se bizonyítanak. Gerő András nyilatkozata szerint a Habsburg Történeti Intézetet tudományos és nem politikai céllal alapították. Ezt én el is hiszem, de ha így van, miért kerülték meg a tudományos fórumokat, miért nem a Magyar Tudományos Akadémia égisze vagy legalábbis bábáskodása, támogatása mellett hozták létre? Jó lenne, ha arról is hallanánk, hogy az intézet tudományos koncepcióját milyen grémium bírálta el, ha egyáltalán, netán csak egyedül a miniszter „szakmai” döntésére hagyatkoztak?
Ellentétben a Népszabadságban megjelent riport állításával, a Habsburg Történeti Intézet létrejötte nem keltett riadalmat jobboldali körökben, annál inkább visszatetszést szült azonban az, ahogyan megvalósították. Jogos ijedelmet az okozott, hogy az új kormány meg kívánja vonni a támogatásokat olyan intézményektől, a Heti Választ kiadó alapítványtól, a Terror Háza Múzeumtól (itt időközben már megtette – a szerk.), a XX. Század Intézettől, amelyeket egyrészt a rendszerváltozás előtti évtizedek szörnyűségeinek bemutatására, másrészt a tájékoztatás területén meglévő baloldali túlsúly kompenzálására hoztak létre. A kormány – úgy tűnik – újra az egykor már megbukott, „egy párt, egy hang” rendszert kívánja feléleszteni, elfeledkezve arról, hogy nem diktatúrában, hanem demokráciában élünk, és a választópolgároknak csaknem a fele kiáll azon értékek mellett, amelyeket ezek a intézmények képviselnek.
Gerő Andrásnak a Heti Válaszban felvetett kérdésére, hogy „képesek vagyunk-e örülni annak, ami jó, és képesek vagyunk-e egy dolgot annak látni, ami”, azzal válaszolhatunk, hogy képesek vagyunk. Így az általa követett útra egyértelműen azt válaszolhatjuk, hogy ez „nem jó”! Ha bármelyik (!) párthoz tartozó személy alapítani kíván egy új kutatóintézetet, lett légyen az egy nemzetközileg is elismert tudós, a magyar és más tudományos akadémiák tagja, nem kerülheti el a szakmai grémiumokat, a megméretést, az intézet megalakításának szükségességével kapcsolatos vitákat, már azért sem, mert minden más út etikátlan. Még inkább érvényes ez, ha olyan valaki óhajt saját maga és kutatásai számára egy intézetet összehozni, aki nem tartozik a fenti (elit) kategóriába.
Engem őszintén elszomorított, hogy Gerő András, aki nyilatkozata szerint már 25 éve kutatja a XIX. század történelmét, ennyi idő után sem szerezte meg a történelemtudomány doktora fokozatot. Mivel jelesebb történészeink – nem beszélve a természetkutatókról – 25 éves kutatómunkájuk után már mindenféle tudományos fokozatot „begyűjtöttek”, sokan már az Akadémia tagjává váltak, mindez valószínűleg arra mutat, hogy a Habsburg Birodalom kutatása bizony rendkívül nehéz feladat lehet. Végezetül: néhány akadémikus barátommal egyet megígérhetek. Bármennyire is aktívan fogunk tevékenykedni azért, hogy legközelebb újra a jobbközép kerüljön kormányzati pozícióba, siker esetén a legmagasabb tudományos fokozatot megszerzett tanítványainkkal együtt sem fogunk levelet írni az oktatási miniszternek, hogy az ország gazdasági, technológiai felzárkózása elősegítése érdekében, néhány százmillió előteremtésével létesítsen számunkra egy kutatóintézetet.

A szerző tagja az MTA elnökségének és az Európai Tudományos Akadémiának

Gerő András történész írta:
„… a honi jobboldal történetének a nacionalizmus és a rasszizmus szerves része, és különösen bravúros sebészi teljesítmény szükséges a rút burjánzások kimetszéséhez, hiszen lehet, hogy a beteg egylényegű az ő daganatával. Vele és általa él.” (Utána és előtte, Népszava, 1998. május 26.)
„Az a rögeszméjük – most már sokadszor mondják el –, hogy az országot optimistává, magabiztossá kell tenni. Ugyanúgy, ahogy annak idején ezt szajkózták a kommunista funkcionáriusok. (…) Őszintén szólva már az sem egészen világos számomra, hogy miért akarja egy kormányzat megmondani az embereknek azt, hogy miként érezzék magukat.” (1999. május közepe, Magyar Hírlap, 1999. május 15.)
„Hol vannak itt polgári normák? Honnan veszi a bátorságot magának egy kormány, hogy polgárai szabad megnyilvánulásai helyett ő döntse el, hogy ki a zsidó és ki a magyar? (…) A magát polgárinak nevező kormányzás egy éve után a polgári Magyarország ideája és lassan formálódó gyakorlata romokban hever – legalábbis ami a közéletet illeti.” (1999. szeptember eleje, Magyar Hírlap, 1999. szeptember 4.)
„Akárhogy is nézem, furcsa időket élünk. (…) A kommunizmus bűzös leheletét lehet érezni. Kinek jó az, ha érdemdús embereket tönkre akarnak tenni? Kinek jó az, ha öntörvényű embereket pénzért mindenre kapható, züllött alakokká minősítenek a köz pénzén meggyőződésükért fizetett közhivatalnokok? Kinek jó az, ha illuzórikus törvények születnek? Kinek használ az, ha a jogállamiság képzete a kelleténél is jobban foszladozik? Kinek jó az, ha a magyar demokrácia társadalmi iskolája, az önkormányzatiság szétmállik? Ki a fenének kell itt a kommunizmus hordaléka?” (1999. november vége, Magyar Hírlap, 1999. november 27.) (B. Gy.)