A politikai cinizmus iskolapéldája

Nemcsak a parlamenti ellenzéket, hanem a nemzetben gondolkodó magyarság jóérzésű tagjait is felháborította – határon innen és túl – az a napokban megtörtént esemény, amikor Medgyessy Péter magyar miniszterelnök a kormány más tagjaival együtt – a hazánkban tartózkodó Adrian Nastase meghívásának eleget téve – december 1-jén részt vett a Románia nemzeti ünnepe alkalmából a román kormányfő által adott fogadáson.
A belpolitikai vihart kavaró eseményt követően a magyar parlamentben többen érezték szükségét, hogy megismerjék a kormány történtekkel kapcsolatos politikai állásfoglalását. A feltett kérdésekre – a miniszterelnök távollétében – Kovács László külügyminiszter adott választ. A történészekre és korabeli feljegyzésekre hivatkozó miniszteri válasz ugyanakkor sajátos megközelítésben értelmezte az 1918. december 1-jén Gyulafehérvárott történt eseményeket. Még mielőtt azonban Kovács László egyes megállapításaira reagálnék, szeretném a Gyulafehérvárott lezajlott eseményeket a maguk történelmi környezetében vizsgálva kellőképpen megvilágítani.

Gyulafehérvár (és) következménye

Erdély elvesztése folyamatának egyik fontos eseménye az 1918. december 1-jén Gyulafehérvárott megtartott román nemzetgyűlés. A december 1-jei gyűlést megelőzően a Központi Román Nemzeti Tanács november 30-ra előzetes ülést hívott össze azzal a céllal, hogy tisztázzák a küldöttek között lévő, Erdély jövőjére vonatkozó fontosabb kérdéseket. A fő törésvonal a román államba való beolvadás módjára vonatkozott, nevezetesen hogy Erdély sajátságos történelmi fejlődése és tradíciói révén önigazgatásából mit kíván és tud majd megőrizni az új Nagy-Románia keretein belül. A Ion Flueras vezette szociáldemokraták minél több önállóság megőrzését kívánták, míg főként a bukaresti emigráció a nagy román állam kereteibe való teljes beolvadás hívei voltak. A szociáldemokraták, mivel a Vasile Goldis által összeállított, kilenc pontból álló rezolúciótervezet szövegében benne maradt az, hogy a történelmi fejlődés során kialakult különbségek áthidalása miatt a volt magyar területeknek autonómiát kell adni, valamint hogy a demokratikus elveket a leendő Romániában is tiszteletben fogják tartani, azt végül is elfogadták. 133 választókerületből mintegy 600 küldött volt jelen a december elsején megtartott nagygyűlésen, akik kiegészültek az egyházak, a szociáldemokraták, a Gyulafehérvárat akkor már megszállás alatt tartó román hadsereg, valamint a bukovinai és besszarábiai nemzeti tanácsok képviselőivel. A hivatalos küldöttek összlétszáma így 1228 fő volt. A nagygyűlésen Vasile Goldis felolvasta az előző éjszaka elfogadott, 9 pontból álló rezolúciókat, melynek első pontja a következőket tartalmazta:
„Erdély, Bánát és Magyarország összes románjainak meghatalmazott képviselői 1918. november 18-án (december 1-jén) nemzetgyűlésbe gyűlve Gyulafehérvárt kimondják a románoknak s az általuk lakott területeknek egyesülését Romániával.” A rezolúciók 3. pontja teljes nemzeti szabadságot hirdetett az együtt lakó népek számára azzal, hogy biztosította számukra az anyanyelven való szabad kormányzást, a saját közigazgatás létrehozását, a népesség számarányának megfelelő arányban való részvételt az ország kormányzásában, valamint a felekezeti autonómiát.
