A siker és csalódás éve: 2002

Ne kerteljünk: konzervatív vagy jobbközép szemmel nézve 2002 a keserű csalódások éve volt. Nemcsak azért, mert választási vereségét követően a polgári kormány elvesztette politikai hatalmát, hanem amiatt is, ami ez után következett. Nem vártunk különösebben nagy kormányzati teljesítményt a régi-új balliberálisoktól, de nemhogy a legroszszabb várakozásunk teljesült, de azokat igazolták a történtek, akiknek balsejtelmeit nem mindig véltük teljesen indokoltnak.
Keseregni azonban illetlenségnek számít, amikor a társadalom jelentős része valósággal lubickol a választási években szokásos bérnövekedés örömeiben, s az uniós csatlakozás történelmi esélyt kínál a további fellendüléshez. Úgy tetszik tehát, hogy 2002 Magyarország legújabb kori történetének kiemelkedően sikeres éve: mintha most érkeztünk volna el ahhoz a célhoz, amit egykoron a rendszerváltozástól reméltünk. Ebben egyébként van igazság – miért mégis a keserű íz a szánkban?
Annyi lenne csupán az oka, hogy mindez nem azok által valósul meg, akik valaha „másként gondolkodóként”, „disszidensként”, „ellenzékiként” szinte reális remény nélkül kezdtek bele abba a harcba, amely e sikerekig vezetett, miközben azok tekintették őket legfőbb ellenfelüknek, akik most triumfálnak? De hát nem fontosabb-e, hogy mi történik, mint az, hogy kik által?

Minek kellene örülnünk?

Hogy fontosabb-e, nem tudom. De hogy nem mindegy, abban biztos vagyok. Mert igazán hétköznapi tapasztalat, hogy ha valaki beül egy étterembe vacsorázni, akkor nemcsak az számít, hogy mi van az étlapon, hanem az is, hogy amit aztán kér és kap, miként van elkészítve, mekkora az adag, milyen modorú a pincér, milyen atmoszférát sugároz maga a hely. És az összhatást tekintve annak már alig van jelentősége , hogy konkrétan miféle étkeket rendelt a vendég.
És az a tanítás is eszembe jut, hogy ha valahol igazán jó étvággyal akarok enni, ne legyek kíváncsi a konyhára.
Ezért aztán hiába a történelmi távlatú meg nemzetközi örömködés: magunk előtt nem tagadhatjuk le, hogy látjuk a konyhát, ismerjük a szakácsot, a pincért, és volt (bal)szerencsénk látni azt is, amikor a kamrában villanygyújtáskor a csótányok beszaladtak a sötét zugokba.
Ezért érezzük úgy, hogy ami miatt most – a totális örömpropaganda sugallta módon – örülnünk kéne, nem több, mint hogy leülhetünk egy asztalhoz, és egy rosszul tipografizált étlapból kiválasztva kedves ételünket, egy nem túl bizalomgerjesztő küllemű és modorú pincér fölvette a rendelést.
Itt tartunk most. Van időnk fölmérni, hogy hol is vagyunk. És nem vagyunk nyugodtak.
Mielőtt hasonlatunk (amely rossz, mint minden hasonlat) allegóriává bővül, térjünk vissza a valósághoz.
Mi is történt tehát 2002-ben? Rossz kedvünk telén a fő bajunk még mindig a rossz kedv tavasza. Igazából nemhogy mindent nem tudunk, de amit mégis, abban sem lehetünk bizonyosak. Az biztos, hogy sokan még mindig a választási eredmények tisztasága miatti bizonytalanságukra építik a mai politikáról alkotott elképzelésüket, ítéletüket.
Pedig – leszámítva az utolsó hetek reményteljes várakozását, s különösen a választási műsorok nyitányaként közreadott utolsó közvélemény-kutatási adatsorokat – igazából az eredmények (bár számunkra fölöttébb szomorúak) nem meglepők. Miért nem? Mert a polgári kormány regnálása során (leszámítva az indulás eufóriáját) folyamatosan igen jelentős baloldali fölényt mutatkozott. A magam részéről örömmel, de erős fenntartással fogadtam a 2001 őszétől kimutatott változást, mert a közhangulatban nem érzékeltem alapvető elmozdulást. Nekem inkább úgy tűnt, hogy az Orbán-kormányt egyre többen elfogadták ugyan, de nem támogatták lényegesen többen.
A négy év kormányzás egyik alapvető gondja volt az, ami a kezdés pillanatában is látszott. A Fidesz társadalmi támogatottsága nagyobb volt, mint a párt tényleges politikai ereje. A kormányváltáshoz elegendő volt, de a kormányzáshoz koalícióra kellett lépni olyan politikai erőkkel, amelyek nem segítették azt, hogy a jobbközép egyidejűleg modernizálódjon és egységesüljön. Magyarországon a két szempont egymás ellenében hat, miközben a kettőt egyidejűleg kellene megvalósítani.
Ezért a Fidesz, miközben a jobboldal egészét (leszámítva a nyilvánvalóan – hogy ne mondjam: szélsőségesen – szélsőséges csoportokat) integrálni kívánta, akarva-akaratlanul egyre több teret engedett át középen, abban a zónában, ahol minden szavazat duplán számít. Ám a választásokon mégsem ez bizonyult döntőnek: a baloldal maga mellé állított és bevitt a szavazófülkékbe olyan, korábban passzív választói csoportokat, amelyek megjelenése meghatározóvá vált. Hogy ezt speciális, sokszor láthatóan unfair, inkorrekt módszerekkel tette, az az eredményeket nem tette jogi úton megtámadhatóvá.

