Az angyal

Az ír nép annyi katasztrófán és traumán, oly sokféle vérkeveredésen esett át történelme során, írja valahol James Joyce, hogy az, hogy vannak még írek, hogy ilyesmiről: írek, egyáltalán beszélhetünk még, hogy ezek a mostani írek még mindig az írek, semmi mással nem magyarázható, mint az angyalokkal. Közelebbről a népek angyalaival, bizonyos arkangyalokkal úgy, amint róluk például Dionysos Areopagita ír; ő, Joyce, a maga részéről hisz az angyalokban.
Teljes komolysággal mondta-e Joyce, amit mondott, vagy féltréfásan – teljes komolysággal idézem-e én? A teljes komolyság talán nem is illenék a tárgyhoz, a metafizikai kérdésekhez, egyáltalán, midőn mi csak földi emberek vagyunk – éppen a dolog komolysága veszne talán el vele; de valahogy szóba kell hoznom a dolgot: mennyei társaink ügyét.
„Az ember nem tehet mást, behunyja a szemét, vesz egy mély lélegzetet és az angyalokra gondol”, mondtuk néhányan nemrég egy nyilatkozatunkban a Kempinski szállóban lezajlott eseményekkel kapcsolatban. Ahogy megjelent, megijedtem egy kicsit, nem fog-e úgy értelmeződni a mondat (kiváltképp más megszólalók nyílt haragjához képest), mi a mindennapok harcaitól (például a politikai küzdelemtől) elfordulva szeretnénk behunyni a szemünket? (Habár ma már mindenfelől föltehető a kérdés, mit nevezünk egyáltalán „politikának”?)
Angyalokba, géniuszokba vagy úgynevezett istenekbe vetett hittel minden népnél, a legkülönbözőbb korokban és kultúrákban találkozunk. Rendszerüket keresztény szempontból, Pál apostol tanításainak nyomán Dionysos Areopagita (az úgynevezett Pseudodionysos) írta le A mennyei hierarchiákról szóló könyvében. Képzőművészeti ábrázolásuk a bizánci és korai itáliai mesterek képein a legnagyszerűbb, Cimabuénál, Ducciónál, de a Szamotrakéi Niké is csodálatos angyal; vannak buddhista angyalok is, és tudjuk, William Blake-nek is megjelentek angyalok. Nem mindenki szereti persze őket, rémlik, a nagy vallástörténész, Mircea Eliade valahol mintha egyenest kiejelentette volna, feladatának tekinti az „angelizmus” elleni küzdelmet! A „behunyt szem” viszont nem magamegadást, és nem is letargiát jelent; arról van csupán szó, az ember megpróbálja látni azt, amit nyitott szemmel meglátni képtelen. Dante, úgy tetszik, páratlan intelligenciája által szemlélte az angyalokat, de vannak más utak-módok is erre, némelyeknek álmukban jelenik meg valami, és vannak a látók: Jacob Böhme például nagy részletességgel írja le őket, főleg elképesztő szépségű színeiket. Böhme szerint egyébként nincsenek szárnyaik, nincs szükségük szárnyakra ahhoz, hogy repülni tudjanak, olyanok, mint az emberek, csak persze sokkal finomabbak. Ha Böhmének igaza van (a buddhista angyaloknak sincsenek szárnyaik), akkor ez nyilván az ókori géniuszokra is áll, akiket mégis mindenkor csodálatos szárnyakkal ábrázoltak; a keresztény művészetben ez folytatódott. Festők és szobrászok szempontjai némileg mindig különböztek a látnokokéitól; a szárny egyszerűen a repülést, a szeleket, a levegőóceánt jeleníti meg, és csak örülhetünk a nagy nyugati mesterek szárnyainak.
A különféle rendekhez tartozó angyaloknak más-más foglalkozásuk van (ha szabad ezt így mondanom), más-más feladatuk a mindenség életében. Népek angyalairól kezdtem beszélni, akiket néha népszellemeknek is neveznek. Rudolf Steiner szerint a régi időkben az olyan embert nevezték például úgy, „a perzsa”, aki a perzsa nép angyalának misztériumába volt beavatva. Ilyen értelemben mondja Jézus a János-evangélium kezdetén Nathanelről: „Imé ez igaz Izraelita, melyben nincsen álnokság.”
Ez már a beavatásnak egy meglehetősen magas foka volna. Az első fok Steiner szerint a hollóé; a holló a hírvivő, az égi világ szolgája, aki a fizikai világ híreit átviszi a szellemvilágba. „Innen a holló jelképe mint a közvetítésé, Illés hollóitól Barbarossa hollóiig.” Nekünk persze eszünkbe jut a Hunyadiak hollója: „S ahol jön, / Ahol jön / Egy fekete holló; / Hunyadi / Paizsán / Ül ahhoz hasonló. / Lecsapott, / Lecsapott / Fekete szélvészből, Kikapá / Levelét / Az anyai kézből,” és: „Madarat / Nem egyet, / Százat is meglőnek: / Híre sincs, Nyoma sincs / A levélvivőnek.”