A gyulafehérvári román nemzetgyűlés egy olyan állásfoglalást is tett, amely szerint nem ismerik el a belgrádi katonai konvencióban kijelölt demarkációs vonalat, hanem azt a vonalat tekintik határnak, amely a Szamos folyónak a Tiszába való ömlésétől Szegedig húzódik, jogot formálva ezáltal a korábban Aradon deklarált 26 magyarországi vármegye feletti hatalom gyakorlására. Így válik Erdély elvesztésének folyamatában a gyulafehérvári román nemzetgyűlés meghatározó állomássá.
Az időközben létrejött román Kormányzótanács december 14-én adta át I. Ferdinánd román királynak a rezolúciók szövegét, amelyre a román király a következőképpen reagált: „A regáti, besszarábiai és bukovinai, ma már egyesült románok nevében mély elismeréssel fogadom a Kárpátokon túli testvéreinknek azt az elhatározását, amely befejezi a minden románok nemzeti egyesülését, és a román királyságnak a Tiszától a Dnyeszterig terjedő összes, románok által lakott területeit örökre egységesnek nyilvánítom. (…) Éljen az örökre egyesült Nagy-Románia!”
December 24-én a Monitorul Oficial című hivatalos közlönyben két királyi dekrétum jelent meg. A 2671. számú királyi rendelet törvénybe iktatta a gyulafehérvári rezolúciók egyesülési rendelkezését (I. pont), a másik, a 3632. számú rendelet pedig hat törvénycikkben szabályozta a királyi román kormány és a Kormányzótanács viszonyát, jelentősen csökkentve utóbbi hatáskörét. A gyulafehérvári pontok és az erdélyi románok önigazgatásra vonatkozó elképzelései tehát már a kodifikáció során megsérültek, minthogy az egyesülési ponton kívül az összes többi általános, demokratikus és kisebbségi jogok biztosítása kimarad belőle.
Tisztelt Miniszter úr! Kérem, engedje meg, hogy kijelentéseire a következőkben reagáljak. A „ténykérdés, hogy 1918. december 1-jén nem Erdély elvesztéséről emlékezünk meg mi, és nem Erdély megszerzéséről emlékezik meg Románia” megállapításához két észrevételt szeretnék fűzni. Egyrészt december 1-jén egyetlen jóérzésű magyar ember sem emlékezik meg semmiről. Tehát alapvetően helytelen az ön által használt megközelítés, mivel nem válik kérdéssé, hogy egyáltalán miről emlékezzünk meg. Ez egyébként történészi feladat, hogy valamennyi ilyen, Erdély elvesztésének folyamatába illeszthető eseményt számon tartsunk. Másrészt hadd juttassam el önhöz azt az információt – bár ha volt már „szerencséje” december 1-jén például Kolozsvárott „ünnepelni”, nem árulok el nagy titkot –, hogy e napon a románok Nagy-Románia létrejöttét és egyben Erdély megszerzését ünneplik.
Tisztelt Miniszter úr! Ön a parlamentben kifejtett válaszában szakavatott külpolitikusként nagyon helyesen állapítja meg továbbá, hogy nem az 1920. június 4-én aláírt trianoni békediktátum jelöli ki a magyar–román határ jelenlegi nyomvonalát, hanem az 1947-es párizsi békeszerződés. Mindebben természetesen önnek igaza van, azzal a kiegészítéssel, hogy a párizsi békeszerződés tovább súlyosbította a Magyarország számára Trianonban kimért igazságtalanságot. Tehát a különböző dátumok mögötti tartalmak gyakorlati egyezéseket takarnak. Jelzem továbbá Miniszter úrnak, hogy sokunk számára indifferens, hogy a trianoni vagy a párizsi döntés következtében tudunk csak útlevéllel rokonainkhoz, barátainkhoz látogatni Erdélybe, a Felvidékre vagy Kárpátaljára.
Külügyminiszter úr! Ön úgy tudja, hogy „1918. december 1-jén Gyulafehérváron volt egy nagygyűlés (…), ahol a román résztvevők a magyar lakosság megkérdezése nélkül nyilvánították ki a román igényt Erdélyre. De nem csatolta ez a nagygyűlés Erdélyt Magyarországhoz. (Sic!; helyesen: Romániához) Hogyan is tehette volna?”

