Inden, a XX. századi magyar irodalmat kedvelő olvasó számára létezhet egy olyan óriás, akinek életművén keresztül egész létünk, történelmi valónk is értelmezhető. Ilyen lehet Ady, Babits, Radnóti, Móricz Zsigmond, Németh László, Sütő András… Számomra az iránytű, a mélység- és magasságmérő Gion Nándor. Gion elvezetett az Új Symposion nemzedékéhez, ők a HÍD-hoz, a legrégebben (1934-től) folyamatosan megjelenő irodalmi folyóiratunkhoz, amely nem érthető a Kalangya (a vajdasági Nyugat) nélkül, a Kalangya pedig… Az „irodalmi kút” olyan mély és bővízű volt, hogy bölcsészdoktori disszertáció lett belőle, amelyet tíz évig írtam, s summa cum laude védtem. Címe: A jugoszláviai magyar irodalom kialakulása és fejlődése (1920–1980). A dolgozat harminchat alkotói pályaképet és négy nagyesszét tartalmaz. Álljon most itt egy teljes opusz, eredetiben: Debreczeni József (1905–1978).
Debreczeni József pályaképét meghatározza életének drámája, amelynek regénye a Hideg krematórium. A mű, amely Auschwitz regénye, egyedülálló a magyar irodalomban, autentikus jellege miatt. Debreczeni pályája azonban jóval a második világháború előtt kezdődött, hiszen első kötete, a Történet már 1925-ben napvilágot látott Zomborban. A fiatal Debreczenire nem voltak hatással az izmusok, költészetének alaphangja megegyezik Babits, Tóth Árpád költőiségével, lírája alapvetően nosztalgikus, merengő, elvágyódó. Mielőtt Budapestre távozna a Vajdaságból, 1928-ban még társszerkesztője a Bazsalikom című szerb költészeti antológiának. 1945-ben tér vissza Újvidékre, s művészetében oda, ahol azt a 30-as években „elhagyta”. A Tündöklő tájon című verseskötetében (1949) szinte folytatja a „Történet” versciklusát, ellentmondva – a vázolt (szocreál – J. Gy.) – irányzatos korszaknak.
1950-ben jelenik meg az emberi megpróbáltatások pokla, a Hideg krematórium, amelynek témája előtte már líráját is „megihlette”. A regény tartalmánál, támájánál fogva vádirata, dokumentuma a fasizmusnak. Hány és hány mű szól erről az örök és elévülhetetlen témáról, de Debreczeni művének helye van Solohov és Bernard Russel művei mellett, nemcsak azért, mert az író megjárta Auschwitzot, Dörnhaut, Eulét és más kisebb táborokat, hanem azért, mert műve még ezek után is az objektivitás, a humánum, a szeretet hangján tud szólni a borzalmakról, a kínról, s azok okozóiról és elszenvedőiről, a meghalt, meggyilkolt és túlélő emberről, emberekről. Jól látja Szeli István a műhöz írt utószavában, hogy „az író legfőbb gondja mégsem az embertelenség, hanem az elembertelenedés, még pontosabban a személyiségtől való megfosztottság ábrázolása”. Milyen művészi eszközzel teheti ezt meg az író? Azzal, hogy dimenzionálisan kockázza a regényt, s a kockák közti különbségek összege adja a zuhanást mindkét oldalon (szenvedők és rabtartók). Az első kocka még a szülőföldhöz való ragaszkodás, a tájhoz való kötődés – Radnótitól is jól ismert érzés –, a Horthy-rendszer humanizáltabb jellegébe vetett hit. Az utazás Auschwitz felé képei átvezető kockák, éles töréssel ugyan, de még a személyiségvizsgálat emberi oldala felől. Az elszemélytelenedést igazán a nevek számokkal való fölcserélése adja: „33031. Ezt a számot kapom. Én ezután nem én vagyok, hanem a 33031-es. Sokkal inkább csak szám, mint egy életfogytiglan elítélt fegyenc, akinek a fegyházirodák nyilvántartásai még őrzik nevét és ingóságait.” A német fasizmus természetrajzából következően az élesszemű Debreczeni tökéletesen látja, hogy a másik oldalt képviselők sem emberek, hanem: „kintiek”, „szürkék”, „fűzöldek”, „sisakosok”. A kint-bent világ képeit lassan elmossa Debreczeni József, belezuhan az olvasó a bent-bent világ képeibe, s ekkor emelkedik a mű világirodalmi szintre, ami a benti világ ábrázolásának eredménye, hiszen a kint-bent világ egyenlőtlen harca mindenki előtt világos, de a bent-bent világ anatómiája már nem, mivel a „négykézlábra állított százezrek már nem igyekeznek legyőzni magukban az állatot”. Egyenes következménye ennek, hogy a lágertársadalom képe a legmegdöbbentőbb, és Debreczeni nem szégyelli kimondani, hogy a belső (zsidó, görög, lengyel) kegyetlenség áldozatai – némely napokon – megközelítik a külsők által elpusztított emberek számát, s még a rákényszerített helyzettel sem állt arányban a túlélésért küszködő belsők hierarchikus pusztítási rendszere. (Például: Judovics blokkszanitéc, Steinfeld gyógyszerész, Róth Sanyi a köztörvényes tolvajból lett lágerelit, vagy Móric, a „valamennyi tábor legfőbb kápója” és mások.)
A Hideg krematórium egyben az utolsó 14 hónap regénye is, mivel időpont-koordinátáink meghatározója a második világháború végének eseménynaptára. A hermetikusan és több lépcsőben elzárt táborrendszerbe bejutnak, ha nagyon szűrten is, a külvilág a háborúra, frontra koncentrált hírei, s reményt adnak vagy elcsüggesztenek. Ezzel a köldökzsinórral kapcsolja a háborúzó emberiséghez a tábor lakóit az író, s tartja magát a tudatos én és a tudattalan én határán, ahonnan – a naturalizmus igazi művészi erejével – még mindkét állapot ábrázolható…
…1952-ben jelenik meg Debreczeni József Vacsoracsillag című verseskötete, 1953-ban pedig ifjúsági regénye: Az első félidő. Mind ezen művei, mind drámái (Helycsere, Forgószél, Illetlen utca) messze elmaradnak a Hideg krematórium művészi színvonalától, bár az író sokoldalúságát kétségkívül bizonyítják, akárcsak az 1962-ben kiadott szatíragyűjteménye, a Szamár a hegyen, vagy utolsó válogatott verseit tartalmazó, 1966-os Dal legyen a jel című kötete, amelyet már csak a teljes írói hallgatás követett.
Az elemzés 1983-ban, Ljubljanában íródott. A Hideg krematórium című regényből vett idézetek (disszertációm 119–121 számú jelzetei) a mű második, 1975-ös kiadásából valók, amellyel a Fórum Könyvkiadó tisztelgett Debreczeni József 70. születésnapján, irodalmi-fordítói munkásságának fél évszázados és a regény első megjelenésének negyedszázados jubileumán – Újvidéken.
A szerző irodalomtörténész
origo.hu
Menczer Tamás: Elég bátor vagy, Peti? - videó