Valamely nép angyalának misztériuma persze magasabb a hollókéinál. Mint megjelenik a szellemi lét fenségében Józsuénak: „Felemelé az ő szemeit, és látá, hogy imé egy férfiú állana ő ellene, kinek kezében vala az ő mezítelen fegyvere, és méne oda hozzája Józsué, és monda néki, Mi közülünk való vagy-é, avagy az mi ellenségink közül való? És mondta az: Nem, hanem vagyok az Úr seregének fejedelme, most jöttem.” A Biblia alapján gondolnunk kell arra is, hogy e népszelleme közt ellentétek és küzdelmek is támadhatnak, mint Dániel könyvében olvassuk: „úgy mint álom miatt orcámra borulék, és imé egy kéz illete engemet… És monda énnékem, Dániel kedves férfiú, értsd meg az beszédeket, melyeket tenéked szólok, és állj az te lábaidra, … ne félj Dániel, mert az első naptól fogva, melyen indula a te szíved hogy megértsed az látást és magadat sanyargassad böjtöléseddel az te Istened előtt, meghallgattattak az te beszédid, és én jöttem az te beszédedért; de az Perzsia országának fejedelme (ez is egy angyal) álla én előmbe huszonegy napig, és imé az Mihály Angyal, egy az fő fejedelmek közül jöve, hogy nékem segítségül lenne, és maradék ott az perzsiai királyoknál (ami jelentheti talán a zsidó vallásnak a perzsa vallás általi megtermékenyítését is, lásd a napkeleti bölcsek történetét). És jöttem, hogy tenéked tudtodra adjam, az mi következik az te népedre az utolsó időkben, mert a látás sok napokra szolgál” (Dán. 10,9–14).
Változnak az angyalok is, küzdelmeik és történeteik vannak; és ezek a történetek, hol így, hol úgy, a mi történeteink is. Arany János a Mátyás anyja (1854) után megírja a Hunyadi csillagát (1855) is, e hatalmas és különös beavatási verset, népszellem-misztériumot, amely a hollóverset nem csupán kiegészíti, hanem beavatási fokának magasan fölébe emelkedik, mintha csak benne – ha ugyan elfogadjuk a fent jelzett kategóriákat – nem csupán Hunyadi János emelkedne fel a népszellemmel való egyesülésbe, hanem ez a népszellem maga is, a magyarok angyala, tovább emelkedne, szárnyak nélküli szent lebegésben, ismeretlen magasságokig. „Csillag tűnt fel, fényes csillag, / Merre a nap télben feljő; / Tiszta volt a mennyek boltja, / Semmi pára, semmi felhő.” Nem másolhatom ide az egész költeményt, Aranyban könnyű megtalálni, könnyű elolvasni is, megérteni már nem annyira könnyű. Hintázik, mégis könnyedén, a hazafias költemény és a transzcendentális látás között. A nemzeti dicsőség már a harmadik versszakra nincs sehol. „De koronkint amaz egynek / Fénye elhalt, oly sötét lett! / Bárha semmi köd vagy pára, / És az égbolt tisztán kéklett.” Hiába írtunk 1854-et, Arany nem a körülményeket okolja, nem „az égbolt borult be felettünk”. A benső elsötétülés, önmagunk elvesztése odáig mehet, hogy 2002-ben a befelé forduló talán már csak ürességet lát, elhagyott sírokat. De Aranynál fordulat jön: „Ámde újra még teljesben / Ragyogott fel szép világa” – és „Látta ezt egy földön járó / A sötétből, mely övezte, / Vággyal nézve ama fényes / Csillagokra, messze, messze…”
Olvasni olyan géniuszokról, akik a gondjaikra bízott néppel néha a legnagyobb mélységekig egyesülnek (ilyenkor, láthattuk ezt, minden vasutas, minden körúti gyerek az angyal hordozója), hogy azután, ki tudja, miért, kitépték magukat belőle, visszahúzódva megközelíthetetlen magasságokig. De látásában Arany János ott is követi. „S álmodozván, így sohajtott, / Így ohajtott fel a jámbor: / »Haj! ki vagy te, sárga csillag, / Ismeretlen égi vándor?«” S itt igen titokzatossá válik a vers; amiként A teremtés könyvében is az Úr orcájának angyala és maga az Úr egymástól olykor meg nem különböztethetők, mert színváltón átmennek egymásba, úgy a magyarok arkangyala (a magyarok Istene, mint néha, félreérthetőn, emlegetni szokták), Aranynál, áttűnik valaki nála nagyobba: „Nem vagy-é te ama bolygó, / Minden bolygók fejedelme, / Kinek útját szabja, méri / A tudákos emberelme?” A „holló” fokától fölemelkedünk az arkangyaléba, és onnan is tovább, ővele, ismeretlen szebb egekbe. Hunyadi csillagának beavatottja a szolgálatból indul ki, és a népszellemmel való egyesülésen át eljut a legfőbb misztériumig, az egyetemességekig, hogy aztán onnan (mint ahogy a sas lecsap) visszatérjen a hazaszeretetbe: „Ekkor ábrándos lelkében / Így zendült meg valamely szó, / Mintha csak a csillagokbul / Válaszképpen lehallatszó: / Én vagyok az! földi ember, / Fajod régi büszkesége, / Nevem így zeng míg egy név lesz: / Hunyadiak dicsősége.” A sorrend meg nem fordítható, a fölemelkedés és visszatérés íve meg nem változtatható. Nem lehet egyszerűen a nemzettudatban (akár a nemzet szégyenének tudatában) megrekedni, nem lehet egyszerűen az egyetemességekkel kezdeni vagy velük végezni sem. Tudnunk kell, hogy az angyal nem csak valami régi: ő is változik, időközben tovább haladt, talán máshol fogunk rátalálni, mint ahol kezét elveszítettük. Mivel szellemi lény, nem is fogja mindenki mindjárt megérteni; de a szellem embereinek, néhánynak közülük keresniük kellene őt. Mindjárt nem volna olyan fontos akkor, mások mit csinálnak.
„Uram, az látásban reám fordulának minden fájdalmim, annyira, hogy semmi erőm ne lenne…” – mondja Dániel. „És ismét illette engemet mint egy embernek hasonlatossága, és az Angyal megerősíte engemet… És mikor szólana velem, megbátorítanám magamat és mondék: Szóljon az én Uram, mert megbátorítál engemet.”