Az RMDSZ legitimációs problémái

Tisztelt Miniszter úr! A történelmi tények helyes ismeretéből az ön számára is az kellene következzen, hogy e nagygyűlés sem számbeli arányánál, sem pedig etnikai összetételénél fogva sem akkor, sem most nem tekinthető legitimnek. Ezzel összhangban megállapítható, hogy úgy a gyulafehérvári nemzetgyűlés, mint a román hadsereg erdélyi offenzívája nem rendelkezett kellő jogalappal és legitimációval, amely tény azonban nem akadályozta meg Erdély katonai megszállását és politikai leválasztását Magyarországról.
A politikai legitimáció kérdéséhez csak még egy dolgot fűznék hozzá, amellyel egy kicsit elkanyarodnék az eredeti témától. Ön felszólalásaiban többszörösen is hivatkozott arra, hogy az inkriminált fogadáson az RMDSZ képviselői is jelen voltak, amelyet ön a magyar kormány jogos részvétele melletti érvként értelmezett. Hadd emlékeztessem önt azonban arra a tényre, hogy az RMDSZ jelenlegi meghatározó politikai tisztségviselői – a többszörösen elmaradt és elhalasztott belső tisztújítások következtében – nem élvezik az erdélyi magyarság osztatlan politikai bizalmát.
Külügyminiszter úr! A gyulafehérvári román nemzetgyűlésről a parlamentben előadott eszmefuttatása nemcsak az esemény torz politikai megítélése és a számos politikai csúsztatás miatt vitatható, hanem a benne szereplő tárgyi tévedések miatt is. Elnök úr úgy tudja, hogy: „December 1-je nem Trianonról szól, nem Erdély visszacsatolásáról szól: december 1-je a gyulafehérvári nagygyűlésről szól.”

Gelu vajda esete a „barbárokkal”

Tisztelt Miniszter úr! Félretéve a már fentebb megvilágított kérdést, hogy Erdély elvesztésének folyamatában a gyulafehérvári rezolúciók milyen helyet foglalnak el, itt jegyezném meg, hogy ön a fenti kijelentésével a román történetírás legvitatottabb kérdésében foglalt állást. Az ön olvasatában ezek szerint Erdélyt 1918–1919 folyamán a románok „visszafoglalták” a magyaroktól. Nem tudom, mire gondol, Miniszter úr. Talán a dákoromán kontinuitáselmélet gyakorolhatott önre ilyen mély benyomást, lehet, hogy Anonymus krónikáját forgatta túl nagy buzgalommal, és abból gondolja hitelesnek Gelu vajda történetét. Itt hívom fel Miniszter úr figyelmét, hogy ha ez utóbbi esetről van szó, akkor ön már csak második lehet, mivel 1918 folyamán az Erdélyt megszálló román csapatok parancsnoksága a következő tartalmú röplapot terjesztette Erdély lakói között: „Amióta a Kapus partján Gelu vajda hősi halált halt, a betolakodó barbár hódítókkal vívott harcban a szépséges Erdélyben idegen uralom helyezkedett be.” Úgy hiszem, nem szükséges rávilágítanom a két elmélet közötti gondolati azonosságra.
Ön azt mondja, Elnök úr, hogy „ha úgy történt volna minden, ahogy Gyulafehérváron történt, akkor ma nem lenne probléma, nem lenne vita”. Ki kell ábrándítsam, Elnök úr: vita ugyanis ebben az esetben is lenne, mert bár a szabadságjogok teljes gyakorlása talán nem élezné ki ennyire az etnikai kérdést, de a Trianonban elvesztett értékeink: házak, várak, templomok, műkincsek, emlékhelyek és szellemi értékek elvesztése nekünk akkor is fájna. És még egy utolsó kérdésben hadd vitatkozzam önnel: az ön álláspontjával szemben ezúton szeretném több millió nemzettársam nevében kinyilvánítani, hogy számunkra, nemzetben gondolkodó magyarok számára a Trianonban hazánkra kényszerített békediktátum, a wilsonizmus szellemében fogant beváltatlan gyulafehérvári rezolúciókkal egyetemben sem esik más megítélés alá. Fenntartjuk továbbá magunknak a jogot a Trianonra való méltó megemlékezésre, amelynek szelleme kizárja és elítéli mindazt a magatartást, amelyet a Miniszterelnök úr és ön is tanúsított az említett eset kapcsán.

A szerző történész