Győzelem osztályalapon

Ugyanakkor a két forduló között átalakuló Fidesz-kampány a maga elsöprő dinamizmusával és az MSZP módszerei miatt megrettent közép jobbra csúszásával rendkívül eredményesnek bizonyult. Bebizonyosodott, hogy minél agreszszívabb és minél negatívabb egy kampány, annál sikeresebb. Ráadásul a rendkívül szoros mandátummegoszlás szükségszerűen erősítette a politikai szféra konfrontatív jellegét, hiszen a hiányzó parlamenti legitimációt a közvélemény mozgósításával lehet pótolni. Ezért született meg a Miniszterelnöki Hivatalban a feljelentésügyi államtitkárság, ezért vált a kormányoldal részéről legfontosabb pártpolitikai eszközzé a közélet kriminalizálása. A másik oldalon pedig ezért került sor korábban nem látott aktivitású tömegmegmozdulásokra.
Mindez veszélyes tendenciák megjelenésére és megerősödésére utal. Tekintve, hogy az MSZP a hatalmat az úgynevezett underclass hatékonyabb mozgósításával érte el, győzelme egyúttal a politikai közbeszéd minőségi zuhanását is magával hozta. Az a párt (és csendestársa), amelyik elfogadta az ellenfél bemocskolásának Kende Péter-i modelljét, magát a demokratikus politikai kultúrát, a demokráciát rongálja.
Hasonló destabilizáló tényező, hogy csekély legitimációja miatt az új kormány rákényszerült arra, hogy beváltsa választási ígéreteit. Az ehhez szükséges szédületes túlköltekezéssel messzire került az amúgy oly kedves hivatkozási alaptól. Az „uniós elvárásokhoz való alkalmazkodás” varázsigéje, a költségvetési egyensúly, az államháztartási hiány máskor gyakran hangoztatott szempontja figyelmen kívül maradt.
Azért is érdekes ez, mert az MSZP–SZDSZ-kormány közgazdasági retorikájában a Bokros-csomag mint minden lehetséges jó ősforrása szokott megjelenni. Az erre hivatkozó kormány pedig első működési periódusában nem tett mást, mint mindannak az ellenkezőjére törekedett, aminek jegyében annak idején az emlékezetes megszorításokat végrehajtotta.
Az úgymond gazdasági szakember miniszterelnök idején tudatosan kialakított egyensúlyi zavarok azt jelentik, hogy az MSZP okult 1994–98-as kudarcából. Akkor beérte azzal, hogy a kampányban használt demagóg jelszavakat, de volt annyira óvatos, hogy kormányra kerülve azokat nem akarta megvalósítani. A Medgyessy-kormány azonban a kormányzást magát is kampányeszközként kezelte, és a verbális demagógiát cselekvő demagógiává fejlesztette. Nem is maradt ez hatástalan: a helyhatósági választások átütő baloldali sikert hoztak, a közvélemény-kutatások az MSZP és politikusai népszerűségének látványos növekedését mutatták.
Ehhez nem csak az ígéretek teljesítésére volt szükség. A kormányoldal gyorsan megszerezte a közmédia fölötti ellenőrzést, a polgári kormány idején pozíciókba kerülő vezetők egy része igen hamar kidőlt a sorból. A kereskedelmi média nem váltott irányt, balliberális elkötelezettsége változatlan. A politikai diskurzust a dolgok természetéből adódóan amúgy is a kormány uralja, a jobbközép sajtó változatlanul nem tud megerősödni. A kormányzati hirdetési bojkott nemcsak önmagában, hanem üzenetként is az ellenzékivé vált orgánumok ellehetetlenítését szolgálja. Ez ugyancsak a demokrácia kibontakozása ellen hat. Az MSZP sajátos hegemonizmusa lényegében a pártállami idők szellemi kizárólagosságának világát idézi. Ez csak azért nem jelenti a kádárizmus nyílt restaurációját, mert a mai nemzetközi viszonyok nem engedik meg.

Történelmi előny a baloldalon

A baloldal támogatottságának növekedésében a harmadik tényező, ahogyan ezt már oly sokszor láthattuk, a jobbközép megtorpanása. Ez csak részben menthető a vereség utáni természetes zavarokkal (ámbár egy esetleges vereségre is kellett volna megfelelő forgatókönyvet készíteni).
A politikai kultúra zuhanásának veszedelme, mellékhatása, hogy a jobbközép centruma távolabb került a politikai középtől. Ez hosszabb távon – és éppen az uniós csatlakozással összefüggésben – még akkor sem szerencsés fordulat, ha ily módon a jobboldali egység amúgy kívánatos ideája látszik megvalósulni. Ez a politika nem egyszerűen a jobboldali radikalizmus vagy a szélhez közelebbi csoportoknak a jobbközépbe integrálódása (s így a Fidesz vezette tömb jobbra mozdulása) miatt kockázatos, hanem – mint már említettem – azért, mert fékezi a jobbközép néppárt modernizációját.
Hogy a magyar pártalakzatok modernizációjának elakadása mit jelent, azt a nagy pártok a velük szemben álló tömb példáján látják. Jobbról meglehetősen pontosan érzékelik az MSZP utódpárti jellegét, balról a modern konzervativizmus kibontakozásának nehézségeit. Természetesen a felelősséget is a másik oldalra szokás hárítani – azt azonban tudni kell még a baloldalon is, hogy értelemszerűen azé a nagyobb felelősség, aki nagyobb befolyással bír a közéletre. Ez pedig – jogelődje, állampárti múltja, átmentett médiauralma, egykori módszereinek 2002-es felelevenítése okán – akkor is az MSZP-é, ha hatalma visszaszerzését követően folyamatosan tesz olyan gesztusokat, mintha a modernizáció centruma lenne. Merthogy semmit nem felejtett, de sokat tanult.
Csak az a baj, hogy vannak az országban olyan milliók, akik még emlékeznek arra, hogy hányszor láttak hasonló produkciót az előző évtizedekben. És egyebek mellett ettől vagyunk a jobboldalon, konzervatívok és nemzeti liberálisok, mérsékeltek és radikálisok olyan keserűek – egy máskülönben sikereket hozó év után.

A szerző kritikus, irodalomtörténész